"Magyarázkodni nem próbált, sem elterelni a figyelmem. A szemembe sem nézett viszont ezek után. Pedig sokat nem árult volna el a tekintetem, a szürkés-kékes gombszem, enyhe ázsiai vonásokkal (Aladdin-Barbie kísérleti előzménye voltam a gyártásnál). Mégsem tette. Ez azt hiszem, jó jel. Már ragaszkodik hozzám, és talán nem szeretne bántani." Ken, a Trelleborgi Barbie-fiú Avignon környékére vetődik és oda lát be, ahova nem kéne.Bak Zsuzsa: Ken, a Trelleborgi legendája – 3.
Csokoládét kért. Picike csokit, ahogy mondja, mert természetesen nem csak én tanulok dánul, hanem ő is magyarul.
Most már úgy köszönt reggelente, hogy jó reggelt, és jó étvágyat is kíván a csupa édességhez, amit a hal után szolgálnak fel. A kedvencünk a kimondhatatlan nevű „rødgrød med frøde”, vagyis eper szirup tejjel.
A csokiból az egész mogyoródarabos étcsokit szereti a leginkább. Az utóbbi napokban mindig együtt reggelizünk, ilyenkor felvágottat eszik vagy májkrémes kenyeret, szolidaritásból. Nemrég meséltem neki, hogy a magyarok milyen egészségtelenül étkeznek, reggelire, ebédre, vacsorára húst hússal és zsírral természetesen, hogy csak úgy tocsogjon.
Próbál alkalmazkodni. Igazán megható, ahogyan igyekszik ő is a kedvemben járni, mint amikor beletúrna a hajamba, de nem lehet, hiszen egybefüggő kis műanyag dísz, amit hajként a fejemen viselek. Még nem szálasodik, még csak a jobb kezemen mozognak fürgén az ujjak, szinte kontrollálatlanul. Idáig jutottam eddig az átváltozásban.
Szóval csokoládét szeretett volna enni. Igazából minden napom erről szól. Kiszolgálni őt, szórakoztatni, vigasztalni, magára hagyni, ha éppen magányra vágyik. Mindig olyat kérdezni, amiről biztosan tudom, hogy szívesen válaszol majd rá. A kávét nagyon sok tejjel issza, kevés kávéval, cukor nélkül, igyekszem így felszolgálni a reggelihez. Tíz perccel korábban érkezem az étezőbe, hogy legyen időm a lehető legízletesebb kávéval kínálni, mire asztalhoz ül.
Most a franciaországi Nimes felé tartunk a piros autójával. Mikor megálltunk útközben egy üdülőháznál egy Les Vans nevű városkában, beszálláskor az ülés alatt egy pár zoknit, bugyit, melltartót és egy kis szoknyát találtam. Vagy átöltözött vagy levetkőzött itt, vagy mindkettőt egyszerre. Próbálta a lábával még mélyebbre tolni őket az ülés alá, de addigra már tudta, hogy mindent észrevettem. Magyarázkodni nem próbált, sem elterelni a figyelmem. A szemembe sem nézett viszont ezek után. Pedig sokat nem árult volna el a tekintetem, a szürkés-kékes gombszem, enyhe ázsiai vonásokkal (Aladdin-Barbie kísérleti előzménye voltam a gyártásnál). Mégsem tette. Ez azt hiszem, jó jel. Már ragaszkodik hozzám, és talán nem szeretne bántani.
Az ülés alatt talált ruhákról nem beszéltünk egyáltalán ezek után, csak megálltunk egy kis cukrászdánál Avignontól néhány kilométerre. Két cappuccinot rendeltem két picike croissaint-nal. Csokis croissaint-t természetesen.
Jó étvágyat, mondta magyarul, kedves dán akcentussal. Az „a” betűt mondja a legaranyosabban; nehéz megszoknia, hogy mi mindent úgy mondunk, ahogy az le van írva, és mindeközben a nyelvünk végig a szánkban marad. Cso-ko-lá-dé. Bugyi. Zokni. Melltartó. Sehol egy nyelv.
Most már úgy köszönt reggelente, hogy jó reggelt, és jó étvágyat is kíván a csupa édességhez, amit a hal után szolgálnak fel. A kedvencünk a kimondhatatlan nevű „rødgrød med frøde”, vagyis eper szirup tejjel.
A csokiból az egész mogyoródarabos étcsokit szereti a leginkább. Az utóbbi napokban mindig együtt reggelizünk, ilyenkor felvágottat eszik vagy májkrémes kenyeret, szolidaritásból. Nemrég meséltem neki, hogy a magyarok milyen egészségtelenül étkeznek, reggelire, ebédre, vacsorára húst hússal és zsírral természetesen, hogy csak úgy tocsogjon. Próbál alkalmazkodni. Igazán megható, ahogyan igyekszik ő is a kedvemben járni, mint amikor beletúrna a hajamba, de nem lehet, hiszen egybefüggő kis műanyag dísz, amit hajként a fejemen viselek. Még nem szálasodik, még csak a jobb kezemen mozognak fürgén az ujjak, szinte kontrollálatlanul. Idáig jutottam eddig az átváltozásban.
Szóval csokoládét szeretett volna enni. Igazából minden napom erről szól. Kiszolgálni őt, szórakoztatni, vigasztalni, magára hagyni, ha éppen magányra vágyik. Mindig olyat kérdezni, amiről biztosan tudom, hogy szívesen válaszol majd rá. A kávét nagyon sok tejjel issza, kevés kávéval, cukor nélkül, igyekszem így felszolgálni a reggelihez. Tíz perccel korábban érkezem az étezőbe, hogy legyen időm a lehető legízletesebb kávéval kínálni, mire asztalhoz ül.
Most a franciaországi Nimes felé tartunk a piros autójával. Mikor megálltunk útközben egy üdülőháznál egy Les Vans nevű városkában, beszálláskor az ülés alatt egy pár zoknit, bugyit, melltartót és egy kis szoknyát találtam. Vagy átöltözött vagy levetkőzött itt, vagy mindkettőt egyszerre. Próbálta a lábával még mélyebbre tolni őket az ülés alá, de addigra már tudta, hogy mindent észrevettem. Magyarázkodni nem próbált, sem elterelni a figyelmem. A szemembe sem nézett viszont ezek után. Pedig sokat nem árult volna el a tekintetem, a szürkés-kékes gombszem, enyhe ázsiai vonásokkal (Aladdin-Barbie kísérleti előzménye voltam a gyártásnál). Mégsem tette. Ez azt hiszem, jó jel. Már ragaszkodik hozzám, és talán nem szeretne bántani.
Az ülés alatt talált ruhákról nem beszéltünk egyáltalán ezek után, csak megálltunk egy kis cukrászdánál Avignontól néhány kilométerre. Két cappuccinot rendeltem két picike croissaint-nal. Csokis croissaint-t természetesen.
Jó étvágyat, mondta magyarul, kedves dán akcentussal. Az „a” betűt mondja a legaranyosabban; nehéz megszoknia, hogy mi mindent úgy mondunk, ahogy az le van írva, és mindeközben a nyelvünk végig a szánkban marad. Cso-ko-lá-dé. Bugyi. Zokni. Melltartó. Sehol egy nyelv.
Tak for turen!
Ken
Hadsten, Dánia
Ken
Hadsten, Dánia
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése