2008. december 24., szerda

Kellemes Ünnepeket Kívánunk!

Minden olvasónknak békés ünnepet és eredményekben gazdag, boldog új esztendőt kívánunk – köszönjük, hogy velünk tartottak az idén, s reméljük, velünk maradnak jövőre is. A blog legközelebb január 2-án frissül majd - addig ajánljuk figyelmükbe eddigi tartalmainkat, s néhány programot az év végi koncertek és rendezvények közül.


December 24. Szerda
December 25. Csütörtök
December 26. Péntek




December 27. Szombat


20.00 -
TRAFÓ
EKEZ előszilveszter

Jegyár: Elővételben 1500 Ft / a koncert napján 2000 Ft
Különleges műsorral búcsúztatja az évet az Egy Kiss Erzsi Zene. Az új felállás mellett, új dalok, performanszok. Játékok árnyékkal, fénnyel. Most először velünk zenél Soós Tamás Csonti is (Anima Sound System), erősítve ezzel a népies vonalat. Lesz kicsiny ősbemutató táncra, hegedűkre, gitárokra. Az este hagyományos szerepelője a K. E. Panchan, a színész-, táncos-, zenészbarátokból álló formáció. Most először játszanak majd „A kékruhás kislány története" című bábfilm anyagából. Kiss Erzsi, Dudás Zsombor és Pápai István közös munkája tavaly „A legjobb filmzene díját" nyerte el a KAFF-on.
Kiss Erzsi a 80-as években, a Monteverdi Birkózókör színházi társulatban improvizált először a nagyközönség előtt. A kiskora óta használt emociókkal teli „szövegelés" itt kapott először kiemelt figyelmet, osztatlan elismerést. A "kisserzsinyelv", ez az egyszerűen megfejthető, szövegtelen szöveg csak apropó. Nyelvi szabadsága jó alkalom hangnak, szívnek, közönségnek.
Az élmény meghatározója lett zenei felfogásának. A később megalakult Egy Kiss Erzsi Zene és az utána következő színházi, tánc-, illetve bábszínházi munkák mind-mind e különös "dallam-nyelv" kapcsolatból születhettek. Egyedi világa kiváló zenészekkel, alkotótársakkal hozta össze.
Az éneklős-játékos kedvre feltétlenül számítunk!
http://www.trafo.hu/programs/1467
www.kisserzsi.hu


20.00 -
Fonó Budai Zeneház
Kassák karácsony

A zuglói Kassai téren a 70-es és 80-as években működő Kassák klub legendás helyszíne volt a különböző kulturális próbálkozásoknak. A free-jazz hívei minden évben ekkor, december 27-én mutatták be új elképzeléseiket. A klub megszűnte után a hagyomány továbbvitelét 1995 óta vállalta a Fonó. A két ünnep között idelátogatók igazi csemegére számíthatnak, sok meglepetéssel. Fellépők: Dresch Q, Makám, Grencsó Bió Kollektíva, Masina, Csoóri Sándor és az Ifjú Muzsikás

21.00 -
Sirály, Színházterem
Zugoj - Zuboly plays klezmer

MC. Flóra - ének, rap, MC. Busa - ének, rap, beatbox, Lázár Zsigmond - hegedű, Ágoston Béla – klarinét, Hock Ernő – bőgő, Benke Ágoston Félix – dob



December 28. Vasárnap


22.00 -
Sirály, Színházterem
- Skayah

Lamm Dávid (Balázs Elemér Group, Sadant) és Kardos Dániel (Ektar, Sub Base Monster) játszik együtt az ugyancsak nagyon sokoldalú Heilig Tamással (Akkezdet Phiai) és a kitűnő hangú Polnauer Flórával.



December 30. Kedd


19.00
Millenáris Teátrum
Péterfy Bori elő-szilveszteri koncertje


A bemutatkozó lemez 2007 októberében jelent meg a Megadó Kiadó gondozásában. Sokakat az őrületbe kergetett, még többek pedig a szívükbe zárták a lemez első számát, a „Hajolj bele a hajamba” című dalt, melyhez videoklip is készült.
A Love Band sanzonos, punkos, reggae-s popzenét játszik, amellyel a Teátrum-beli előszilveszteri patyn vendégekkel és két nagyszerű előzenekarral színesítve szórakoztatja majd a nagyérdeműt.
A NemJuci zenekar teljesen új formáció a magyar zenei palettán, noha tagjai egytől egyig jól ismert underground ill. overground zenekarokból érkeztek. A "főnők" Németh Juci (az Anima Sound System egykori énekesnője), akit más zenei projektekből is ismerhetnek, mint például a Budapest Bár, vagy Lovasi Andrással a De szeretnék című duett. A „masszív” megszólalásért három zenész felelős: gitáron Faragó Tomi (The Puzzle), illetve a ritmus-gyárosok: Vasalo és Matyijo (Rémember). Mindkét zenekar Londonban próbált szerencsét az utóbbi években, Jucival is ott határozták el a zenekar-alapítást 2006 őszén, amikor az énekesnő három hónapos „londoni körülnézésen” vett részt. Sok zenekar rémálma a stíluskategorizálás, de nekik ez nem okoz gondot: felvállalják, hogy zenéjük "rockköntösbe tekert Jucidalok" – másképpen: Juci & Roll.
A Hangmás – megalakulása óta (2002) – a budapesti underground érdekes színfoltjává küzdötte föl magát. Sem hangulatát, sem pedig hangszerelését tekintve nem helyezhető el teljes biztonsággal egyik műfaji skatulyában sem, föllelhetőek benne new wave, electro-punk, és garázsrock hatások egyaránt.

20.00
Trafó
Love Parade - litera előszilveszter


A litera hagyományaihoz híven idén is előszilveszteri partit rendez a Trafóban, ez alkalommal Love Parade címen. December 30-án 20 órától parádés irodalmi vallomásokat hallhatnak nyolc kortárs szerzőtől. A talpalávalót a SzínészTáncZenekar szolgáltatja. Nyolc kortárs író, alkotó - négy férfi és négy nő - tárja fel egymásnak szíve fiktív titkát, a szenvedélyes szózatok szólhatnak nőhöz, férfihoz, elképzelt társhoz, elérhetetlen ideálhoz, emberhez, alkotóhoz, műhöz, hőshöz. A szerzők ezúttal lángolhatnak vagy gyűlölhetnek a színpadon, fricskázhatnak és epekedhetnek, kalandozhatnak az erotika és szexualitás irodalmi tájain, de szemlélhetik hűvös közönnyel is vágyuk tárgyát. Írók és dalszövegírók vallanak egymásnak az esten: Ágens, Centauri, Darvasi László, Fiáth Titanilla, Grecsó Krisztián, Kiss Noémi, Kollár-Klemencz László és Spiegelmann Laura.
Belépőjegy a Trafóban váltható.

20.00
Kispál és a Borz koncert
Lauber Dezső Sportcsarnok, Pécs

Lovassy András legendás zenekara egy országos turné keretében előszilveszteri bulit tart Pécsett. Vendégek: Eszter és a Gumizsuzsi valamint Zuboly.
www.kispalesaborz.hu

Sokunk karácsonya

Ma a Napkút Kiadó Sokunk karácsonya című antológiáját és a Kőbánya-Kispesti Metróállomáson és környékén 24-én este hattól 25-én reggel nyolcig tartó Hajléktalan Karácsonyt ajánljuk figyelmükbe.




Sokunk karácsonya


A Napkút Kiadó könyvét közösen hozták létre olvasók, gyűjtők, irodalomkedvelők. Ki-ki hozzátett, javasolt – sajátot, másokét: kortárs és klasszikus, ismeretlen és ismert, szakember és avatatlan is helyet kap a kiadónál minden karácsonykor összeállított antológiában.
Nyolcvanhárom vers, próza, szemelvény, emlék, rajz, fotó, kép és dokumentum foglalkozik az ünneppel. Egyet közülük itt is olvashatnak.

Nemes Nagy Ágnes: Karácsony

Fehér föld, szürke ég, a láthatáron
narancsszín fények égtek hűvösen.
Pár varjú szállt fejem felett kerengve
s el nem repültek volnaűzve sem.

Csak álltam szürkén, szürke ég alatt.
- S egyszerre, mint gyors, villanó varázs
egy kicsi szó hullott elém: karácsony,
mint koldus kézbe illatos kalács.

Csodáltam. és a számon hála buggyant
nem láttam többet kósza varjakat:
olyan szelíd volt, mint a gyermek álma,
s olyan meleg volt, mint a nyári nap.


A kötet tartalma: Ady Endre: Egy jövendő karácsony; Ágh István: Varázslat karácsonyfára; Anna-Maija Raittila: Téli éj ikonja (finnből fordította Kiss Dénes); Arany János: Almanach 1878-ra; Bella István: Érdi Betlehem; Csoóri Sándor: Karácsonytól karácsonyig; Csorba Győző: Fenyőfa; Csukás István: Kirje, kirje, kisdedecske; Dávid Katalin: Karácsony; Dobos Marianne: Karácsonyaim; Dsida Jenő: Közeleg az emberfia; Ernest Hemingway: Karácsony Párizsban (angolból fordította Bart István); Fecske Csaba: Jó hírt hozott; Felkelék én jó reggel hajnalba; Grandpierre Attila: Karácsony és a csillagvilág; Hermann Hesse: Karácsony körül (németből fordította Németh István Péter); Jámbor Ildikó: Elveszett karácsony; Jámborné Balogh Tünde: Hej regő rejtem; Jász Attila: (valakiülaz); Juhász Gyula: Karácsonyi ének; Kabdebó Lóránt: Gyermekkori viharos karácsonyom; Kalász Márton: Reménykeltés ünnepre; Karaffa Gyula: Kapós, mint karácsonyban…; Kelemen Lajos: Karácsonyi fantázia; Kisslaki László: Krisztus a hóviharban; Kosztolányi Dezső: Karácsony; Lackfi János: Készülődés; Mennyből; Lassi Nummi: Karácsony néha februárban… (finnből fordította Szopori Nagy Lajos); Lászlóffy Csaba: Karácsony, dolmányos varjakkal; Matjaž Pikalo: Fényutazás (szlovénból fordította Lukács Zsolt); Móser Zoltán: Ádám és Éva napján; Mostan kinyílt egy szép rózsa virág; Nagy Gáspár: Szegények karácsonya; Nagy László: A karácsonyfás ember; Nemes Nagy Ágnes: Karácsony; Német betlehemes-ének (fordította Németh István Péter); Németh István Péter: A Panel-betlehemes dalaiból; Peter Huchel: 1942. december (németből fordította Hajnal Gábor); Pilinszky János: A fényességes angyal is; Rába György: Karácsonyfa; Rainer Maria Rilke: Ádvent (németből fordította Fodor András); Robert Lowell: Karácsony (angolból fordította Orbán Ottó); Röpdösődik tarka madár (bolgárból fordította Nagy László); Sándor Dénes: Csendes karácsonyi dal;Sík Sándor: Regös ének; Sinka István: Ének 56 karácsonyára; Somlyó György: Budapest, 1956. Karácsony; Szálláskereső Szűz Mária; Szécsi Margit: Karácsony; Szemlér Ferenc: Karácsonyra; Szöllősi Zoltán: Ünnepem; Tamási Áron: Karácsonyi pásztorocskák; Temesi Ferenc: Két dal; Thomas Strands Eliot: A Három Királyok utazása (angolból fordította Kántás Balázs); Végh Attila: Az égígérő fa; Verebélyi Kincső: Midőn Betlehembe…; Vladimir Popov: Karácsony (bolgárból fordította Szondi György);Vozár Márton: Varázslatosan sokízű tanyasi karácsonyok; Wolfgang Borchert: Barna arcú királyok (németből fordította Zoltán Aranka)

Képek: Conrad von Soest: Krisztus születése; Deim Pál: Karácsonyi kollázs; ef. Zámbó István: Fenyőfát üldöző mikulás; Fra Angelico: Angyali üdvözlet; Giotto di Bondone: A greccói Betlehem; Gyulai Orsolya: Andrásfalviak székely betlehemes játéka (Gyermekrajz); Ismeretlen mester: Jézus születése; Kalányos Gyöngyi: Jézus születése; Krisztus születése (üvegkép); Lakatos Andrea: Jézus születése (Gyermekrajz); Mészáros Róza képeslapjai; Petrás Mária: Babba Mária (Olasz Ferenc felvétele); Regős István: Karácsony; Schmidt György honvéd levelezőlapja 1942 karácsonyán családjának; Soós Botond felvételei; Stefan Lochner: Madonna a rózsalugasban; Vörsi (Somogy megye) betlehemesek (Móser Zoltán felvétele).


Hajléktalan Karácsony
- 2008. December 24. Kőbánya-Kispest metró állomás


Az Utca Embere önkéntes hálózat felhívását adjuk közre:

"Ma Magyarországon továbbra is nagyon sokan szenvednek azért, mert nincs megfelelő otthonuk, ahol mindennapjaikat élhetnék vagy épp a karácsonyi ünnepeket tölthetnék.
Azért szervezzük meg a „Hajléktalan Karácsonyt”, hogy ezen a meghitt ünnepen felhívjuk a figyelmet azokra az emberekre, akiknek nincs hol ünnepelniük.
Nekik és Róluk szól ez az „ünnepi demonstráció,” ahol lehetőséget szeretnénk teremteni arra, hogy a hajléktalan és hajlékkal rendelkező emberek kifejezhessék egymás iránti szolidaritásukat.
Ma Magyarországon több tízezer ember alapvető emberi jogai sérülnek azáltal, hogy nincsen emberhez méltó, valódi otthonuk, ami sem nem természetes, sem nem törvényszerű.
Demonstrációnk üzenete a szolidaritás kifejezése mellett az, hogy politikai akarattal, megfelelő társadalompolitikai intézkedésekkel mindez megváltoztatható!"


Az Utca Embere önkéntes hálózat

2008. december 23., kedd

Radics Viktória: Gyanúperben élethosszig

„Nekem a karrierem mindig fontosabb volt, mint a családom. Én soha semmit nem voltam képes végigcsinálni. Én a kollégáimmal mindig flörtöltem. Bennem nem volt semmi erotika. Én nem voltam képes komoly és tartós kapcsolatot kialakítani senkivel. Én mindig túlságosan beleszerettem valakibe. Én halálba kergettem férfiakat. Én öngyilkos akartam lenni férfiak miatt.” – Radics Viktória körkédésünkre adott válaszában bizonyítja, hogy Kafka Perének hőse valójában nem K., hanem a Nő, de kiutat is keres.



Radics Viktória: Gyanúperben élethosszig


Nőnek lenni Magyarországon (és a szomszédos országokban) számomra kafkai állapotot jelentett. (Hadd fogalmazzak múlt időben. Megvan rá az okom.) Bűnös voltam. Folyton vétettem valamit, hibáztam, tévedtem, csaltam, hazudtam, sikkasztottam, tékozoltam. Szórtam vagy nagyon is megfogtam a pénzt. Fukar voltam érzelmileg is, rosszul neveltem a gyereket, elkényeztettem, mindent megadtam neki, de nem törődtem vele, elhanyagoltam az országhatáron túl élő szüleimet, elfelejtettem a rokonokat, gyalázatosan bántam a férjemmel, aki pedig eleinte szeretett, nem voltam barátságos a kedves szomszédokhoz. Házasodtam, elváltam. Szeretőm volt vagy szeretőre vágytam, meg akartam volna magam baszatni végre valakivel vagy épp remélhetőleg jól megbasztak végre.
Érdekből cinkosaimmá tettem a barátnőimet, a barátaimat, a saját egy szem lányomat. Jobbra-balra kacsingattam. Túl érzelmes kislány, szentimentális, giccses, rongyos fejű voltam és nem tudtam számolni, fogalmam sem volt a pénzhez. Kegyetlen voltam, hideg, számító, egy némber, akit csak a pénz érdekel. Amorális voltam és hajlíthatatlan; nagyon sokra tartottam magam, és nem volt elegendő önbecsülésem. Csak a saját fejem után mentem, nem hallgattam senkire, és bevettem mindenféle ideológiát, rám az utolsó sarlatán is hatással tudott lenni. In-tran-zi-gens voltam, és olyan naiv, hogy velem mindenki azt csinált, amit akart. Kihasználtak. Kihasználtam. Kikezdtem férfiakkal, aztán otthagytam őket. Engem mindenki otthagyott, mert velem nem lehetett élni.
Azért nem volt soha munkahelyem, mert nem tudtam alkalmazkodni, és megbízhatatlan voltam a nemlétező munkahelyeimen. Túl sok mindenbe belekaptam, és nem tudtam kihasználni a kínálkozó lehetőségeket. Nekem a karrierem mindig fontosabb volt, mint a családom. Én soha semmit nem voltam képes végigcsinálni. Én a kollégáimmal mindig flörtöltem. Bennem nem volt semmi erotika. Én nem voltam képes komoly és tartós kapcsolatot kialakítani senkivel. Én mindig túlságosan beleszerettem valakibe. Én halálba kergettem férfiakat. Én öngyilkos akartam lenni férfiak miatt.
Azért nem volt soha rendes családom, mert önző voltam, egocentrikus, és csak a munkámnak éltem. Azért nem volt soha állásom, mert nem is kerestem, hanem meghúzódtam otthon az odúmban. Túlságosan privát életet éltem, mindig csak a magánügyeimmel foglalkoztam, folyton a szerelmen járt az eszem, és elsüllyedtem a saját bánatom miazmás mocsarába. Több csatornán élő nő voltam, belekontárkodtam ebbe is, abba is, leálltam politizálni, túlságosan sokat elmászkáltam mindenfelé, és nem szálltam eléggé magamba.
Kurva voltam. Intellektuális picsa voltam. Kibaszott értelmiségi, aki már nem is nő. Paraszt. Nagyvárosi kékharisnya. Ittam és káromkodtam. Fenn hordtam az orrom és finomkodtam. Azt hittem, azért, mert egyetemet végeztem, én különb vagyok másoknál. A műveltségem enyhén szólva hézagos. Radics voltam, az volt az én bajom. Az anyámra ütöttem. Mindenkinél okosabbnak tartottam magam. Sohasem kértem senkitől bocsánatot, soha. Soha nem hajtottam le a fejem. Szervilis voltam. Alkalomadtán benyaltam. Fölnéztem férfiakra, tulajdonképpen lefeküdtem nekik.
Nem voltam elég nőies. Kemény voltam. Nem engedtem. Nem adtam meg azt, amire egy férfinak szüksége van. Nem voltam elég meleg, az odaadást nem ismertem. Romantikus voltam. Rajongó voltam. Belelkesedtem fűért-fáért. Általánosságokban gondolkodtam. Nem voltam képes szembenézni a valósággal. Nem néztem tükörbe. Álszent voltam. Mindenféle vallást kipróbáltam. Bedőltem papoknak, teóriáknak, a sosemvolt boldogságot kerestem.
Voltaképpen feminista voltam. Mindig is úgy éltem, ahogy akartam. Ezért voltam szerencsétlen. Rendíthetetlen autonómiát alakítottam ki, és magányos maradtam. Én nem tettem semmit a boldogságért. A szeretet és az elfogadás iránti vágyam tévutakra csábított, és csapdákba estem. Belezavarodtam maga-magamba. Nem mentem le soha a gyökerekig. Pszichológushoz jártam és pszichologizáltam. Bevettem a freudista maszlagot. Nem voltam képes igent vagy nemet mondani, hanem mindenféle fogalmak és szinonimák használatával, körmönfont mondatkonstrukciókkal kitértem az egyenes válasz elől. Mindent relativizáltam. Semmire sem tettem le a voksomat.
Lobbanékony voltam. Radikális voltam. Szenvedélyes voltam. Jeges hallgatásba burkolóztam. Megszólíthatatlan voltam. Velem nem lehetett beszélni. Mindent és mindenkit elárultam. Nekem semmi sem volt szent. A legintimebb dolgaimat is kibeszéltem. Aprópénzre váltottam. Mindent megírtam.
Túl nőies, amit írok, fülledten erotikus. Túlságosan emberi. Olyan szexuális. Túl sok idegen szót használok, okoskodom és csúsztatok. Ellentmondásos vagyok. Túllövök a célon, vagy legtöbbször melléfogok. Az a baj, hogy indulatból írok. Az a baj, hogy mellébeszélek. Patetikus vagyok. Stiliszta vagyok. Esztétizálok. Túl könnyen írok, az a baj. Bonyolultak a szövegeim, túlzsúfoltak és érthetetlenek.



Egyszóval nőnek lenni Magyarországon (és a szomszédos országokban), ráadásul gondolkodó és író nőnek lenni: felettébb gyanús. Nőnek lenni amúgy is eredendő bűn, amit maradéktalan, élethosszig tartó, szigorú és felelős kötelességteljesítéssel kellene levezekelni. A kötelességek köre az emancipációval vészesen megduzzadt. A szabadság növekedésével együtt a tévedés és a vétkezés lehetősége is szerteágazóbb lett, következésképp a gyanakvás is fokozódott. Ma könnyebb csapodár asszonynak, hanyag anyának, hivatásunkban, szakmánkban gyöngének és sikertelennek, tehetségtelennek lenni, mint azelőtt.
A nő sokkal több felelősséget visel, és lényegesen többet tud, mivel sokkal többet tanult és sokkal tájékozottabb, mint azelőtt. A férfiak zavarban vannak: ezzel együtt elvárják a régi típusú, a patriarchalizmusban érvényes odaadást, gondoskodást, törődést, alárendelődést, és abszolút szerelmi, szexuális és családi kötődést. Nem mintha az „emancipált nő” nem lenne képes odaadásra, hűségre, gondoskodásra, mélységes kötődésre! Viszont másként, reflektáltabban, a maga módján, individuumként és szubjektumként, a legsajátabb érzelmeit és gondolatait kifejezve tenné ezt! Gyakran éppenséggel ezzel lépi át a tűréshatárt.
Nőnek lenni Magyarországon (és a szomszédos országokban) akkor lenne jobb, ha előzetes (közbeni és utólagos) gyanakvás nélkül, nagyobb bizalmat megelőlegezve (legalább megutólagozva!), nyitott ésszel odafigyelnének az emberek arra, amit egy nő – nő létére –, mond, gondol, érez, és arra, ahogyan kifejezi azt, amit érez és gondol. Ha a nő veleszületett amoralitásáról, megbízhatatlanságáról, állhatatlanságáról, érzelmességéről, túlfűtött szexualitásáról és butaságáról régtől fogva kialakult és a legnagyobb férfi koponyák által is szajkózott és terjesztett rögeszmék dekonstruáltatnának. De valóban, nem csak „elvileg”. Ha megszűnne a per. Ha nem kellene magyarázkodni és védekezni. Ha megadatna a bűntelenség vélelme. Magyarán: az elég tiszta lelkiismeret, már-már azt mondom: kegyelme.


*


És azért fogalmaztam múlt időben, mert mindezen én minden órámban változtatok, ha addig élek is.


Radics Viktória


-----------

2008. december 22., hétfő

A lehetetlen territóriumai − Gergely Ágnes: Tigrisláz

Ha Sándor Bea nem tartja is Tóth Árpád Keats-fordításában a gondolatjel áthelyezését a szellemi előkelőség jelének, s ha Swinburne-nek Gergely Ágnes Tigrisláz című esszékötetében elemzett verse kapcsán különvéleménnyel él is, abban biztos, hogy „jó volt betekinteni Gergely Ágnes műhelyébe”. S ha már szóba kerül a Scarborough Fair, mi sem voltunk restek egyik kedvenc dalunk néhány változatát összegyűjteni.


Sándor Bea: A lehetetlen territóriumai −
Gergely Ágnes
Tigrisláz című kötetéről


Gergely Ágnesnek a magyar versfordításról szóló könyvéről (előadásainak kötetbe szerkesztett változatáról) többen is megírták már, hogy fontos mű. Hiszen eleve alapvetően fontos a magyar irodalomban a fordítás – már az első magyar vers, az Ómagyar Mária-siralom is az. Írtak a magyar fordítói eszményről (Bán Zoltán András: Oázis), amelyet Kosztolányi fordításesztétikáját ismertetve Gergely Ágnes is elemez bevezető előadásában (Letűnt világ, 9-20. o.); a formahűségről; a személyiség elkerülhetetlen átszűrődéséről a fordításba; arról, hogy Gergely Ágnes az eredeti verseket és fordításukat elemezve verstanra és versolvasásra tanít (Keresztesi József); s írtak arról is, hogy az európai költészet eleve kölcsönhatásokra, kultúra-köziségre épül (Báthori Csaba: Másvilágjárás), valamint annak történelmi okairól, hogy a magyar fordítás az eredetiség igényével lép fel (Ferencz Győző: Tigrisbőr a vásáron).

És valóban: mi, ha nem kultúra-köziség, amikor egy versfordításban a „leskel” szóban (gonosz szó, írja Gergely Ágnes /24. o./) megjelenik Arany János balladája, a Szondi két apródja („ott leskel a hold”), vagy Tóth Árpád Keats-fordításában felbukkan Arany Hamlet-fordítása (72. o.), Babits Swinburn-fordításában pedig az oldás és kötés (Arany János: A hamis tanú, 105. o.). Gergely Ágnes, miközben részletesen és pontosan elemez ritmus- és rímképleteket, sormetszeteket és szótagszámokat számol (majdnem minden verset, amellyel a kötetben foglalkozik, alaposan végigolvas: előbb az eredetit, majd a magyar fordítást, sokszor többet is), élvezettel és élvezetesen mutat rá kultúránk távolabbi és közelebbi történeteire: Csokonai tervezett és nagy vitát kavaró sírfeliratától („Árkádiában éltem én is”, 53-54. o.) saját beszélgetéseiig más fordítókkal, költőkkel, tanárokkal.

A versértelmezések élvezetét számomra két dolog zavarta meg. Az egyik tulajdonképpen szép, csak néha zavart: arra a feltétel nélküli szeretetre gondolok, amellyel Gergely Ágnes az általa választott fordításokhoz viszonyul. Tóth Árpád Keats-fordításának kapcsán (Óda egy görög vázához) például ezt írja: „Szellemi előkelőség, ahogy Tóth Árpád egy sorral följebb zárja be az idézőjelet” (79. o.). Az nem derül ki, hogy milyen szempontból tükröz ez a pontatlanság előkelőséget, az viszont biztos, hogy Keats a vers szentencia-lezárását nem véletlenül „mondatja” a vázával, és szerintem a korábban bezárt idézőjel – ráadásul indokolatlanul – egészen más tónust ad a vers lezárásának, mint amit Keats szánt neki. (Az eredetiben a váza szólal meg így: „Beauty is truth, truth beauty, – that is all / Ye know on earth, and all ye need to know.” Tóth Árpád fordításában: „A Szép: igaz s az Igaz: szép!” – sose / áhítsatok mást, nincs főbb bölcsesség!)

A másik számomra meglepő értelmezési mód Swinburne versének elemzésében bukkan fel. A Tenger és alkonyég között szecessziós kifejezésmódjának megkapó bemutatása (89. o.) után Gergely Ágnes rátér a vers értelmezésére. Kiderül, hogy szerinte, aki a versben beszélő férfit megragadta és megcsókolta, csakis nő lehet, s ha az, akkor szokatlanul erőszakos, még hiányában is „idegesítő némber” (101.). Mintha a vers egy valóságos szerelmi jelenet leírása volna. Lehet éppen gúnyolni a kritika latinizmusait (referencializálhatatlanság, 194. o.), de az is könnyen nevetség tárgyává tehető nézet, hogy a vers a költő direkt lírai önkifejezése, és egy ennyire bonyolult formájú (egyébként egy középkori angol dalra, a Scarborough Fairre visszautaló) vers szimplán azt „mondja el”, hogy költője hogyan szeretkezett a tengerparton egy erőszakos nővel – mert Gergely Ágnes értelmezéséből így tűnik.

Swinburne versei azért keltettek botrányt a 19. század második felében, mert gyakran vázoltak mazochisztikus szerelmi jeleneteket, s a költő több verset is írt Szapphóról. Életrajzírói szerint alkoholista és mazochista volt, a fizikai fájdalmat összekapcsolta a szexuális élvezettel. Súlyos idegösszeroppanása után egy barátja vette gondozásába. Nem éppen heteroszexuális életútnak tűnik hát az övé, és igen elfogult projekció a versbe belevetíteni egy „idegesítő” (!) nőszemélyt. A másik a versben végig „my love” – nincs tehát nemesítve. A vers, akárcsak a Scarborough Fair (amelyben egy szerelmes arra kéri a másikat, hogy keressen neki földet a víz és a vízpart között, vesse be, majd arassa le bőrsarlóval, amit ott talál, és varrjon neki inget, de tű és öltések nélkül), nem a magány területeiről szól, hanem a lehetetlen territóriumáról: a napnyugta és a tenger között, „tenger fölött és part alatt”. Nem a „női szereplő” semmisül meg (101. o.), hanem a leírt szerelem helye nemlétező hely – valami olyan mondódik ki a dalban, amiről nem lehet beszélni.

Sylvia Plath és Ted Hughes verseinek (elsősorban életrajzuk kontextusába helyezett) értelmezései után a kötet végén Gergely Ágnes Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiai székfoglaló előadása szerepel, amelyben összefoglalja és példákkal világítja meg, mitől vágyhat egy költő egy idegen vers magyarra fordítására: hogy érzelmeit érinti meg a vers, vagy elemi erővel hat rá a vers dallama, valami fontosat rejt, filológiai izgalmakban bővelkedik, vagy éppen idegensége, lefordításának majdnem-lehetetlensége kísérti meg, esetleg a vágy, hogy összemérje erejét valamelyik klasszikussal. Mindegyik fajta érintettséget példákkal is szemlélteti – érzékeny, szépen megírt elemzésekkel.

Jó volt betekinteni Gergely Ágnes műhelyébe.

Gergely Ágnes: Tigrisláz: Tíz óra a magyar versfordításról. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2008.


Sándor Bea


_________________________

Néhány változat a Scarborough Fair-re:












2008. december 21., vasárnap

Ahol Fuentes szerint véget ér a világ... - Lévai Katalin: Varázskert

"A valóság-fantázia egymásba olvadása úgy törli el a közöttük feszülő ellentéteket, miként Lesznai hímzéseiben olvad egybe a háttér és az előtér. Ezen eltolt helyű én új, dichotómiáktól mentes értelmezői helyről érthető meg, narrációról, fokalizációról vagy szerzői szándékról a feloldódó személyiség miatt nem beszélhetünk. Dénes nem érti feleségét, nem érti ezt a világot, akkor gyógyul meg, mikor a másikhoz viszonyítva minden a helyére kerül, mikor kirakják a puzzle-t." - Vaga Bernadett írása Lévai Katalin Varázskert című regényéről.


Varga Bernadett: Ahol Fuentes szerint véget ér a világ... - Lévai Katalin: Varázskert


Az Alexandra Kiadó gondozásában nemrég megjelent Lévai-regény alig érthető meg feminista irodalomkritikai vizsgálódás nélkül. A nyelv játéktere eddig nem látott bravúrral tágul ki, a szavak szabad mozgása során egy idő után elveszünk a valós és a fantázia erdejében, összemosódik, hogy egy-egy érzékelés kivel, melyik világban (a Lévai általi „itt és most”-ban, a főhős regényében, a Varázskertben vagy magában a családi történetben) játszódik-e le. A helyszínek, a képek, a zenék, a fantáziavilág, a fények, a gondolatok, a valóság, a snittek, a szereplők, az idősíkok közötti szabad átjárás, a gyakori jelen-múlt cserélődése a valós-képzelt világban; egyszóval a határok többszörös megkérdőjeleződése én-fellazító- és kimozdító nyelviséget feltételez, és ezekre vonja szemünket.

A könyvben az egyik legerőteljesebb példa erre a következő: a főhős bemegy a kórházba férjéhez, Déneshez, mert a házvezetőnőt baleset érte. Beszáll a liftbe, Mirkó áll mellette, elmeséli apja kórházi halálát. A következő mondat:

A nővérpultnál megcsörrent a telefon. Odanéztem.”(1)

Az olvasó hirtelen megzavarodik. Melyik kórház nővérpultjánál csörög a telefon, ki néz oda, és kinek a telefonja (valamelyik szereplőé, vagy a kórházé) csörög? A telefon hangja újabb, a filmekre jellemző vágással hozza vissza az olvasót a fantáziavilágból? A nyelvi játék a valóságot elválaszthatatlanul beleolvasztja a képzelet terébe, pár pillanatra sem a beszélőt nem tudjuk meghatározni, sem azt, kinek a szemén keresztül látjuk az eseményeket. Az én bizonytalanná válása eltolt értelmezői síkra kényszerít minket. A regényben, leplezetten vagy nyíltan, számos alkalommal hangsúlyt kap a kérdés: „És ki voltam én?”(2) Több helyütt izgalmas tükörjeleneteket olvashatunk, az egyik, amikor a feleség Dénest Renátával látja kijönni a moziból, hazamegy, belenéz a nagyanyai örökségként kapott hatalmas falitükörbe:

Hosszan ívelt, vastag szemöldököm alól belemélyesztettem a tekintetem a tükörmásoméba. Óriási, kíváncsi szempár csillogott vissza rám. Félszeg mosoly suhant végig az arcomon, átrendezve a vonásaimat. Fellélegeztem. Végre megint igazi arcom lett, az, amelyet jól ismertem.” (3)

A nő valódi önmagát pillantja meg, csakis saját magán keresztül határozódik meg énje. Ő látja a tükörképet, vagy a tükörkép őt? Ismerjük-e az „igazi arcot”? Melyik én a valós?

Ugyanezen az oldalon az olvasó helye ismét elmozdul:

Akinek szenvedélyes a lelke, az nem éri be a hétköznapi élet történéseivel, annak több kell, sokkal több. Van, akinek nagy térre van szüksége ahhoz, hogy éljen, én inkább a saját világomban létezem, amelynek az ajtaját olyan szélesre tárhatom, amilyenre akarom. Kiköltözöm, és vissza. Hol itt létezem, hol ott. Van egy nő és egy másik. Bár az is lehetséges, hogy most éppen egy sincs. Talán azért nem csapdosok tányérokat a földhöz, mert nem is létezem. Nincs már az a nő, aki toporzékoljon. Van valaki, aki nyugodtan ül a kanapén, de ő idegen. Ahogyan idegen az a férfi is, aki hazavár.”(4)

Akárcsak a regény egészében, ebben a részben is nagyon nehezen tudjuk megragadni a szubjektumot, van a nő, és egy másik. De lehet épp egyik sem.

Ugyanezt az én-dilemmát boncolgatja az Ariról való beszélgetés is:

- Tizennyolc éves, mit akarsz? Nem ülhet örökké a szoknyádon.
- Tizennyolc és fél… Tudod, furcsa, hogy megint ketten vagyunk.
- Nem inkább hárman? Na jössz?
”(5)

Ki a harmadik? Mirkó vagy a másik női, általunk nem megragadható szubjektum? Vagy a kettő ugyanaz? Nincs rá bizonyos válaszunk.

Még hosszan idézhetném a példákat: hirtelen a gyermeki hang átcsap felnőttbe és vissza, pillanatok törtrészére nem tudjuk, épp ki kihez szól, ki kibe karol bele, mire vonatkozik mondanivalója, Lévai regényében vagy a regény novellájában járunk, milyen a viszonya a főhősnek novellája szereplőjéhez, és ezeknek Mirkó világához. Ki ír kit? Találunk-e közös vonatkoztatási pontot? Egyáltalán, miért keressük? Többszörös tükröződéseknek vagyunk tanúi. Az ok, amiért időről időre minél bonyolultabb és erősebb képiséggel veszik el értelmezésünk alól a talaj, az az, hogy minden alany-tárgy meghatározhatatlanságából adódó többértelmű jelenetben eddig nem ismert játékos nyelvi plusz látható. A mű külön érdekességeként kizárólag a főszereplő neve az, amelyet nem ismerünk, s e gesztus a személytelenséget fokozva a nő személye helyett annak csak a hangjára összpontosító hangsúlyeltolódást hoz létre.

A regény értő olvasatában nem hagyhatjuk figyelmen kívül a kert folyamatosan visszatérő képeit. A Varázskert rendkívüli módon alkot hálót, és folytat párbeszédet Lesznai Anna korai lírájával és hímzéseivel. Lesznainál a kert szintén visszatérő gyermeki, a személyiséget feloldó szexuális én-metafora. Édenkertje és Lévai Varázskertje több ponton találkozik. Mindkét szerző alkot új szavakat, Lesznai például: „szerelemkenyér”, „vágymadár”, énálmodás”, „csókmadár”, „életvirág”, mesejószág”(6). Lévai szavai: „ördögangyal”, „varázskert”, „üvegfeleség”, „szalagmadár”, „selyemketrec”.

Lesznai Kezdetben volt a kert című regényéről így nyilatkozik:

Ezer éve kezdtem egy regényt, nincs kész, megpróbáltam mindent belevinni, ez a baja. Szétfolyik. Én vagyok az egyetlen egysége.”(7)

Lévai művében is a regényen végigvonuló kertet kell megértenünk, mint a mű egyetlen egységét. Kérte Dénest, ne csak nézze, lássa is. Lesznai Egyszerű dal című versében ezt mondja:

Hogy engem lássál, nézd meg kedves a kertet.”(8)

Az időből kilépő kert hangjai, illatai, összes érzékszervünket komolyan igénybe vevő érzékletei hol folyamatként lengik be, hol villanó képekként tűnnek fel a regény terében. A gyermekkori szerelem, a gyermeki játék és a szexualitás közös találkozási pontja a kert.

Vad szeder és édes ringló ízét éreztem az ajkán, azokat az ízeket, amelyeket gyerekkorunkban együtt élveztünk nyári kirándulásaink alatt…”(9)

Lesznai minden alkotásában találunk meseelemeket, nála a mese, a gyermekkor a kerttel kapcsolódik össze, felnőttként ugyanez, de már a szexualitással is átszőtt kert van jelen:

Ha testem kívánod, úgy simítsd az illatos földet.”(10) (Egyszerű dal)

Egymásba mi pihenni tértünk.”(11) (A pillanatok nyoszolyáján)

Mert áldott a szűz, ki számüzött, sejtő, bolyongott
S asszonnyá érve kedvese kertjébe ér.
Kedvese keblén ébred lelke magára,
Kedvese keblén ébred kertjére ő
…Kedvesem, kertem, egyek leszünk-e végre,
Teljesedettek minden kertek közül?
”(12) (A kert III: De ha ismét…)

Lévainál az első lapokon először orrunkba költöző avokádóillatot végig érezzük, a nő több ízben a kert zörejeire kapja fel fejét, a „disszonáns hangokra” vagy a nesztelenségre, puha sötétségre, akkor is, amikor a házban van, s ezt szorosan összekapcsolódik gyermekkora érzéseivel.

Mintha ág reccsent volna a kertben, talán valami mókus. Hanyatt feküdtem az ágyon, és vártam, hátha visszatér a zaj, de teljes volt a csönd. A pillanat elmúlt. Bebújtam a takaró alá, és nyomban elaludtam.”(13)

A kert zajai a szubjektumra vonatkoznak:

Veszélyes feltárni azt, ami bennünk él.”(14)

Talán a saját arcomat kellene fürkésznem, gondoltam. Neszt hallottam a kert felől, felkeltem, az ablakhoz léptem, és kitártam az ablakszárnyakat.”(15)

A Lélekutazás és Mirkó festménye által a kertélmény megsokszorozódva csúszik egymásba, „kusza, rejtélyes”, egymástól kevéssé elkülöníthető kert- és énképzetekké alakul.

Lesznai folyamatos női és gyermeki vágyódása a kertbe megalkotta a Hazavágyom hazúlról című verset, Lévainál ugyanilyen állandó vágyakozást láthatunk a megérkezésre, mely pillanatokra a Mirkóval való személyiséget feloldó szerelmi együttlétben manifesztálódik:

Behunyom a szemem, belemerülök egy mély hullámba, amely a testem közepéből árad szét, és elborít a végtelen öröm és megérkezés boldogító érzése.”(16)

A könyv végén így szól Mirkó:

„-Ez még csak az indulás. A megérkezés még messze van.”(17)

A megérkezés szó az igekötő által válik nyomatékossá és jelentőségteljessé, ami az indulás szóból kimaradt („elindulás”).

A megérkezés a szubjektumhoz való eljutás, az írásban létrejövő valódi képmás, a más által meghatározott életforgatókönyv lerombolása.

Választottam egy világot, amelyben élek, amely jól-rosszul, de működik, és választottam egy másikat, amelyik sodor magával, mint az ár egy sebes sodrású folyóban. Mindkettőre szükségem van, és előfordul, hogy egyiket sem tudom elviselni. És talán szükségem van egy harmadikra is, amely még nem született meg, de amelyben saját magamra ismerek majd, mindenféle külső segítség és befolyás nélkül. Ebben a hárompólusú univerzumban találom meg az igazi önmagam, érzem.”(18)



Lévai és Lesznai szubjektumai a kerten át hatolnak önmaguk gyökeréig:

„[…] vissza akarok jutni a gyökerekhez, ahhoz az önmagamhoz, aki egykor voltam, hogy elindulhassak újra, de egy másik úton.”(19)

Hogy gyökeret vert Tebenned a lelkem
Én fölsikoltva önmagamra leltem.
”(20) (Ébredés)

Lesznai az ófrancia mondában élő Meluzina alakot formálja madártestű tündérré (21) , a Varázskertben több helyen találkozunk madár-motívummal, Mirkó tündéremnek szólítja a nőt. Ez a mesék sajátos világát idézi.

Vezér Erzsébet monográfiájából tudjuk, Lesznai természetlátása okán eljutott a keleti filozófiához (22) , Lévai regénye is kiemeli egy ízben a kínai hagyományt mint egészet, hiánytalant. Máshol a hold fogyó-növő váltakozásaihoz hasonlatos a hiány, illetve ennek betöltése, tulajdonképpen az, mikor milyen mértékben jön létre a kert, önmaga. Íme egy rész, ahol a hiány csendjének megszólítása után vágyakozik:

Valójában nem létező dolgokról írtam, hanem látomásról, hiányról, és féltem, nagyon féltem, hiábavaló vállalkozás elindulni a szavak mögött rejtőzködő kert keresésére, mert ilyen kert nem létezik. S a férfi, akinek a csend mélyéről kellene szólítania a lányt, vajon miféle varázslat? Létezik egyáltalán?”(23)

Zsadányi Edit Lesznai tízes évekbeli verseinek és hímzéseinek vizsgálatakor elsőként tereli a figyelmet az alany-tárgy alakzatain keresztül az objektum-szubjektum, olvasói helyek kijelölésére. Kimutatja, a ritmikusan ismételt, újraértelmezett kertmotívumok női szexualitásra és saját női nyelv létrehozására utalnak, az objektum és szubjektum egymásba olvadása során a személyiség elveszik, a szubjektumra vonatkozó ellentétek egybemosódnak, a határok instabillá válnak, nyelvileg visszatér a preödipális korszakba, ami az olvasó és a szöveg eddig megszokott helyét billenti ki. Lesznai Édenkertbe visszavágyó művészetét, elnémított női kommunikációnak felfogott, kint-bent kérdést feszegető hímzéseit egyértelmű párhuzamba hozza a derridai írással, és a logocentrikus nyelv alól kitörni szándékozó ecriture-rel. (24)

Lesznai így vall nyelvkereséséről:

Keresem azt a versformát, mely a grammatikát és a logikát teljesen képbe, asszociációkba oldja. Összefüggéstelen szavak legyenek, melyek visszanyerik mágikus értelmüket, és vele együtt asszociációuszályukat.”(25)

És Lévai:

De nem mondhatok le arról, hogy teljességében éljem az életet, hogy újra átélhessem a nők minden fájdalmát és gyönyörét, a szerelem szinte kibírhatatlan feszültségét, a zavart és a remegést, amit ébreszt bennem, a megállíthatatlan sodródást a másik felé, és hogy visszakerüljek az ősi világba, ahol mindezt értik. Ki kell szabadulnom a selyemketrecből, szét kell robbantanom a rácsokat.”(26)

Lesznai:

Én Éden füves kertjét szeretem…
Engedd Uram, hogy hazamenjek.
”(27)

Lévai:

„[…] képes vagyok-e még teremteni valamit a lelkemben, erőt, hitet, gondolatot, érzelmet, bármit. Istenem, hadd lássak tisztán.”(28)

Eddig leírt példáim Lévai esetében is Zsadányi Edit véleményét támasztják alá. A tükörjelenetek Lacan tükörstádiumára emlékeztetnek, melyik az a pillanat, amikor valós önmagát látja, és melyik az, mikor visszatér (visszatér-e?) a lacani tükörhöz? Lacannál a nyelv funkciója nem a kommunikáció, hanem „egy hely kijelölése a szubjektumnak, ahonnan beszélhet”.(29) Miként képes megszólalni a törlésre került hiány, az alany, aki hiányzásával létezik, csöndjével szólal meg? Ez a fajta meghatározhatatlan, szorongással teli én minden női írónál megfigyelhető, gyökerei a derridai dekonstrukcióból és - kettős írásból induló, ecriture feminine-ben keresendők. Újfajta szubjektumteremtéssel kerülünk tehát szembe, női, egyetemes, határokon átívelő problémára, a másiktól független önkimondás nehézségére hívva fel a figyelmet. A valóság-fantázia egymásba olvadása úgy törli el a közöttük feszülő ellentéteket, miként Lesznai hímzéseiben olvad egybe a háttér és az előtér. Ezen eltolt helyű én új, dichotómiáktól mentes értelmezői helyről érthető meg, narrációról, fokalizációról vagy szerzői szándékról a feloldódó személyiség miatt nem beszélhetünk. Dénes nem érti feleségét, nem érti ezt a világot, akkor gyógyul meg, mikor a másikhoz viszonyítva minden a helyére kerül, mikor kirakják a puzzle-t.
Zsadányi Lesznai-tanulmánya 9. lábjegyzetében fontos dologra hívja fel a figyelmet: Paul de Man szerint „az élettelen felruházása a beszéd képességével, tehát a hangadás arc adásával is jár”, mellyel Lesznai-Lévai kertjei szembemennek. „Kezdetben felkeltik a személyesség illúzióját, majd a lírai alany létmódja átalakul, metanarratív fikcióvá” válik. A kertekben ugyanis „ezer meg ezer pontról visszhangzik arc adása nélkül” a nő, így alakul ki az új szubjektum.(30)
Lesznai csodálatos Édenkertje a sorozatos bizonytalanságok miatt néhol Sárkánykertté változik. Tudja, nem hozható vissza a vágyott éden, én-kimondása itt-ott megbillen.
Lévai regényében gyönyörű szép képeket és színeket olvasunk, melyek következetesen és arányaiban is helyesen vonulnak végig a regényen. Iszonyú erős képiség, megkapó zenei-, illat- és színpaletta, nyelvi játék. Helyünket elveszítve leheletkönnyedséggel lépegethetünk a neszekkel, koppanásokkal, zörrenésekkel, rezzenésekkel teli megsokszorozódott kertekben, érezhetjük az illatokat, az érintés könnyedségét ujjunk begyén, a nedves fű csiklandozását talpunk alatt, érezzük a tárgyak különféle anyagát (márvány, selyem, kasmír), látjuk formájukat (négyszögletű, csíkos, ovális). A kert az otthon tárgyaiba is belekúszik (virágmintás kasmírkendő, öblös tál, eperillatú radír, faborítójú határidőnapló). A kertek szép fokozatosan mindennek a lényegét kitöltik, időt, tárgyat, hangot, embert is. Bent a kintben. Nem csak itt vagyunk, hanem ezzé válunk. A fentebb bemutatott példáknál ezek egy jeleneten belül legalább háromféle olvasattal bírnak, egy képen belül is többszörösen megerősítve a megfoghatatlan szubjektumot. A regény egyedülálló a hazai irodalomban. Eltörlődik az alkotás és a valóság határa. Megíródik a Kert. A szubjektum maga a meg nem határozható moraj, súly, forma, csönd, szín, fény, erő, ritmus, irány, lebegés, artikuláció nélküli hang, a puha, a beleolvadó, ő a kert, az ösztönös ős-játék. A tér beleszívódik és ő a térbe. Döntő kép, mikor Mirkó színes tollakkal festi a nő mezítelen testére a kert elemeit. Átszűri magán, kerítésként védi bőrével, majd úgy érzi, a teljes feloldódásért meg kell ölnie bőrét, hogy létrejöhessen és mindent betölthessen a kerítés nélküli kert, a női test írása, az ecriture.(31)


Varga Bernadett


---------------------
Jegyzetek:

1 LÉVAI Katalin, Varázskert, Pécs, Alexandra, 2008. 157.
2 LÉVAI, i.m., 35.
3 LÉVAI, i.m., 54.
4 LÉVAI, i.m., 53-54.
5 LÉVAI, i.m., 70.
6 VEZÉR, Erzsébet, Lesznai Anna élete, Bp., Kossuth, 1979. 42.
7 VEZÉR, i.m., 135.
8 LESZNAI Anna, Köd előttem, köd utánam – válogatott versek, Bp., Szépirodalmi, 1967. 73.
9 LÉVAI, i.m., 31.
10 LESZNAI, i.m., 73.
11 LESZNAI, i.m.,53.
12 LESZNAI, Dolgok öröme, 46.
13 LÉVAI, i.m., 49.
14 LÉVAI, i.m., 52.
15 LÉVAI, i.m., 56.
16 LÉVAI, i.m., 33.
17 LÉVAI, i.m., 245.
18 LÉVAI, i.m., 117-118.
19 LÉVAI, i.m., 241.
20 LESZNAI Anna, Köd előttem, köd utánam – válogatott versek, Bp., Szépirodalmi, 1967. 49.
21 VEZÉR, i.m., 53.
22 VEZÉR, i.m., 34.
23 LÉVAI, i.m., 130.
24 ZSADÁNYI Edit, A tű és a toll, Lesznai Anna hímzéseinek és verseinek tárgya, Irodalomtörténet 2006/1.
25 VEZÉR, i.m., 86.
26 LÉVAI, i.m., 229.
27 GERGELY, i.m., 22.
28 LÉVAI, i.m. 131.
29 WHRIGHT, Elisabeth, Modern pszichoanalitikus kritika, IN: JEFFERSON, Ann, ROBEY, David (szerk.), Bevezetés a modern pszichoanalitikus elméletbe – Összehasonlító áttekintés, Bp., Osiris, 2003. 178.
és JOHNSON, Barbara, A vonatkoztatási rendszer: Poe, Lacan, Derrida, IN: KIS Attila Atilla – KOVÁCS Sándor – ODORICS Ferenc (szerk.), Testes könyv, Szeged, II. Ictus és JATE Irodalomelméleti Csoport, 1997. 167.
30 ZSADÁNYI, i.m., 121. és 9. lábjegyzet
31 A mai magyar szakmai elit, úgy tűnik, még mindig nem nőtt fel kellőképpen a feminista irodalomkritikai beszédmód-értéshez. Az Élet és Irodalomban a könyvről Károlyi Csaba által jegyzett írás (Károlyi Csaba, Nem tudhatod, mit érez egy nő” – Lévai Katalin: Varázskert, Élet és Irodalom, LII. évfolyam, 48. szám, 2008. november 28.) több mint szakmaiatlan. Károlyi nem csupán nem ismeri fel az egyértelmű Lesznai és egyéb intertextuális áthajlásokat és irreleváns szerzőket említ összehasonlításképpen, hanem ennél tovább megy. Legújabb irodalmi kánonunkból, valamint a dekonstrukcióból, Helen Cixous köréből, és a női írásból is megcsillantja olvasatlanságát, s mindezt megspékeli az alárendelő beszédmódot újratermelő mondataival. Azt sem látja, filozófiai alapjaiban miként fonódik össze Lévai „milyen a jó író” fejtegetése és Yeats: „Táncából a táncost: kitudhatod?” sora. Károlyi önkényesen teszi be a regényt a rossz lektűr kategóriájába - mely kategóriaalkotása felkészületlenségén alapszik.

2008. december 20., szombat

Hanukafesztivál és emlékhelyek a Futrinkán

2008. december 20-án szombaton indul a Sirályban az idei hanukafesztivál, koncertekkel, beszélgetésekkel, gasztronómiai témájú összejövetellel, ételosztáshoz való főzéssel. Mindenkit szeretettel várnak a rendezvény külnböző helyszínein (Sirály, Gödör, Tűzraktér és a Kazinczy utca 32.). A hanukafesztivál eseményei december 29-ig látogathatóak.



2008. december 20-án szombaton indul a Sirályban az idei hanukafesztivál, koncertekkel, beszélgetésekkel, gasztronómiai témájú összejövetellel, ételosztáshoz való főzéssel. Mindenkit szeretettel várnak a rendezvény külnböző helyszínein (Sirály, Gödör, Tűzraktér és a Kazinczy utca 32.). December 29-én hétfőn a TÁP Színház Alatta-felette előadása zárja a programot, melyet ma az Egyél zsidót! rendezvény nyit a Sirályban hat órától.

A hanukafesztivál részletes programját erre a linkre kattintva olvashatod el.

…Kicsi lángok, hej ti kicsi lángok:
A szívemmel ugyan mit csináltok,
A mesétek hogy’ belekapott –
Lenn a mélyen még valami felérez,
Könnyem indul és valami kérdez:
Érhetünk-e, s milyen holnapot?

(Morris-Rosenfeld: Chanuka-mécs)




Emlékhelyek a Futrinkán

A futrinka.hu kollektív emléktár segít emlékezni és rendezni emlékeidet: megtalálni, akik, amik eltűntek, de fontosak lennének, esetleg segíteni abban, hogy gyorsabban tisztázódjanak a tévesen rögzült emlékek - mindenkiben.

A honlapon Ophélie eltűnésének is nyílt egy emlék - aki valamit tud, akár ott, akár a facebook-on ennek szentelt helyeken jelentkezhet; de ki-ki saját emlékeivel is gazdagíthatja a kollektív emléktárat így teremtve, alakítva és örökítve a kollektív emlékezetet a medvesajttól Kertész Imre Nobel-díján át a taxisblokádig bármit felvezetve mindent a közös időegyenesre, hogy ki-ki megtalálhassa a közös pontokat - akár a Hanukafesztivál eseményei között is, ha valaki feltölti ide.



2008. december 19., péntek

Szécsi Magda: Éhség - 1.

"Sosem hittem volna, hogy valaha is gondolkodni fogok! Azt hittem, úgy fut el az életem, ahogy a borostyán fut fel a falra, mert nincs más kapaszkodója, csak a fal. Magamnak én voltam a fal, az életem meg a borostyán, de mindennek van egy határa, a falnak épp úgy, mint a borostyánnak. Ezt a határt, mondják, nem érthettem volna meg, ha ott hagynak az égre nézve síró és nevető asszonyok között, akik szerintük csak porban kúszó borostyánok, tét nélküli élősködők. De nem tudtak átnevelni! Szerettem őket, mert éreztek! Azok a cigányasszonyok tudtak valami nagyon fontosat, ezért válhatott bennük a természet hallgatása emberi kiáltássá..." - Szécsi Magda Szerelemküszöb című kötetének újabb írását adjuk közre.


Szécsi Magda Szerelemküszöb című kötetének Éhség című írását közöljük két részben - az első részt olvashatják. A Szerelmküszöb írásai nyomtatásban nem jelentek meg. A kötet teljes terjedelmében az Irodalmi Centrifuga blogján lesz olvasható. Eddig megjelent és várható részei: Szerelemküszöb - 1. rész; Szerelemküszöb - 2. rész; Darinka; Húsevővirág; Emlékek temetője; (sms) szerelemkollázs - 1. rész; (sms) szerelemkollázs - 2. rész; (sms) szerelemkollázs – 3. rész; Hiány; Meztelen idegekkel; Éhség; Halálos ősz.



Szécsi Magda: Éhség (1.)


A cigányokról gyakran mondják, hogy boldogok, pedig csak boldogságkeresők, épp úgy, mint mások, legfeljebb éhesebben kutatnak a boldogság után… és néha kevesebbel is beérik annál, mint amennyit kaphatnának a sorstól. Egy cigány, ha lehajol, hogy felvegyen egy diót a földről, az legtöbbször vagy férges, vagy üres, vagy fél darab dió, de meglátják a dióhéjnak szépségét, és nem azon búsulnak, hogy mit nem találtak meg, hanem annak örülnek, amit megtaláltak: egy üres dióhéjat, aminek szépsége, az ő szépségük, aminek keménysége az ő keménységük, aminek barna színe, az ő színük, de aminek üressége a világé, ami körülveszi őket. Ezt gondolom magunkról, és azt, hogy olyanok vagyunk, mint egy szerelem utáni bánat, ami nem engedelmeskedik az időnek, az elmúlásnak…

*****


Emlékszem egy fehérre meszelt, oszlopos házra. Udvarában őszirózsák és tűzpiros muskátlik voltak, de a virágok illatát elnyomta a folyó, iszap és keserű szél szaga. Kicsi lány voltam, meztelenül kerestem valamit az őszi csípősségben. Talán ennivalót. Egy asszony, aki fél szemére vak volt, azt mondta, hogy A SZEGÉNYSÉG EGY TÁLBÓL ESZIK A CIGÁNYOKKAL. És míg kötényébe takart, én azt a tálat kerestem. Nem láttam meg, hogy ott van, ahol én vagyok. Sokáig, TELI TÁLLÁ AKARTAM VÁLTOZNI.

*****


Volt idő, amikor elhitették, hogy egy cigánynak elég, ha annyi esze van, hogy megtalálja a kezével a száját, amibe vagy tud kenyeret dugni, vagy nem. De akiktől kenyeret kaphattunk volna, épp úgy éheztek, mint mi, mert velük meg azt hitették el, hogy elég, ha annyi eszük van, hogy ne egyszerre dugják két lábukat egy csizmába…

*****



A cigányokat mindig éretlennek tartják, ha önmagukról szeretnének dönteni. De a szegénységre, a félelemre… jaj, arra mindig érettnek találtattunk…!

*****


Nem sokra merek emlékezni a gyerekkoromból! Korán elkerültem a fehérre meszelt, oszlopos házból. Jegenyékre, fűzfákra emlékszem, a folyó sodrására, a katángvirágok égkék színére, lovakra, és asszonyokra, akik mind egyformának tűntek, mert sírni is, nevetni is csak hátra feszített fejjel, égre nézve tudtak. Olyanok voltak, mint a folyó, olyanok voltak, mint a katángvirágok, amikben megláttam az eget, és ehhez se sírnom, se nevetnem nem kellett, csak lenéznem magam elé a sárba, ahová születtem. Amikor először hallottam azt, hogy ahogy lenn, úgy fenn, nem csodálkoztam. Tudtam, hogy igaz…

*****


Gyakran volt úgy, hogy víztükrön úszó falevélnek képzeltem magam, ha éhes voltam. Ez valahogy mindig segített. A szerelemben is…

*****


Sosem hittem volna, hogy valaha is gondolkodni fogok! Azt hittem, úgy fut el az életem, ahogy a borostyán fut fel a falra, mert nincs más kapaszkodója, csak a fal. Magamnak én voltam a fal, az életem meg a borostyán, de mindennek van egy határa, a falnak épp úgy, mint a borostyánnak. Ezt a határt, mondják, nem érthettem volna meg, ha ott hagynak az égre nézve síró és nevető asszonyok között, akik szerintük, csak porban kúszó borostyánok, tét nélküli élősködők. De nem tudtak átnevelni! Szerettem őket, mert éreztek! Azok a cigányasszonyok tudtak valami nagyon fontosat, ezért válhatott bennük a természet hallgatása emberi kiáltássá, amit én értettem, de mások legyintettek, hogy: az csak illúzió, az állatok is adnak ki hangot a szerelmi extázisban. Pedig az a haldoklás hangja volt… Tudták, hogy éltek, és talán azt is megértették, hogy élhettek volna máshogy is…

*****


AMIKOR BELÉD SZERETTEM, MAGAMBA IS BELESZERETTEM! Képes lettem arra, hogy elfogadjam gyengeségeimet, el azt, hogy térben és időben élek, mert tudod, előtted képtelen voltam erre. Másoknál akkor szűnik meg tér és idő, ha szerelmesek lesznek. Nálam a szerelem hozta meg a teret, az időt, a kézzelfoghatót, téged és engem: a mi kettőnk, anyagban elhelyezett, értelmet nyert kategóriáját…

*****


Folyton éhes vagyok rád, mint idő az évekre, mint becsapottak az igazságra! Ez az évek igazsága: sosem tudnálak elengedni…

*****


Sok év múlva, amikor már kívülről tudtam Szent János énekét „Ut queant taxis, resonáre fibris, mira gestorum famuli tuorum…”, amikor már láttam a Goethe házat Weimarban, amikor már megértettem a vetődés és a vetőgép közötti nyelvi különbséget, amikor már elhittem, hogy nem mese a zebracsiga létezése, visszamentem a folyóhoz megkeresni a hófehérre meszelt, oszlopos házat, és az asszonyokat…

*****


A gondolat, hogy egyszer nem leszel nekem, úgy megütött, hogy véraláfutásos lett a lelkem, mint akkor, amikor felfogtam, hogy Istenben csak hinni lehet, de megérteni nem…

*****


Gyerekként mindig a temetőben éreztem legelevenebbnek magam. Néha kicsit féltem is a fel-fel feltűnő árnyaktól, akiknek csak egy pillanatig volt arcuk, aztán újra ködszerű árnyakká váltak, majd eltűntek hirtelen. Nem szerették, hogy kilestem magányukat. Néha csodálkoztam, hogy nem ismernek magukra bennem, de megértettem, hogy nehéz is lehet eldönteni, hogy ki, kinek néz úgy a szemébe, mintha az életen túlról nézne. Hiszen melyik életen túlról? Az is élet, és ez is élet. Szerettem volna sokat kérdezni az árnyaktól. Vágytam arra, hogy tudjam mind azt, amit ők tudnak! Egy délután az egyik árnyalak, bár nem láttam, megszólalt és azt mondta, hogy az ember élete nem fejeződik be a halállal, hanem tovább tart (mondtam neki, hogy ezzel semmi újat nem mondott, és így fojtatta), de ez még nem bizonyítéka annak, hogy Isten van! Többet nem szólt, és innentől kezdve nem is láttam többé árnyalakokat, de valami megváltozott bennem. ATTÓL A NAPTÓL, FURCSA, ÉS SZÖRNYŰ EMLÉKKÉPEKET LÁTTAM! Nem tudom, kiknek az emlékeit. A képek, a mai napig peregnek a fejemben. Majd írok ilyen emlékeket neked, de most egy sincs bennem. Hogy mikor jönnek elő, az kiszámíthatatlan…

*****


Szeretem nézni a madarakat és a sárga löszpart csupasz partifecske lyukait. Közben azon gondolkodom, milyen logikus válaszokat ad a természet, az emberi agy bonyolultnak tűnő kérdéseire, amikbe úgy belegabalyodunk néha, mint szerelmesek a bizonytalanságba.

*****


Álmomban, barna testek aranyló árnyékában néztem végig, hogyan ölel téged magához a reggel. Nem szeretem, ha ölelgetnek…

*****


Azt mondják ránk, hogy élősködők vagyunk! Minden ember élősködőként jön a világra, mert mi mást csinálunk az anyánk méhében? Aki felnőttként is élősködő, az embrió maradt, de ehhez nem kell cigánynak születnie… (legfeljebb ahhoz, hogy ezt megértse!?)

*****


Nem tudom miért, de úgy fáj, ha valakik azt sorolják, hogy barna bőr, fekete haj, sötét szem, és rögtön rávágják, hogy: cigány!, de ha azt sorolják, hogy: belégzőcső, kilégzőcső, kisnyomású levegő, szelepemelő, rugó, membrán, belégzés által vezérelt szelep, szűrő, palackelzáró szelep, sűrített levegős palack, nem jut eszükbe, hogy: cigány…

*****


Abban az évben, amikor J-ban voltál, és ott el-el tünedeztél egy cigány lótuszvirággal szerelmeskedni (mint utóbb mesélték boldogan), gyakran jártam le egy kis faluba, ahol még bő szoknyában jártak a cigányasszonyok és rózsás kendőt kötöttek a fejükre. Szerettem nézni őket, főleg az öregasszonyokat, a gyönyörű ráncaikkal, akik szerették, hogy szeretem nézni őket. Az egyik különösen a szívemhez nőtt, mert énekelt, táncolt örömében, amikor meglátott. (Nekem még nem örült senki így, hogy táncolt volna, csak te, akkor éjjel ott a Venturában, a csókom után, sok évvel később…) A cigányasszonyt „Selyem”-nek hívták. Így szólította mindenki, öreg, fiatal és gyerek. Selyem egyszer megmutatta a kertjét. Azt gondoltam krumpli, bab, paradicsom lesz benne, mint másoknál. De nem. Virágok voltak a kertjében. Csak egy fajta virág, zsombor. „Ezek varázsvirágok, a rákból gyógyították ki az uramat.”- mondta. - Persze. A zsombor toroktisztító és sebforrasztó – válaszoltam, mire ő tiltakozni kezdett, hogy dehogy zsombor! Az varázsvirág… Hát, ráhagytam. Gondoltam úgy sem lesz boldogabb attól, ha tudja a növény pontos nevét, dehogy fogok én vitatkozni szegénnyel. Ő közben szedett nekem egy nyalábnyit, és amikor átadta, azt mondta: „A szeretet fontosabb, mint a tudás. Amit nem tudtam a földön, majd megtudom az égben, de a szeretetet csak itt lehet megtanulni. Ezt mondta a pap a misén. De nem azért hiszek neki, hogy ő pap, hanem, mert focizik a cigánygyerekekkel, és leül velük a fűre, zsíros kenyeret enni. Ez a zsombor, amit te mondtál, hát ez most olyan zsíros kenyérféle…”
Selyem nem él már, de a zsombor egy szárított szálát őrzöm a mai napig. Te J-ból, abból az idegen országból, mit őriztél meg az emlékezetedben?

*****


Mennyi madár! Néha azt gondolom, hogy az erdőben oda fészkel a legtöbb madár, ahol a fák alá cigányokat temettek el. És látod, ilyenkor peregnek képek a fejemben, régmúlt idők képei, agyonkínzott, megerőszakolt cigánynőkről és feldarabolt cigány férfiakról, akiknek szemeibe, fekete madarak árnyai fagytak…

*****


A fehér oszlopos házat nem találtam meg, csak a helyét, amit benőtt a gaz. A gazban imitt-amott napraforgók virítottak. Virulásuktól még mélyebben éreztem gyerekkori, (ide kötődő) emlékeim nyomorúságát. És míg hirtelen jött éhségem a gyomromat facsarta, arra gondoltam, hogy minden embernek van egy fehér oszlopos háza valahol, aminek csak a nyomát találja meg, vagy azt sem. Elkéstem. Lebontották a cigány Párizst. De hová lettek az emberek?

*****


Égett az erdő. Rikoltozva szaladtak a cigányok, ölükbe, hátukra kapva a kis gyerekeket. Beleszaladtak az időbe. Egy olyan időbe, ahol örökké ég az erdő, és ahol örökké menekülniük kell. Olyan valóságos ez a tűz a fejemben, hogy érzem a nyersfa égő szagát és a forróságot, ami elviselhetetlen, de azt nem értem, hogy került az égő erdő fölé egy lebegő zsinagóga, ami előtt gomolyog a füst, de a füstön át látom, hogy ostorral vernek egy mezítlábas, csúcsos sapkás embert, aki kenyeret szór a lángokba üvöltve, hogy egyetek galambjaim, egyetek. De galambok már régen nincsenek. Csak a lángok vannak, amik esznek. Eszik a cigányokat…

*****


Ma többször eszembe jutott a nemi szerved, az a sosem látott vesszőcske, de el tudom képzelni bársonyos barnaságát, és a bőr alatti húst, ami olyan lehet, mint a lehántolt fenyőtörzs rózsaszínje. El tudok képzelni mindent. Különös házakat sosem volt városokban, érzéseket, amiket te tapasztaltál meg. Könnyen válok zsebkendővé, függőhíddá, virággá neked. Csak elhallgatott gondolattá nem tudok válni, pedig talán van, hogy inkább erre vágynál…

*****


Színes ködgombócokon ugráltam, hogy elérjem az eget, amikor megláttam az írásodat egy angyal kezében, aki arra figyelmeztetett, hogy A SZERETET, A MÁSOKÉRT VALÓ AGGÓDÁS BELEHELYEZI AZ EMBERI SZELLEMET AZ ISTENI ÁRAMLÁSBA, és hogy TE BENNE VAGY EBBEN AZ ÁRAMLÁSBAN. Hű, rögtön gondoltam, hogy bár szeretetből, de azért mégis csak jól beolvastál valakinek, amit majd másképp értelmeznek, nem úgy, mint az angyal, vagy én. Ezt írtad:
„A nyolcvanas években nem értettünk egyet abban, kell vagy jár-e a nemzetiségi jog a cigányoknak, akiket a politika akkori szóhasználata az ország „sajátos helyzetű népcsoportjának” nevezett. Nos, ha a teljes foglalkoztatás mellett sajátos helyzetű volt a cigányság, ma, közel harminc évvel később, még sajátosabb helyzetű lett, mert a „sajátos” a mérhetetlen szegénységet jelentette a politika akkori virágnyelvén. Néhány – egy kézen megszámolható – cigány értelmiségi követelte a kisebbségi jogokat, őket csahos kutya módjára vették körül a rendszer állhatatos hívei, a hatalom felkent cigányai, a népfrontosok, a Magyarországi Cigány Kulturális Szövetség és az Országos Cigány Tanács vezetői. Nagy részük ma is aktív és nem változtak semmit. Felkentek most is.

Volt közöttük olyan, aki nyilvános nagygyűlésen fenyegette börtönnel a radikálisokat, volt, aki nyíltan a Dunába lőtte volna őket, volt, aki éretlennek találta a cigányokat az emberi, kisebbségi jogok gyakorlására, megértésére, hasznosítására, és voltak, akik cinikusan röhögve vágták a képébe a néhány üldözött radikálisnak: gyerekek, meg vagytok hülyülve? Majd száz év múlva! Ezek mind cigányok voltak és ma is azok. Mint mondtam: aktívak. Történészek, politológusok, társadalomkutatók kiváló kutatási terepe lesz ez, amikor majd arra keresik a választ: milyen szerepet töltöttek be a cigányok a változások, reformok megakadályozásában, korrupt szövetségben a hatalommal.” (Amaro Drom: Zsigó Jenő jegyezte, részlet)

*****


Ha te kivonsz magadból, benned nem változik semmi! Ha én kivonlak magamból: semmi leszek! Ez az egyszerű számtani művelet szorongással tölt el, és képtelen vagyok ez ellen bármit is tenni. De te, tehetnél!!! Taníts meg összeadni…

*****


A folyóparti faluban emlékeztek a félvak asszonyra, és a legszebb hófehér falú, oszlopos házra, amit régen, nagyon régen leromboltak már a cigány Párizsban. „Itt nem élnek cigányok. Elmentek…”, mondta egy fiatalasszony, akinek tekintetéről eszembe jutott a kormos petróleumlámpa, a földes szobák, a megfeketedett bútorok, amiknek tetején birsalmák illatoztak, és volt, hogy ezek az almák több fényt adtak, mint a petróleumlámpa maga, ami körül lepkék táncoltak és a gyakori sírások hangjai. Ezekről a hangokról azt gondoltam, hogy puha vacok van a közepükön, amiben egy ember alszik, csak nem hiszik el neki, hogy alszik. A fiatalasszony hosszan nézett utánam. Úgy éreztem, sajnál, ahogy elindultam a temető felé, az elkerített cigány sírokhoz. A holtakat is elválasztják egymástól bizonyos vidékeken, nem csak az élőket, mintha számítana, hogy ki volt cigány, ki volt zsidó, ki volt szerb, tót, lengyel, vagy magyar… gondoltam, és mintha belém láttak volna a vadludak, leszóltak hozzám panaszosan, a magas messziségből. Felnéztem rájuk. Elhallgattak. Megértették, hogy nekem nincs kihez szólnom, önmagamon kívül, és ez most így a legjobb…

*****


Nagybajuszú, subás férfiak teperték le a fűzfaág-vékony, sikoltozó cigánylányt, akinek fekete haja véresen tapadt az arcára. Éretlen, őszibarack melleit vadul markolászták a nehéz munkában megerősödött férfikezek, amik felváltva ütöttek és markoltak, és tépték szét a combjait, utat keresve a lopott gyönyörhöz. Majd szalonnát és kenyeret dobtak a hasára, mint pogány áldozók, és kutatni kezdtek a nedves fűben a lány kivert jobb szemgolyója után, amit a megtaláló hazavihetett, hogy megetesse a kutyájával. Amikor elmentek, a cigánylány négykézláb mászott el a folyóig. Belemerült a sárga haragos vízbe, de az kidobta magából. A folyó tudta, hogy még nem jött el a cigánylány ideje. Fel kell építenie a hófehérre meszelt vályogházat, annyi oszloppal, ahány férfi örömét lelte benne, hogy ne felejtse el soha, ami történt, és mert méhében, már ott hasadozott emberré az apám… hogy egyszer én is megszülethessek…

*****


Látod, tudtam, hogy nem fognak megérteni téged! Gyűlöletet emlegetnek, igazság helyett. Nehéz lehet neked azt a tükröt tartani, amibe nem akarnak belenézni, de te, ha ezt akarod, csak tartsd erősen! Közben persze jusson eszedbe, hogy hálátlan dolog cigányemberek Krisztusának lenni, mert az az ellopott „csak egy szög…”, könnyen verődhet a te keresztedbe, én meg nem vagyok Mária Magdolna, hogy meglássalak feltámadni a harmadik napon. Vagy ki tudja… még nem próbáltuk soha… ezt akarod? Nem hiszem! Te „csak” az igazságot akarod, vagyis a majdnem lehetetlent…

*****


„Néha annyira fáj az élet, hogy már nem is érzem…”, sóhajtotta Selyem, és csontos mellére szorította pici barna öklét, amikor épp disznóvágáskor toppantam be hozzá a hófehér, puha, kecskebőr fűzős csizmával, amiről egész életében álmodozott, és amit nem mert felhúzni bütyöktől széles lábaira, csak csodálta, mint a falu közepén felállított mindenki karácsonyfáját. A temetésén, pedig augusztus volt, a lánya fáradt, öreg lábán láttam viszont a fehér csizmát, és valahogy az jutott eszembe összeszorult szívvel, hogy most biztosan fázik Selyem lába a föld alatt. De még volt nyolc hónap a temetéséig. Most a belet mosta az asszonyokkal fáradtan, de szeme vissza-vissza tévedt az ablakba kirakott csizmára, mint aki nem hiszi, hogy jól látja, amit lát. És amikor már nem fért el benne az öröm, sírva fakadt ott a bélszagú, zsír és friss hús párájú konyhában. Ráhajolt a besózott hússal teli teknőre és onnan zokogott szavakat, félmondatokat, amiből azért jól kiderült, hogy a szép, fiatal Selymet megalázta mezítlábassága miatt a jegyzőné valahol, valamikor, amikor csak a jegyzőnék hordtak puha, fűzős csizmát, és, hogy a hús mindig ritka vendég volt a kékre festett, csálé kéményű vályogházban, meg, hogy Auschwitzban olyan éhes volt, hogy képes lett volna felfalni a disznóbelet is, mint a kutyák, vagy a kiéhezett vadállatok, hogy életben maradjon. „Rég volt az mamó…” szólt rá sugárzó szépségű dédunokája, kicsit úgy, mint aki szégyenkezik előttem, és fekete mély nézésű szemei olyanokká váltak hirtelen, mint a konyhaablak, a lecsapódó forró párától…

*****


A temetőt, egy öreg akácfasor választotta ketté. Balra, a dombosabb részén, a szegények sírjai voltak, jobbra a jómódúaké, de őket is elválasztotta oldalon belül 1-1 drótkerítés. A cigányok messze, a temető legtávolabbi helyén temetkezhettek. Az a rész volt a legszínesebb mind között, és nem csak a rikító régi művirágok miatt, hanem mert a téglából épített kereszteket pirosra, kékre, zöldre vagy sárgára festették, csak a gyereksírok fehérlettek, mint a hó, mint Szűz Mária mosolya a templomok festett faszobrain, ha ráesik a fény a színes ablaküvegeken keresztül. A vályog és téglakereszteket a szegénység szülte, a színeket a szeretet, ami alig is akarja elengedni a holtakat abba az ismeretlen világba, ahol a cigányok hite szerint van élet, és ahol élet van, ott enni kell, inni kell, pipázni kell, hát raknak oda mindent, amit csak lehet, pedig közben ők talán éheznek. De az ő halottaik sosem éhezhetnek! Mára már alig is látni színesre festett, téglából rakott kereszteket. Nem azért, mintha megszűnt volna a szegénység, csak már nem engedélyezik. Régen engedély sem kellett. Erdélyben még látni ilyen síremlékeket mezők szélén, erdők mélyén, mert azokat elkerülték a dózerek. Erdőn-mezőn azok temetkeztek, akik még egy talpalatnyi földet sem tudtak nem hogy megvenni, de kikönyörögni sem az illetékesektől. Így maradhatott meg nyoma keserves életüknek, a téglakeresztek által. Gondozatlan volt minden cigány sír. Nem volt, aki újra fessen, nem volt, aki gyertyát gyújtson, hiszen az itteni cigányok vagy meghaltak, vagy elmentek. „Nem laknak itt cigányok. Elmentek…”, csengett a fülembe újra, a koromfekete szemű, fiatalasszony hangja a bicikliről. A legrégebbi cigánysír 1895-ből, a legújabb 1965-ből való, és a nagyanyámé. Mi minden történhetett az itt élő cigánysággal ennyi év alatt!, és nyoma sincs a történetüknek, se az utódaiknak. Vajon hová mentek? Merre vetette őket a sors? Nem tudom… de fáj ez a nem tudás! Miután rendbe raktam nagyanyám sírját, átnéztem a zsidók sírjaira is, nem volt messze. Pompás, ép, fekete márványokat láttam, amiken nem fogott az idő. Meglepett, hogy a legrégebbi zsidó emlékkő 1895-ben lett felállítva, az utolsó pedig 1965-ben, épp úgy, mint a cigányoknál. Mi történhetett itt, ezen a vidéken 1965-ben? Képtelen voltam választ találni a kérdésemre, amitől megborzongtam, mint mindig, ha nincs válasz. Az egyik kőre a héber mellett latin betűkkel is kiírták a halott nevét: Wahrmann Róza, 1845-1896. Vajon ki lehetett? Szerették-e, és szeretett-e? Fehér kavicsot raktam a fekete márványra és elindultam a kijárat felé. Arra gondoltam, hogy a bánat olyan, mint egy ágas-bogas öreg fa, aminek levelein átkukucskálva, megláthatjuk az élet labirintusát, amiből nem tudunk kivergődni, míg lélegzünk, és nem tudunk visszavergődni, ha már nem lélegzünk. A bánat oka legtöbbször a lélegzés és a nem lélegzés körül forog. Furcsa, erős idegszálai lehetnek a Teremtőnek, ha még mindig képes egyenként ránk figyelni. Rám biztosan figyelt, mert végre eleredtek a könnyeim…

*****


Egyszer azt álmodtam, hogy gyerekek vagyunk, és egymást tanítjuk játszani a homokozóban. Aztán hirtelen te felnőtt lettél, összetapostad a homokváramat, a pici piros vödrömből kiszórtad a rózsaszirmokat és nevetni kezdtél rajtam. Majdnem bőgtem, de akkor a szirmokból egy mondatot rakott ki a szél: „Minél mélyebbre megyünk vissza a történelemben, annál inkább elmosódnak a különbségek az ugyan arról a tőről sarjadó népek között.” Megdöbbenve olvastad el a szél üzenetét, majd azt mondtad: „Szegény öreg Engels, utólag már neked is könnyű okosnak lenned, meg nekem is…”, és újra gyerek lettél, én meg újra boldog, mert némán játszottunk tovább. Gyerekként mindenben egyet értettünk, még abban is, hogy az életet nem lehet szavakban kimeríteni…

*****


Kérdezted, hogy vannak-e barátaim. A barátság komoly dolog! Bennem ez olyan fontos, mintha lehetőséget kaptam volna arra, hogy testvért, TESTVÉREKET VÁLASSZAK SZABADON MAGAMNAK, mert a vér szerinti testvéreim idegenebbek, az idegeneknél is. Nincsenek barátaim, nincsenek testvéreim!!! TE VAGY NEKEM MINDEN! Ha nem lennék szerelmes beléd, akkor is így érezném, mert olyan vagy, mint én. Nekem nincs abban semmi különös, hogy te vagy az első és utolsó szerelmem. MÁSOKNAK IS CSAK EGY VAN, LEGFELJEBB NEM TUDNAK RÓLA, MERT ELVESZNEK A RENGETEG SZERELEMEMBRIÓBAN, A MAJDNEM SZERELMEKBEN… sok majdnem szerelem sem tesz ki egyet, de nagyon sokan, önáltatásban élik le az egész életüket. Nem tudom, miért csinálják ezt! Talán félnek a szerelemtől. Az igazi szerelemtől. Hogy milyen az igazi szerelem? Amikor olyannak látjuk a másikat, amilyen. És ez tökéletesen, változtatás nélkül megfelel nekünk, tűzön-vízen keresztül. NEM A SZERELEM VESZÉLYES, HANEM A VÁLASZTÁS! Minden választás komoly veszélyeket hordoz, ami aztán megnyomoríthat bennünket és elveszíthetjük önmagunkat, el mindenféle (szellemi, lelki, fizikai) biztonságunkat. Pedig az embernek joga van biztonságban élni. Ha nem él biztonságban, akkor a többi jogok is bizonytalanná válnak, vagy érvényüket veszthetik…

*****


Amikor azt olvastam tőled, hogy: „A rendszerváltás után négy évvel, 1993 végén elfogadták a kisebbségi törvényt. Nem azt, amelyiket a Kisebbségi Kerekasztal és a kormánydelegáció hosszú tárgyalássorozat után konszenzussal kidolgozott, hanem azt, amit közben titokban készítettek a BM-ben. Ezt a kisebbségi törvényt soha nem látott egyetértésben szavazta meg a parlament. A „radikális” cigány értelmiségiek cigányellenesnek, alkotmányellenesnek tartották, pontosan megfogalmazott szakmai érvek alapján. Tíz évvel később ugyanezt tette az alkotmánybíróság, de addig a közéleti cigányok többsége felhőtlen derűvel, önpusztító lendülettel, alázattal azonosult a hatalom cigányokat sújtó, értelmetlen, ostoba törvényével. Fenn is maradt volna a törvény, ha az Európai Unió nem kezdi firtatni, milyen kisebbségeket illető jog az, amelybe belefér, hogy vezetőiket nem saját maguk, hanem a többség választhatja és választja is.” (Amaro Drom:, Zs. J. jegyzetéből)
Eszembe jutott egy régi olvasmányom, Romain Rollandtól. Rolland azt írja a „Jean-Christophe”-ben, Olivierről, hogy a történelmi bűntettek és igazságtalanságok olyan szenvedést váltottak ki belőle, mintha ő maga lett volna az áldozatuk. Ez szó szerint érvényes rád, ránk… és tudom, akkor is érvényes lenne, ha nem cigánynak születtünk volna, mert ez a fajta lelki-szellemi beállítottság nem származásfüggő, mint láthattad. (És te már gyerekként is éhes voltál az igazságra, épp úgy, mint én. Jaj, Istenem, mennyiféle éhség van a Földön!)

*****


A katonák tágra nyílt szemmel nézték a golyózáporban ülő cigányasszonyt, aki mintha csak a tábortűz mellett ringatózott volna, előre hátra, egy mások számára hallhatatlan zenére. Az asszony hosszú haja nem takarta el rongyokból kibuggyanó melleit, amihez egy véres kis csomagot szorított. A katonák lehajoltak az asszonyhoz, aki azt motyogta, éhes… éhes…, majd hirtelen kiharapott saját karjából egy darabot, és betuszkolta a csomagba. Úgy tűnt, nem érez fájdalmat. Testéből tenyérnyi darabok hiányoztak már. Egy katona hányni kezdett, egy másik kitépte a csomagot az asszony kezéből, széthajtogatta a rongyokat, és egy parányi gyermekcsontvázat talált benne, amiben bűzlött az emberi hús, az anya húsa. Iszonyodva dobta el a csomagot, majd előkapta fegyverét és lőtt. Az asszony a katona szemébe nézett, és elmosolyodott. Már nem élt, amikor hátra vágódott feje a földet érte. Az eldobott véres csomagot, percek alatt megszállták az erdei bogarak. Az asszony testéből származó hús, úgy tűnt, mintha önálló életre kelt volna, a rovarok nyüzsgése alatt. Ünnepelt a test. A háború vége, még odébb volt…

*****


Selyem szerette a harangzúgást, de nem mondta el, hogy miért, hogy mit szeret benne. Talán szavai sem voltak rá. Volt, hogy Selyem csak érzett. Talán a világ kifeszített idegszálait érezte minden harangzúgásban. Hívő volt. Mélyen hívő… ugyan abban az isteni szeretetben hitt, mint azok, akik betörték ablakait egy éjjel, és azt írták a kékre festett, csálé kéményű kis vályogház falára, hogy „dögöljetek meg cigányok!!!!” A harangok erről nem zúgtak semmit, csak egykedvűen kongtak tovább, hol vecsernyére, hol szagos misére hívva az embereket. És a templom tömjén illatában és az orgonaszó tisztító zsolozsmájában, ártatlanná mosdatták magukat a Selyem ablakait betörő, gyűlölettől vak (de Isten által, ők is végtelenül és fenntartások nélkül szeretett), rasszista ÁLLATOK is, akiknek eszébe sem jutott, hogy a templom harangját Selyem nagyapja öntötte, az akkori mesterek között az egyik legkiválóbb! „Pedig” cigány volt… és, ha egy ember valamiben az egyik legkiválóbb, arról tudni lehet, hogy fékevesztett éhséggel vágyik a tudásra. Tehát, EMBER!!!!!

[Vége az első résznek]

Babák és bakák videón - 3. (Polcz Alaine)

A Szépírók Társasága 2008-as Fesztiváljának első napján a Babák és bakák esten a női és férfi irodalmi antológiákról esett szó: Szomjas oázis, Éjszakai állatkert, Ismeretlen katona. A műsor harmadik részletét láthatják. Polcz Alaine Asszony a fronton című regényének részletét (mely megjelent az Éjszakai állatkert című antológiában) Forgács Zsuzsa Bruria olvassa fel.


A Szépírók Társasága 2008-as Fesztiváljának első napján a Babák és bakák esten a női és férfi irodalmi antológiákról esett szó: Szomjas oázis, Éjszakai állatkert, Ismeretlen katona. A műsor harmadik részletét láthatják. Polcz Alaine Asszony a fronton című regényének részletét (mely megjelent az Éjszakai állatkert című antológiában) Forgács Zsuzsa Bruria olvassa fel.
Nemes Nagy Ágnes Madár című versét Ferencz Karolina énekli. Zeneszerző: Horváth Bálint. Kép: Szilágyi Lenke. Technikai munkatárs: Ladányi Tibor. A műsort rendezte és szerkesztette: Forgács Zsuzsa Bruria.





Belletrist Association, a Hungarian literature association every year organises a two days festival. This video presents the first chapter of the show titled Babák és bakák - Dolls and lads, which took place on 10/25/2008 involving three Hungarian literary antologies - Thirsty Oasis, Night Time Zoo, Unknown Soldier – the first two was written by women, the third by men. Themes: female body, female sexualtiy, men in the army. The two days festival bore a special title: Women in the Literature Empire of men. In this third chapter you can hear a part from Alaine Polcz’s book: A Wartime Memoir - Hungary 1944-45 (You can read it and buy it from amazon.com in a new translation: One woman in the war Hungary 1944-45). The text - which was published in the antology Night Time Zoo - is read by Zsuzsa Bruria Forgács.
A poem from Ágnes Nagy Nemes titled Bird is sung by Karolina Ferencz. Componist: Bálint Horváth. Photo: Lenke Szilágyi. Technical Help: Tibor Ladányi. The show and performance was directed and edited by Zsuzsa Bruria Forgács.

2008. december 18., csütörtök

Babák és bakák videón - 2. (Kukorelly Endre)

A Szépírók Társasága 2008-as Fesztiváljának első napján a Babák és bakák esten a női és férfi irodalmi antológiákról esett szó. Az Éjszakai állatkert, a Szomjas oázis és az Ismeretlen katona antológiák kapcsán beszélgettek a meghívottak az elhangzó részletek és dalok után - a Forgács Zsuzsa Bruria által szerkesztett és rendezett, hét részletben közölt műsor második részletét láthatják.



Nők a férfi (b)irodalomban - Babák és bakák 2. /Women in the literature empire of men - Dolls and lads 2.


A Szépírók Társasága 2008-as Fesztiváljának első napján a Babák és bakák esten a női és férfi irodalmi antológiákról esett szó: Szomjas oázis, Éjszakai állatkert, Ismeretlen katona. A műsor második részletét láthatják. Kukorelly Endre: Az elvarázsolt lélek című szövegét felolvassa Vasvári Emese.
Kép forrása : youtube. Technikai munkatárs: Ladányi Tibor. A műsort rendezte és szerkesztette: Forgács Zsuzsa Bruria.




Belletrist Association, a Hungarian literature association every year organises a two days festival. This video presents the second chapter of the show titled Babák és bakák - Dolls and lads, which took place on 10/25/2008 involving three Hungarian literary antologies - Thirsty Oasis, Night Time zoo, Unknown soldier – the first two was written by women, the third by men. Themes: female body, female sexualtiy, men in the army. The two days festival bore a special title: Women in the Literature Empire of men. Endre Kukorelly’s text about the life in the Hungarian army in the late nineteen sixties, early seventies is read by Emese Vasvári. Technical help: Tibor Ladányi. The show and performance was directed and edited by Zsuzsa Bruria Forgács.

2008. december 17., szerda

Világírónők 5.: Valladolid lánya

„Kevés spanyol írónőre illik úgy, mint rá Ortega velős megállapítása: „Egyáltalán nem modern, és nagyon huszadik századi”, ám a 98-as nagy spanyol vereség leányának egyik legnagyobb veresége éppen az, hogy nem egészen így értelmezték műveit. Alakja magányosan áll a spanyol irodalomban, akár egy árva szikla Kasztília kellős közepén.” – Pávai Patak Márta mutatja be Rosa Chacel-t.


Pávai Patak Márta: Világírónők 5. - Valladolid lánya, Rosa Chacel (1898-1994)


„Azzal kezdem, hogy bevallom, gyerekesen arra vagyok a legbüszkébb, hogy 1898-ban születtem. Az évszám eléggé jeles ahhoz, hogy ne kelljen megmagyaráznom. Akkoriban a spanyolok közül egyesek gondolkodtak, beszéltek, írtak, harcoltak; mások gyermeket nemzettek, hogy ellensúlyozzák a bajt – az volt a küldetésük, az értelmük. Ebben az évben sok munkás született Spanyolországban: mindnek nagyobb az érdeme, mint nekem; ám egyikben sem nagyobb a kedv – mondom, kedv –, hogy tettre kész legyen. Tehát Valladolidban születtem, ebben az esztendőben, Szent Klotild napján, innét a második nevem a négyből: Rosa, Clotilde, Cecilia María del Carmen.”


Rosa Chacel hat év híján végigélte a huszadik századot, igaz, legalább a felét hazájától távol, Brazíliában, önkéntes, mégis kényszerű száműzetésben. Kevés spanyol írónőre illik úgy, mint rá Ortega velős megállapítása: „Egyáltalán nem modern, és nagyon huszadik századi”, ám a 98-as nagy spanyol vereség leányának egyik legnagyobb veresége éppen az, hogy nem egészen így értelmezték műveit. Alakja magányosan áll a spanyol irodalomban, akár egy árva szikla Kasztília kellős közepén.
Kilencévesen Madridba költöznek anyai nagyanyjához, a Maravillas negyedbe, erről az időszakról ír a Barrio de Maravillas (’Maravillas negyed’, 1976) című visszaemlékezésében. Tanító édesanyjától sajátítja el otthon az elemi ismereteket, majd rajzolást tanul, később pedig a Képzőművészeti Akadémia hallgatója 1918-ig. Ekkor ismerkedik meg a madridi kávéházakban zajló irodalmi élettel. 1921-ben hozzámegy a festő Timoteo Pérez Rubióhoz, akitől Carlos fia születik. 1922-27 között Olaszországban élnek, ahol a férje a Spanyol Akadémia ösztöndíjasa. 1933-ban egyedül tölt hat hónapot Berlinben, hogy az édesanyja halála után rátörő alkotói válságot kiheverje.
Pályakezdő évei alatt Joyce Ifjúkori önarcképe van rá nagy hatással, ekkor kerül Ortega y Gasset körébe. A Revista de Occidente és a La Gaceta Literaria hasábjain teszi közzé elbeszéléseit, esszéit. A La orilla de un pozo (’A mélység partján’) címmel jelenik meg 1936-ban szonetteket tartalmazó kötete, melyhez Juan Ramón Jiménez ír előszót, s a barátok, Concha de Albornoz, Luis Cernuda, Rafael Alberti barátsága süt át sorain.
Aztán hirtelen félbeszakad, ami épphogy elkezdődött.
A polgárháború kitörésekor aláírja az antifasiszta értelmiségiek Kiáltványát, a republikánus sajtónak dolgozik, és ápolónői feladatokat lát el. A harcok alatt férjét, akit az utókor a nemzeti műkincsvagyon megmentőjeként emleget, a köztársasági elnök kinevezi a Nemzeti Műkincsvédelmi Tanács elnökévé, s egyik legfontosabb feladata lesz a bombázások elől a templomokból, múzeumokból kimenekített műalkotások védelme, de legfőképpen a Prado, a Királyi Palota és az Escorial évszázados alkotásainak Madridból Genfbe juttatása, ahonnan aztán 1939-ben majd minden sértetlenül vissza is kerül.
Az írónő fiával előbb Barcelonába, majd Valenciába megy, onnan külföldre távozik. Rövid ideig Nikosz Kazantzakisznál is vendégeskedik Görögországban. A köztársaságiak vereségét követően Brazíliába vándorol ki a család. A zaklatott élet, a nehéz anyagi helyzet nem kedvez sem az írói, sem a festői munkának. Rosa Chacel nyelvórákból él, s az első komoly művei, a Teresa, a Memorias de Leticia Valle (’Leticia Valle emlékei’, 1945) Buenos Airesben jelenik meg. A regényhez Dosztojevszkij Ördögök-je szolgált kiindulópontjául −a történetet egy megtörtént eseményhez igazítja: egy férfi elcsábított egy kislányt, majd később ő lett öngyilkos. A kisregény helyszínválasztása, a szereplők alakjának kidolgozása, a két nő – a kis Leticia és legjobb barátnője, lelki anyja, Luisa hétköznapi életének részletes ábrázolása tökéletes. Önéletrajz a Desde el amanecer (’Hajnal óta’, 1972), majd tíz évre rá Alcancía. Ida. Alcancía. Vuelta címmel jelenik meg naplója (’Börtön. Odaút. Börtön. Visszaút’, 1982), mely egyértelműen Ortega hatására utal. Az idegen világban élt mindennapok megrázóan tiszta, nyers, már-már sértő őszintesége jellemzi hangnemét. Talán ezért mondta egyszer Chacel, hogy öngyilkosság volna kiadni ezeket az írásokat, vagy talán a kérdésre, hogy mégis miért adta ki, ezért válaszolta nemes egyszerűséggel, hogy elfogyott a türelme, nem akarja tovább őrizgetni őket.
Száműzöttként élt a 27-es nemzedék száműzött írói között is, akik legtöbben Mexikóba menekültek. Kiesett az irodalom vérkeringéséből, kívül rekedt mindenen, s óriási erőfeszítésébe került, hogy nyelvét úgy őrizze meg, ahogy szerette volna. Lelkileg összetörve, állandó depresszióban élt, s a pénztelenségben, a kudarctól, a magánytól való félelemben valóságos csoda, hogy épségben meg tudta őrizni szellemét. Cáfolva mestere, Ortega y Gasset mondását, miszerint „A férfi attól értékes, amit tesz; a nőt a puszta lénye teszi azzá”, Chacel így érvel: „A létezésről meg a mibenlétről alkotott véleményeknél az a bökkenő, hogy burkoltan ott van bennük a meggyőződés, hogy a nő soha semmi értékeset nem alkotott.”
1960-ban Buenos Airesben jelenik meg a La Sinrazón (’Esztelenség’) című regénye, amely sokak szerint a legfontosabb, mások szerint a legkidolgozottabb, legmegmunkáltabb regénye, és a legjobban tükrözi Ortega hatását. A hetvenes években kezdik felfedezni hazájában. A „legújabbak” költőnemzedéke kiáll mellette, és megjelentetik a La Confesión (’Vallomás’, 1970) című esszéjét, melyben a vallomások és az emlékiratok közti különbségről ír – kedvelt vezérmotívuma, a bűntudat viszonylatában: Kierkegaard, Szent Ágoston, Unamuno, Cervantes és Galdós a hivatkozási pontjai. Azt mondja, a vallomást „a bűntudat élteti”, olyan, mint „az utolsó kívánság”, s hogy egyedül Cervantes az, aki tényleg vall is. Regényeiben azonban a szexuális bűntudat (például a Memorias de Leticia Valle és a Teresa c. regényében) csak sejthető, sosem kimondott. Chacel őrzi a perverz szenvedély titkát, megmutatja viszont, hogy mennyire mesteri módon ért az ellentmondásossághoz, a kétértelműséghez.



Rá egy évre jelenik meg a Saturnal (’Saturnalia’), amit még 1959-ben, New Yorkban írt Guggenheim ösztöndíjasként. A terjedelmes esszé csak 1971-ben jelenhetett meg – szerzője szerint a világ még nem volt felkészülve rá --: többek között a nyugati társadalom és a nemiség, a nők közötti homoszexualitás a témája. Sappho, Sor Juana Inés de la Cruz szenvedélyes költészetét méltatja, és elutasítja Virginia Wolf szerelmes magatartását, aki szerinte „mesterkélt és patetikus”. Mérsékelt siker fogadja a művet: a kritika elfogadja, az olvasóközönség még nem. Ebben az évben jelennek meg egybegyűjtött novellái, Ícada, Nevda, Diada címmel, aztán 1976-ban a Barrio de Maravillas végre tényleg íróvá avatja. Megnyílik előtte a hivatalos elismeréshez vezető út, díjat, megbecsülést jósolnak neki, aztán 1986-ban meg is kapja a humán tudományok Nemzeti-díját, de a Királyi Akadémia bezárul előtte és a Cervantes-díjat sem kapja meg. 1977-ben, férje halála után már végleg Madridban marad. 1978-ban megjelenik a Versos prohibidos (’Tiltott versek’) című kötete. 1980-ban férje emlékére megírja a Timoteo Pérez Rubio y sus retratos del jardín (’Timoteo Pérez Rubio és kerti portréi’) című életrajzát.
A kíméletlen alkotómunka hátterébe enged betekintést 1981-es, regényvázlatokat tartalmazó kötete a dél-amerikai időkből, a Novelas antes de tiempo (’Idő előtti regények’) és a Los títulos (’Címek’) című esszékötet. 1984-ben napvilágot lát az Acrópolis című regénye, mely a madridi kollégium, a szellemi élet fellegvára, a Residencia de Estudiantes emlékének regényes felelevenítése. Itt Lorca, Buñuel, Rafael Alberti, Unamuno, Ortega mellett a kor minden jeles alkotója megfordult. E művét a Ciencias Naturales (’Természettudományok’) című regény követi. Rebañaduras (’Összegyűjtött maradékok”, 1986) címmel adják ki újságcikkeit. 1989-ben egy mesekönyv, a Balaam y otros cuentos (’Bálám szamara és más mesék’) és egy esszékötet, a La lectura es secreto (’Az olvasás titok’) s végül 1992-ben egy gyűjteményes verseskötet jelenik meg a neve alatt.



Chacel szakított minden sémával, pedig egy olyan világban született, ahol a „mit szólnak” szinte mindenütt uralkodott. Páratlan értéket hagyott a spanyol irodalmi és filozófiai utókorra. Tisztelői azt mondják, Chacel nem Párizsban, a Rive Gauche-ban lakott száműzetésében, mint az art nouveau többi nonkonformistája, Djuna Barnes vagy Gertrude Stein. Ők ott kedvük szerint élhettek, írhattak. Chacelnek nem ez a sors jutott: ő a személyes és a szakmai száműzetésben mindig alapos volt. Sosem hátrált meg, bátran állt ki az elveiért, eszméiért. A spanyolországi irodalmi élet nem igazán fogadta be, kilencvenes éveiben is pénzszűkében élt, megromlott egészségben, ám mindvégig friss szellemmel. Szülővárosa, Valladolid lányává fogadta − ott is temették el.