2008. augusztus 14., csütörtök

Horváth Dávid: Arcok a mélyből

Kerestünk indokokat. Hogy "az arc a test alán legkifejezőbb része, így nem maradhat ki egy testképpel foglalkozó sorozatból sem", s hasonlók. De valójában csak azért ajánljuk, mert jók.
Augusztus 29-én nyílik meg az "Újpesti Városnapok" rendezvény keretében Horváth Dávid "Arcok a mélyből" című kiállítása a fotóművész régi szociofotóiból, cigány, hajléktalan- és szegényportréiból az Újpest Galériában (Budapest, IV., Árpád út 66.). Cikkünkben a kiállítás anyagából és Horváth Dávid honlapjáról láthatnak néhány képet.

Horvát Dávid: Szubjektív önéletrajz
"felháborodom, tehát fényképezek"


Minden úgy kezdődött, hogy elegem lett a vaksötétből.
A falumban, Albertirsán - ahol felnőttem - este 8-kor véget ért az élet, sehová sem lehetett menni, én pedig fényre, nyüzsgésre, nagyvárosi életre vágytam. Szomszédunknak, Miklosovits László grafikusnak panaszkodhattam csak, aki éppen Budapestről menekült vidékre. Fényképezz! - mondta. S elkezdtem...



Anyukát, apukát, kutyát, macskát, kisgyereket - mindent és mindenkit fotóztam, ami és aki elém került, egy Pajtás nevű, fényképezőgépnek csúfolt masinával. A filmet levesestányérban húzogatva hívtam elő, s nagyító híján üveglap nélküli, életlen kontaktokkal büszkélkedtem.



Aztán érettségi után fölmentem Budapestre, ötszemélyes ágybérletben laktam, segédmunkásként dolgoztam nyomdában, színházbank, hanglemez-stúdióban. Amikor először átmentem az esti fényben úszó Erzsébet-hídon, kábultan a csodálatos budai-pesti panorámától, tudtam: hazaérkeztem. Pedig hosszú hónapokig magányosan, barátok - és barátnők! - nélkül, szinte elveszve éltem a fővárosban. Szerencsémre olyan barátokkal hozott össze a véletlen, akik szellemi fejlődésemre is jó hatással voltak: színházba, moziba, koncertekre jártunk, rengeteget olvastam, és a látottakat-hallottakat néha késhegyig menő viták során vitattuk meg. A falusi fiú Pesten-effektust és a kulturális lemaradást hamar feledtette és pótolta az intenzív társas eszmélkedés.



Közben egyfolytában fotóztam, fotóztam, már Praktica LTL fényképezőgéppel, cserélhető objektívekkel (20 mm-180 mm). A legtöbb, híressé vált szociofotómat ezzel a felszereléssel készítettem. A Zeiss objektívek keménysége megfelelt az én durva nagyítási stílusomnak. Mindezt Orwo NP 27 filmre. Magam sem hittem a szememnek, hogy amikor ezekről a képeimről másfél méteres, tökéletes nagyításokat állítottak ki a Nemzeti Galériában.



Langer Klára ajánlására a FÉNYSZÖV-nél helyezkedtem el, sameszként. (Egyébként innen indult Szebeni András, Korniss Péter, Kerekes Gábor is.) Két év után a Práter utcában letettem a fényképész szakmunkás-vizsgát. Szerencsére az iskolába nem kellett járnom, így megóvtam magam a negatív-retustól, meg a kötelező feladatoktól, ami az emberi lelket kikezdi, elveszi a kedvét a szakmától, mint a kötelező olvasmányok az irodalomtól. Én mindig azt fotóztam, amit akartam, még ha olyan lapoknál dolgoztam is főállásban, amelyek szellemiségét nem vallottam magaménak. (Pl. Ország-Világ, Esti Hírlap) A főállás mellett dolgozhattam bárhová, és kiállításokon, könyvekben is szerepelhettek a képeim.



Sűrűn jártam kezdetben a Budapesti Fotóklubba (MADOME), a Belgrád rakpartra: ott és akkor Eifert Jánostól és Flesch Bálinttól tanultam legtöbbet. Később alapító tagja lettem a Féner Tamás által vezetett Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának - s ez az időszak fordulatot hozott szakmai fejlődésemben. A fotóesztétikai előadások, a képelemzések, a szenvedélyes viták, az akkoriban politikailag elnyomott avantgárd és experimentális fotósok (Kerekes Gáboron kívül elsősorban Jokesz Antal) megismerése, munkáik szakmai elemzése nekem, a realista fotósnak különösen tanulságos volt, és életre szólóan meghatározta további törekvéseimet.



Persze, a bőrömből nem tudtam kibújni. Intuitív riporter-alkat voltam világéletemben, s mindig az emberi sorsok érdekeltek; az öncélú formai kísérletezés távol áll tőlem. Három évtizeden át, a kilencvenes évekig sajtófotós voltam - tehát megrendelésre dolgoztam -, s minden létező műfajban kipróbálhattam képességeimet. Nagyon szerettem a legkülönbözőbb szakmai feladatokat megoldani (az akttól a sportfotóig), s közben a számomra legfontosabbat, a szociofotót vidéki riportútjaimon, a lap-munka mellett készítettem. Ezek az úgynevezett szociofotók, vallásfotók, szegényfotók a szocializmusban a napi- és heti sajtóban ritkán jelenhettek meg, míg kiállításon és könyvben nem működött a politikai cenzúra. Többször szerepeltek képeim a Magyarország felfedezése sorozatban, amely a legrangosabb fóruma volt a szociofotónak. Ezenkívül a Műcsarnok által rendezett szociofotó-sorozat kiállításain is részt vettem. (Maradandó élményem arról a korról, hogy a sorozatunk utolsó tárlatát, Tímár Péter halál utáni képeinek bemutatását betiltották. Megjegyzem: a rendszerváltozás után sem lett jobb a helyzet: megjelent s máig szelektál a gazdasági cenzúra...!)



Akkor is a társadalmi igazságérzet vezetett, amikor saját stílusomat kerestem és alakítottam. Eleinte úgy éreztem, hogy igazi műfajom a Kálmán Kata-i szocio-portréfotó, melyen a hátrányos helyzetben élő emberek, akikről addig nemigen vettek tudomást, önnön világuk főszereplőiként, teljes értékű személyiségként jelennek meg. Ugyanakkor az avantgárd hatás is egyre inkább érvényesült látásmódomban. Az amerikai Diane Arbus deviancia-központú, drasztikusan ironikus, lényeg-láttató fotóstílusa mindinkább átformálta a valóságszemléletemet és a fotóstílusomat. Szép és rút, meghökkentő és sokkoló hatású képek kerültek ki a kezem alól. Mindeközben egyre közelebb merészkedtem modelljeimhez, s egyre szűkebb kivágásokat alkalmaztam, hogy a szemükön keresztül a lelkükbe hatolhassak, s föltárulkozzék személyiségük lényege.



Még a nyolcvanas években Hollandiából kértek pár fiatal fotóstól bemutatkozó anyagot, főleg persze az experimentálisoktól. Nagy büszkeségemre az én Rock című fotómat tették a katalógus címlapjára, amely a Pestről kitiltott rock-zenekarokat (Hobo Blues Band, Beatrice, P Mobil) befogadó dorogi Fekete Bárány Fesztiválon készült. Ez a híressé vált kép a következőképpen készült: a koncertre igyekvő tömegben arra lettem figyelmes, hogy néhány fiatal fiú és lány önfeledten táncolni kezd a pocsolyában, mintha játékos iszapbirkózásra készülnének. Amikor fölemeltem a fényképezőgépemet, a képen látható fiú felém fordult, kifeszültek az izmai, az öklét rázta, s elkezdett üvölteni felém. Ekkor exponáltam. Ez a fotó lett az emblémája a vasfüggöny mögötti rendszer elleni lázadásnak, ami akkor a rockzene lényege volt.



Másság-fotósként tartanak számon, mert a társadalmi deviancia felmutatása a célom - cigányokat, hajléktalanokat, betegeket, drogosokat, fogyatékosokat, az élet veszteseit fényképezem, hogy tudatosítsam a létezésüket - és hogy a képek nézőiben tudatosodjék: mi mindent kell megváltoztatni, hogy megszűnjenek a társadalmi különbségek. A Bálint György-i ars poeticát így formáltam a magam képére: Felháborodom, tehát fényképezek. Kizárólag az emberek küzdelmeinek és gyötrelmes mindennapjainak kendőzetlen ábrázolása tölt el szakmai örömmel. Szegények és megalázottak mindig voltak - és félő: lesznek is -, tehát biztos lehetek abban, hogy még sokáig nem maradok téma nélkül.



Sokáig hittem abban, hogy a fotó, a sajtó, a nyilvánosság felhasználható nemes célokra. Kezdetben olyan naiv voltam, hogy azt hittem, ha lefényképezek egy hajléktalant, s megjelentetem a képét az újságban, az illetékesek a fejükhöz kapnak, s azonnal adnak neki egy lakást. Úgy véltem, a fotónak küldetése van, s ha felmutatja a társadalmi igazságtalanságokat, a bajokat, képes változtatni a cinikus világon. Most már pesszimista lettem, de abban hiszek, hogy a kiállításlátogató, aki a fotóimat látva részvétet érez a képek modelljei iránt, nemesebben, megtisztulva távozik, és talán jobb emberként, mások iránt érzékenyebben él tovább. (És valóban: volt olyan látogató, aki elsírta magát a tárlatomon, egy intenzív osztályon készült, kilátástalanságot tükröző fotó láttán.)



1996-ban - született vesebetegségem súlyosbodása miatt - abba kellett hagynom a fotózást: kétnaponként dialízisre jártam, gép végezte el a vese funkcióit. Nagyon legyengültem. Szerencsére fél év múlva transzplantáltak: új vesét kaptam, mely ma is életben tart. De a betegeskedés sokáig létformám volt: kétszer feküdtem intenzív osztályon, lélegeztetőgépen, mert a legyengített immunrendszerem nem bírt elbánni a fertőzésekkel -, két évig mankóval tudtam csak járni, mert a csontrendszerem tönkrement a vesemegtartó gyógyszerektől.



A két csípőprotézis-műtét után, öt évvel ezelőtt aztán úgy döntöttem: elég volt a betegeskedésből, mostantól jól leszek! Azóta sokkal többet dolgozom, mint egész korábbi életemben. A műtétek után már nem tudok úgy rohangálni, mint hajdan, riporterként, ezért kevesebb mozgással járó műfajjal, individuális pszichofotózással kezdtem kísérletezni. Régóta tisztában voltam azzal, hogy a fotóim elsősorban a szemek révén váltanak ki erős hatást - azáltal, ahogy a lefényképezett emberek rám néznek, nyíltan, feltárulkozóan, őszintén, vagy gyanakvóan, amint az a legtöbb fotómon látszik. Gondoltam, megpróbálok közelebb menni, egészen közel, hogy csak a szem maradjon a képen. Azokat az írókat, zenészeket, színészeket kezdtem fotózni, akikkel barátkoztam, illetve akiket addig messziről tiszteltem.



A cigányok fotózása során megismert face to face intimitást igyekeztem átmenteni a transzcendens világával összeköttetésbe került művészek tekintetét fölnagyító lélekfotókba. Így próbáltam ki azt a különleges technikai eljárást, mely az arc eltorzításával - olykor feldarabolásával - jár, hogy az ihletett személyiség lényegét láttassa. (A Mágikus szemek első, kamarakiállításra való kollekcióját a Mai Manó Galériában mutattam be, 2002 nyarán. Azóta folyamatosan tovább bővítem a sorozatot.)



Menet közben vetődött föl bennem: meddig hiteles a szuperközeli aspektus; marad-e valami így a kizárólag szemén keresztül ábrázolt modell személyiségéből is. Kiderült, hogy nem nagyon. Így hát kicsit hátrálni kezdtem, már megengedtem, hogy - például Kornis Mihály fotóján - a fél száj is benn maradjon. Aztán még távolabbról exponáltam, olykor a kéz is látható a képen - például Gárdi Balázs vagy Balla Zsófia fotóján -, de ezek a testrészek egy fotográfus és egy költő esetében ugyanolyan fontos, szimbolikus képelemek, mint például a kreatív gondolatok fészke: a magas homlok, vagy a tágra nyílt szem, amelynél hitelesebb tükör valóban nem létezik, hiszen mindent elárul az illető lelki, emberi mélységeiről.



Az utóbbi években már nem csupán a rám „mágikus” hatást gyakorló írókat és a művészeket fényképezem ezzel a módszerrel, hanem a társadalom kiszolgáltatottjait: a szegény sorban vagy kisebbségben élő, nemegyszer deviánsnak tartott „egyszerű embereket” is, a lázadás, a tűrés, a belenyugvás magatartás-változatait keresve a tekintetükben. „Arcok a mélyből” című sorozatomnak már ők a főszereplői.

Nincsenek megjegyzések: