2009. március 1., vasárnap

Büky Anna: Félelem kanadai módra

Elveszni télen Kanada egy végtelen erdejében. Mínusz húsz fok van. Egyik pillanatról a másikra szakadtál ki a civilizáció világából. Nincsenek társak, meleg, biztonság. Csak a csontokig metsző félelem. Aztán újra a szobádban vagy. Az ágyadban fekszel, s leírod mindezt. S hirtelen visszahőkölsz a gondolattól. Mert megérted, hogy a pánik pillanatában nem te szakadtál ki a civilizációból, hanem a civilizáció szakadt le rólad. A lelked veszett el akkor. Mert bármire képes lettél volna, hogy túlélj. Még ölni is.


Büky Anna:
Félelem kanadai módra...
a pánik ellen...
utat


Amikor elvesztem az erdőben, a kanadai nemzeti parkban, Deux Criques és Mekinac között, nagyon megijedtem. Hirtelen nem láttam a nyomokat, a többi ember lábának a nyomát, nem hallottam hangokat, a többi ember hangját. Megálltam egy pillanatra, és sehol sem volt senki sem. Egyetlen lélek csak a közelben, a sajátom. De ő is elhagyott. Nem én voltam ott az erdőben, a végtelen behavazott erdő közepén, hanem az én rémült, és magára hagyott létezésem. Éreztem, hogy izzadok. Hirtelen szűk lett a síruhám és szorította a fejemet a szélellenzős kapucnim. Először csak halkan nyöszörögtem, mert még megszólalt bennem a racionális lény, hogy nincsen baj, és keressem a nyomokat. De én nem vagyok nyomkereső indián a havasok között, elveszett minden megfogható valóság, csak a szél zúgott és egyre erősebben a félelem. Akkor visszafelé indultam, - talán a már megtett úton látom a saját lábnyomom -, de a szél összeborzolta a havat, és a nap sem sütött a fenyvesek közé.

A pánik az olyan, hogy elveszted a fejed, hogy nincsenek racionális megoldásaid, mert körül nézel és nem ismersz rá semmire.
A pánik az olyan, hogy hihetetlenül kicsinek és szerencsétlennek érzed magad, miközben a környezed, jelen esetben az észak-amerikai havasok megszűnnek barátságosnak lenni, ijesztővé és fenyegetővé válnak. Vége az ember önmagába vetett hitének, hogy te tudsz változtatni a sorsodon. Nincsen nagyon miben reménykedni. Talán túlélsz.
A pánik az olyan, hogy félsz valamitől vagy valakitől. A pánik akkor is jelen van, ha nincsen veszély, mert a pánik benned van. Ha pánik van, azzal foglalkozol, hogy félsz, és nem azzal, hogy keress egy megoldást.

Leültem a hóba, és sírtam. Ha leülök, úgy még kisebbnek és erőtlenebbnek tűnök, a hangomat így biztosan nem hallja meg senki, biztosan kihűlök. Ha aztán lefekszem a hóba, és az arcomon csak egészen csendesen csurognak a könnycseppek, akkor aztán senki sem fog megtalálni – ezt tudtam, és éreztem, hogy ez a vesztem, ha így gondolkozom.
Ha nem állok fel, nem indulok el lefelé a hegyen, és nem kezdek el kiabálni – akkor talán meg is halhatok. Jó játék-e a halállal játszani?

Már ágyban vagyok, már írok, már megtaláltak, már csak vicces kaland az eltűnésem, már csak múlt a félelem.De a félelem a legrosszabb tanácsadó – ezt biztosan megtapasztaltam. Tehát, ha félsz akkor lélegezz. Lélegezz mélyen és nagyokat.

Én megijedtem az erdőtől. Látszólag. De valójában a gondolattól ijedtem meg, attól a belém nevelttől, amit otthonról, tízezer kilométerről hoztam magammal. Ez a gondolat váltotta ki bennem a pánikfélelmet, hogy „egy nő egyedül az erdőben”. És minden veszély felsejlett előttem. Az elképzelt veszélyektől ijedtem meg, szinte lebénulva reszkettem magamon kívül.
Egészen addig, amíg hirtelen éreztem, hogy a halál nem játék, hanem valós lehetőség, ha egyedül maradok éjszakára a mínusz húsz fokban. Akkor elindultam hangosan kiabálva, lefelé a hegyen.

Mint már mondtam, a félelem a legrosszabb tanácsadó – ezt biztosan megtapasztaltam. Az angolok felfegyverezték az irokéz indiánokat, hogy öljék meg a franciákat. Mire a franciák elkezdték gyűlölni az indiánokat, mindet, kivétel nélkül. És leölték a huron indiánokat is, akikkel pedig a letelepedésüktől fogva kereskedő viszonyban álltak, mert betört közéjük hirtelen a félelem, és már nem tudtak különbséget tenni. Pedig nem az indiánok voltak az ellenségek, hanem a két király, az angol és a francia uralkodók, otthon Európában. A kanadai földeket akarták mindketten, maguknak.

És egy idő után már senki sem tudta ki a gyilkos és ki az áldozat, mert mindenki áldozattá vált, mert mindenki félt a másiktól.

Tehát a félelem rossz tanácsadó. A leghumánusabb ilyenkor, ha csak saját magunk pusztulunk el, például én, ha kihűltem volna. Furcsa érzés, ha átfut rajtunk a halál szele. Félhetsz az erdőtől, egy állattól éppúgy, mint egy embertől. Az életedet fenyegeti mind, noha egyik sem.

Csak az elképzelés, a veszély lehetőségének képzete az, ami pánikot okoz. De pánikban nem tudsz cselekedni, nem tudsz okos, életmentő döntéseket hozni.

Lélegezz!

Ez a történet jutott eszembe, amikor meghallottam, hogy a hazámban ölnek, sportolót, és apát, és gyereket – magyart vagy szerbet vagy huron indiánt. Hogy mennyivel egyszerűbb a gyűlölettel, a haláltól való félelem lehetőségével „játszani”, ölni, egymástól félni, mint keresni az utat, hogy éld az életet.


Büky Anna

Nincsenek megjegyzések: