2008. szeptember 11., csütörtök

Határok, szakadékok - Mariella Mehr könyvbemutató ma este a Kossuth Klubban

"Azok, akik komolyan írnak, mindig a saját identitásukat keresik. Néha elérik saját határaikat és szakadékaikat, s ezek, nagy ritkán, AZ emberi létezéséi. Úgy gondolom, én némelyik könyvemben elértem ezeket a határokat. Talán ez az oka, hogy írásaim nem valók mindenkinek. Nagy eladási rekordokat a könnyedebb stílus hoz." - mondta Mariella Mehr 2002-ben. Mariella Mehr svájci cigány költő, író, színházi szerző verseskötetét, az Üzenetek a számkivetésbőlt ma, szeptember 11-én délután hattól mutatják be a Kossuth Klubban (1088, Budapest, Múzeum u. 7.) este hattól.

A színházi szerző, regényíró- és költőnő új verseskötete jelenik meg a L'Harmattan Kiadó gondozásában, Dévény István fordításában. Mariella Mehr 1947-ben született Svájcban, roma szülők gyermekeként. Élete java részét Svájcban, a svájci cigány-elnyomási rendszerben töltötte, melyben 1934-tõl 1975-ig törvény szerint szocializálták a cigányokat az eugenetika trendjének és a nacionalizmus diktálta nyomásgyakorlásnak megfelelően. (Az első fajbiológiai központot Svédországban állították fel 1921-ben. Svájcab ezek az elvek 1976-ig szerepeltek a társadalmi és faji higiénés programban.) Svájcban összesen 6-7000 cigány él, élt. 1926-tól 1972-ig a jenischek közé tartozó gyerekeket kényszerrel próbálták szocializálni: anyjával vele és az ő gyermekével is ugyanez történt.

A jenischek családi csoportokban járták az utakat, így keresték a megélhetéshez szükséges pénzt is. Az artizán képességek átadása e családok szüleinél fontosabb volt, mint a gyerekek iskolába járatása – A társadalmi rend fenntartói azonban úgy döntöttek, hogy életformájuk a többség rendjével össze nem egyeztethető, ezért támadást indítanak a kultúra és az életforma ellen. Alfred Siegfried akkor úgy fogalmazott: „Bárki, aki hatékonyan akarja felvenni a harcot és legyőzni a nomadizmust, annak a vándorkommunák létét kell megszüntetnie. Bármilyen keménynek tűnik is, nekünk a családi csoportokat kell felszámolnunk. Nincs más út.”

Az írónőt születésekor vették el édesanyjától, és a mentálisan retardált gyerekek közé zárták, ahol a jenisch gyerekeket vetették alá pszichiátriai vizsgálatnak. Mariella kérdésére, kik voltak a szülei, orvosától gyerekként azt a választ kapta, az anyja egy kurva volt, az apja pedig egy antiszociális semmirekellő. Tíz évbe telt, mire megértette, mindez csupán annyit jelentett orvosa nyelvében, hogy szülei cigányok voltak.

"a halottak mind összegyűlnek
s sírjaikban otthonra lelnek
kérges tapintású a kéz
mely gondolatomat csendben nyújtja
darabokra törnek a szavak
a távlat nélküli remények
dobra verésében
fájdalomtalanul"

Mehr a kortárs roma irodalom legjelentősebb képviselői közé tartozik, bár műveiben a roma szót egyszer sem említi. Tizenhat nevelőközpontban élt, öt pszichiáter próbálta kikezelni belőle önmagát. Tizenkilenc hónapra azért zárták börtönbe, mert olyan romát választott férjéül, aki nem felelt meg a nevelõinek.

Steinzeit (Kőidő) című regénye (Tadeusz Borowski Kővilágával rímelő a cím) önéletrajzi, 1981-ben Bernben jelent meg, hét kiadást ért meg. Magyarul 2002-ben adta ki a L'Harmattan kiadó. 1983-ban az Ebben az álomban egy vörös lelenc kószál címû verseskötet, majd 1984-ben a Das Licht der Frau (Az asszony fénye) című regény, 1985-ben a Kinder der Landstrsse (Az országút gyermekei) címû dráma, 1990-ben egy esszékötet, a RückBlitze (Visszavágások) követte. 1992-ben a Zeus, 1995-ben A gyermek című drámája jelent meg.

Legnagyobb elismerést a Kőidő tudhat magáénak. A regényt is Dévény István fordította magyar nyelvre, az ő kísérő bevezetőjével is jelent meg. 2000-ben a Jelenkorban már részletek láttak belőle napvilágot. A regényről Beney Zsuzsa költőnő, esszéíró a Jelenkor 2003/9-es számában írt recenzióban így fogalmaz: "Mariella Mehr könyve - amit egyaránt nevezhetek szociológiai tanulmánynak, vad és keserves vádiratnak, magát és másokat az elviselhetetlenség határáig meggyötrõ vallomásnak, mindezeken túl (vagy innen) a XX. század egyik legmélyebben megélt, meglátott és megírt dokumentuma. [...]

A könyvet azonban nem csak dokumentumértéke teszi megrázóvá. Olyan mélységekre, az emberi nyomorúság olyan feneketlen szenvedésére mutat, hogy nehezen találok szavakat ismertetésére. Hogyan kezdjem? Mi az, ami olyan mélyen megrendíti olvasóját? Hitelessége, és ezen át egy végtelenül és menthetetlenül tragikus sors megismerése? A rettenetes csalódás, amely Európa egyik legkulturáltabb országának ideálját rombolja le szemünkben, amely kétségessé teszi, hogy van-e, lehet-e demokrácia a világon, tradíciók, történelem, jószándék mellett és mégis ellenére? Az elvi jóakarat rettenetes embertelensége, buktatói? A történelem anakronizmusa, amely évszázadokkal ezelőtti izoláltságra kényszeríti állampolgárait, őrületbe, mondhatnánk, a boszorkányság vádjába, sőt talán állapotába is? Vagy a megírás különleges ereje, mely e könyvet a legnagyobb irodalmi értékek társaságába emeli? Különböző teóriáink lehetnek az irodalmi tehetség eredetéről, fejlődéséről, mégis bámulatosnak tűnik e vakítóan őszinte önéletrajzban az írásmód, a technika tökélye."

Nagy Boglárka az Élet és Irodalom 47. évfolyamának 3. számában megjelent Ex Libris-ében így ír a Kõidõről: "A montázsszerűen szerkesztett szövegfolyamban, melybõl a központozás ugyan nem hiányzik, de a nagybetűs írásmódot teljesen kiiktatja, s a tagolás formái közül csak az oldaltörést alkalmazza, az egyes szám elsõ személyű, monológszerû elbeszélés váltakozik harmadik személyû narrációval. Az elbeszélő pozíciója világosan rögzített: egy Bruno nevû személy által vezetett terápiás munka során idéződik fel a gyermek Szilvia sorsa születésétől, a felnőtt Szilvánában újrateremtett alakváltozata által. A társadalmi szocializáció laboratóriumai közt hányódó gyermek biológiai és pszichikai regressziója az intézményes debilizáció, infantilizáció terrorja mentén nyilvánvaló analógiás viszonyt mutat a német koncentrációs táborokban gyakorolt pszichológiai terrorral, utal erre egy helyütt az elbeszélõ: "a segélyszerv alapítása egybeesik az európai fasizmus kezdetével. Az akkor hozott szociális intézkedések jó része csak ebben az összefüggésben érthetõ." (A Dachauban 1938-39-ben fogva tartott Bruno Bettelheim több tanulmányában is beszámol az "önmentő" megfigyeléseibõl szerzett tapasztalatairól, így többek között arról, hogy a megfélemlítés egyik eszköze volt a foglyok függõ gyermeki tudatba/létállapotba való visszaszorítása.) A személyiség ilyen durva dezintegrációja a gondolkodásban, a nyelvben, beszédfejlõdésben visszaszorítja a késõbbi "belsõ beszéd", a nyelv internalizásának folyamatát, szélsõséges esetben lehetetlenné is teheti. A gyermeknyelv szimbolizáló kifejezésmódja azonban, Jerome Bruner és Joan Lucariello kifejezésével, "hűti" az erőszakos, bizonytalan eseményeket: "a nyelvben reprezentált vagy újrakódolt világ épp a szimbolikus formára való átfordítás folyamatában válik "hűvössé"." A Mariella Mehr teremtette szimbolikus/metaforikus nyelv azonban nemcsak az analitikus kibeszélés gyógyító funkciójának szerepét tölti be a Kőkorszak narratívájában, de létrehoz egy prózavers-ciklushoz hasonlítható esztétikai képződményt, amely megrendítően mutatja fel a modern "emberalakítás" brutális Bildungját."

Mariella Mehr Olaszországban él, 25 éven át írt a saját csoportjába, a jenischek közé tartozó cigányok sorsáról Svájcban. Mariella Mehr új magyarul megjelent verseskötetét ma, szeptember 12-én délután hattól mutatják be a Kossuth Klubban a fordító, Dévény István közreműködésével.

Beney Zsuzsa: Néhány szó a Kőkorszakról

A roma irodalomról (pdf)

Az irodalom-, művészet- és kultúrakritika/elmélet és a társadalmi nem összefüggéseit vizsgáló, magyar nyelvű szakirodalom válogatott bibliográfiája - (Összeállította: Séllei Nóra)

Györe Gabriella

Nincsenek megjegyzések: