2008. augusztus 26., kedd

Aletta Vid: Irreverzibilis változások nyomaival

„A nyolcvan éves kora körül lévő úr majdnem teljesen lebénulva kívánta magába forgatni még mindig a jelent, az aktuális létezők tudatának élményét, de a test, a test a telefon felemelésében is leküzdendő akadályt látott. A lélek türelme persze szükséges... ajánlott. De nem mindig dominál. A szellem tudta, miből marad ki, a szellem tűrhetetlennek érezte a fizikai körülmények okozta korlátozást. Egyetlen alkalommal voltam tanúja: a lélek a test nyomorán elbukva a halandóvá és esendővé változtató kétségbeesésbe zuhant.” − Aletta Vid kivételesen nem verssel, hanem prózával jelentkezik: test, lélek és tudat összefüggéseit kutatja egy galambtojás felett Omar Khajjám segítségével.


Aletta Vid: Irreverzibilis változások nyomaival


A lélek? tudok róla, létezik, valamiképpen mindig bejelez, s hogy gyakran alávetett pozícióból beszél, és a test állapotát képezi le – na, bevallható, nem nagy ügy.
A lélek jelen pillanatban erős tempóban rázza a jobb lábam, nem a zenét, nem a zene ritmusát követi (la plage de Saint-Tropez), jóval inkább a három kávé ütemét titázza. A készülődés ritmusát, a döntések felfokozott állapotának szívzaját, az egyszerre-szakadj-háromfelé üdvét, mellyel talán tényleg lehet valamire jutni; a nyugalom? Talán egy tekintet, talán csak illúzió, talán valóban a vihar kell hozzá, ahogy azt néhány napja mondta egy hang (nem az enyém, nem a vitára éhes belső, nem a betegség és nem a képzelet.)

Szakadó eső, szél.

(A lélekkel foglalkozás kényszerében egyszerre forog a „semmire sem jó” – ez itt egy jelző volt – dobolás vágyának megfogalmazása, a könyörtelenség (megint egy túlságosan tág fogalom, amelynek ruhája alá bebújva bocsánatot nyerni gondolhatok) – mennyire jogos kiebrudalni az életet a lakótelepi erkélyről? Mert ma reggelre galambtojás várt minket, és mivel egy fészekalj felnövekedését végigasszisztáltuk már, tudjuk, mivel jár, s hogy ez nem engedhető meg, bármennyire is örüljünk a létnek, a létezőknek. Mi. Én és a lakótársam.

A lélek... Hazugság! Hazudsz! Nem igaz, amit gépelni szándékozol, szellem; nem a lélek fogalmaz, a lélek nemtelen ugyan, mégis hazugság azt állítani, hogy ő keresgélne a ködben. A szellem kutakodik a lélek pakkjai között. És ha valami, akkor a lélek hazátlansága valóban szomorú. Gyerünk, sírni! El lehet kezdeni a sírást!



„Lélek meg a test elszakad itt lenn s tova mégy” – Omar Khajjám része ez a sor; igazán sokáig kibírtam idézet nélkül. De mintha félbehagytam volna feljebb egy felsorolást, ideje folytatni. A lélekkel foglalkozás kényszerében a vágy intenzitása és a könyörtelenség zavara mellé társul-e még valami? Hogyne társulna! Farkasfogakat villant és soha többé nem hagyja, hogy megalázzák – imígyen szóla a naiva szerepében eddig békésen sétálgató én-rész. Különös átváltozás, rajta hasal a természetfotós testén a tigris, most megegyelek, vagy ne, megöljelek, vagy ne, vagy elég ez a figyelmeztetés, hogy többé ne merészelj a területemre tévedni. Ez tehát megint nem a test, ez még a lélek valósulásának, itt-és-most létének képe.

A test? Fütyülök a testre! A test soha nem befolyásolta jelentősen interperszonális kapcsolataimat, vonzódásaimat, a másik kettő terület érdekel igazán, a testet védeni kell, óvni kell, a test semmi, a test máskor hatalmát fitogtatja, úgy dönt, véres csíkokat rendel a szemembe hogy hagyjam abba, adjam fel, vagy legyek gyorsabb, eredményesebb, ahogy azt valójában lehetővé teszi az agy... Tessék, lehet az összefonódásról megint... Ki a franc akarja belátni a fizikai korlátait?! A legdühödtebb elkeseredést láttam régen... régen, évekkel ezelőtt még. A nyolcvan éves kora körül lévő úr majdnem teljesen lebénulva kívánta magába forgatni még mindig a jelent, az aktuális létezők tudatának élményét, de a test, a test a telefon felemelésében is leküzdendő akadályt látott. A lélek türelme persze szükséges... ajánlott. De nem mindig dominál. A szellem tudta, miből marad ki, a szellem tűrhetetlennek érezte a fizikai körülmények okozta korlátozást. Egyetlen alkalommal voltam tanúja: a lélek a test nyomorán elbukva a halandóvá és esendővé változtató kétségbeesésbe zuhant.



Máshogy: a halandóság, esendőség tudata (melyet elsősorban a testnek köszönhetünk) kétségbeejtő lehet, mely állapot befalja a lelket.

„Lét titkainak függönye libben s tova mégy.” O. K. Megőrizve morzsákat, vagy morzsákat sem.

Félre, dadogás! Félre a kételyekkel! A pirulákkal, a tégelyekkel, a füsttel, ezüsttel, csillogással – nem, ez utóbbiakkal mégsem! Minek itt sétálgatni az erkély peremén, ha nem a felfelé törekvés igézetéért, minek a konkrétumok szeméttárolóba helyezése, ha nem az újabb események területének megteremtése érdekében, minek a visszautak felégetése, ha nem a főnix-szerű átváltozás vonzásában történik – minek a test-tudat lesöprése, ha nem a lélek/szellem potenciális hordozottjainak előnyéért?!



(Az írást Hieronymus Bosch festményei kísérik.)

Nincsenek megjegyzések: