Himnusz másképp: Apafiné Betlen Katalin

„Mondatai olykor tántorognak, a mondatrészek nem mindig illeszkednek egymáshoz, a tartalom gyakran egy helyben kavarog, de tüzes füstös dühöngésének megvan az ereje. Monumentális komponálás-módja, képeinek ősköltészeti primér különlegessége az ókori kínai Csu-ce gyűjtemény panaszdalaira emlékeztet: Csü Küan kiáltozott ily háborogva és követelve Huáj királyhoz, Csu ország urához, kegyvesztettségében kegyet remélve...

Apafiné Betlen Katalin a régi magyar költészet legnagyobbjai közé tartozik, Balassi Zrínyi mellé. Hogy lappanghatott ismeretlenül ennyi ideig?” – kérdezi Weöres Sándor Apafiné Betlen Katalin két versét idézve Három veréb hat szemmel antológiájában. Egyik versének néhány szakaszát idézzük:

II. Apafi Mihályné Betlen Katalin (1678-1725):
Bűneiből a Krisztushoz megtérni vágyó töredelmes lélek

[…] Mint szarvasnak, úgy van ügyem, Sebes is, szomjú is lelkem, Szemeimet égre vetem, Panaszimat miként kezdjem? Ama régi nagy vadásznak Nincs száma tüzes nyilának, Kik szívemre el-bé hatnak, És ott nagy sebeket hagynak. Veti világ is hálóját, Hintegeti bűn maszlagát, Bétakarja fényes horgát, Hogy felfűzzön, mint egy prédát. Házi ellenségem a test, Ő keserűt édessel fest, Gonoszra friss, a jóra rest, Gyűjti bűnét reggel, déllyest. Noha ritka az ég alatt, Mely sírhatna, olyan állat, De a szarvas könnyet hullat, Ha a méreg szívére hat.

Így van sorsa bús fejemnek, Nincsen száma könnyeimnek, Sebe s mérge bűneimnek Szívemre már beértenek. Titkon sírok, ne tudja más, Lett két szemem két sós forrás, Bűnöm mérge csíp mint darázs Halált hozó ez a marás. Vagy mint vízzel tellyes felleg Nyárban mikor a nap meleg, Ha mi essője lecsepeg, Maga issza viszontag meg: Úgy felissza szemem könnyét, Mert ha nézem bűnöm könyvét, Hol írva van óra, nap s hét, Fél, a bíró ha számot vét. Ha számot vét, ügyem elszáll; Veled Uram perbe ki száll? Vagyok csak mint törött nádszál, Vagy nyárlevél, mely alig áll. […]

"Voltaképpen ős-pogány. Minden imája varázslat, ellenállhatatlan sodrású bűvölés-bájolás. Az ima szelleme, hogy feltárjuk és felajánljuk magunkat Istennek; a varázslaté, hogy a megfelelő igékkel megszerezzük magunknak, amit akarunk, függetlenül attól, hogy érdemesek vagyunk-e rá. Apafiné két nagy elégiája is, prózai és verses imái is: csupa ráolvasás, vajákossság. [...] Hadd ajánljam ezt a sámán-nőt a szövegkutatók figyelmébe..." - írja róla Weöres Sándor - s egykori ajánlatát csak ismételni tudjuk.

---

(Felhasznált kép - Mányoki Ádám (1673-1757): Előkelő hölgy arcképe - részlet (1715-1718 körül) forrás:mng.hu)