2009. január 12., hétfő

„Kérdezzük meg magunkat: megfelelő dolgokkal töltjük az időnket?"

„Amikor olvasni kezdtem, még zavart pár dolog a könyvben. Pausch rendmániája, tényleg kicsit mániás életszervezése, önismétlései, közhelyei, ahogy mindent agyonmagyaráz, és másokra is igyekszik ráerőltetni a nézeteit... Azután viszont magával ragadott, ahogy ez az ember a halála előtti hónapokban tanítani akar.” − Sándor Bea recenziója Randy Pausch könyvéről.


Sándor Bea: „Kérdezzük meg magunkat: megfelelő dolgokkal töltjük az időnket?"


Randy Pausch számítástechnikával kapcsolatos tárgyakat tanított az amerikai Carnegie Mellon egyetemen. Negyvenes évei második felében járt, és mivel későn házasodott meg, három kisgyermeke volt: hat év körüli a legnagyobb, alig egyéves a legkisebb. Élte egy átlagos amerikai egyetemi tanár átlagos életét, amikor kiderült, hogy rákos, ráadásul hasnyálmirigyrákja van, ami szinte soha nem gyógyítható. Az övé sem volt az. Ilyen-olyan terápiák után maradt a végső diagnózis: el kellett fogadnia, hogy néhány hónapja van csak hátra.

Már korábban felkérték, hogy tartson egy előadást a munkájáról, „személyes vagy szakmai utazásairól", és úgy döntött, így is megtartja. Addigra már biztosan tudta, hogy nem lesz a kevés túlélő között, hamarosan meghal (2007 őszén tartotta meg az előadást, és 2008 nyarán hal meg). Az életútjáról beszélt tehát, és arról, amit magáról örökül hagyna a hallgatóinak, és elsősorban a gyerekeinek. A kötet ezt az utolsó előadást tartalmazza, kiegészítve azzal a sokórányi anyaggal, amelyet Pausch diktafonra mondott reggeli biciklizései közben, hogy odaadja egy újságíró barátjának, aki vállalta, hogy leírja és megszerkeszti a szövegeket.

Amikor olvasni kezdtem, még zavart pár dolog a könyvben. Pausch rendmániája, tényleg kicsit mániás életszervezése, önismétlései, közhelyei, ahogy mindent agyonmagyaráz, és másokra is igyekszik ráerőltetni a nézeteit... Azután viszont magával ragadott, ahogy ez az ember a halála előtti hónapokban tanítani akar. Nem esik kétségbe, nem zárkózik be, hanem amellett, hogy megpróbál annyi időt tölteni a családjával, amennyit csak tud (miközben még el is kell költözniük, hogy a halála után családja közelebb élhessen a felesége rokonaihoz, egy olyan házba költöznek tehát, ahová ő meghalni költözik, a többiek pedig tovább élni), folyamatosan tanít. Üzenni akar. Arról beszél, hogy mennyire fontos megvalósítani gyerekkori álmainkat, és hogy ehhez tenni kell, élni kell, az időt jól kell használni, a megfelelő alkalmakat megragadni, merni döntéseket hozni és korrigálni rossz döntéseinket. Így lehet úgy élni, hogy azután ne legyen már olyan rossz meghalni sem. Mert ha valaki életében azt csinálta, amit akart, és nem pótcselekvésekben merült el, az nyugodtabban hagyja abba, amit csinált, és nyugodtabban mondja azt, hogy akkor ennyi adatott – éltem vele.



Pauschnak tehát nem érdemes szemrehányást tenni, mert a legfontosabb dolgokban úgyis jelesre teljesített: tette a dolgát, élt – ahogyan sokan nem. Rendmániája nem társult önértékelési zavarokkal: tudta, mire képes, de meg is tett mindent, amire képes volt. Tudott másokkal együtt dolgozni, és tudott tanítani is. Emlékeiből kiderül, hogy néha hatásvadász módon tanított, de az előadásban, amit örökül hagyott, már nem kell vadásznia semmilyen hatásra. Pausch átlagamerika legjobb arcát mutatja meg nekünk, és egy bárhol élő átlagember legjobb arcát: aki tudja, hogy mit miért tett élete során, és megtette, amit igazán akart, ezért el tudja fogadni azt is, hogy vége az életének. Jó tanítás ez, éljünk vele!

Randy Pausch: Az utolsó tanítás. Jaffa Kiadó, Budapest, 2008

A könyvről a kiadó honlapján
Randy Pauschról a wikipédián

Nincsenek megjegyzések: