2009. április 30., csütörtök

Sándor Bea: Elrendeződések - Alice Munro három novelláskötetéről

"Munro néhány szereplője idős, egy-egy novellája egészen hosszú időt ölel fel, de történeteiben, szereplői életében általában nyoma sincs a 2. világháborúnak, történelmi eseményeknek, nagy társadalmi mozgásoknak, az emlékekben élő félelemnek vagy traumáknak. Magánéletük van (szülőkkel, párokkal, gyerekekkel, esetleg hivatással), ezek nagy kérdéseivel kell szembenézniük. Ez Magyarországon elképzelhetetlen. Itt nagyon is vannak történelmi traumák. S a családi traumákat is kevesebb melankóliával, hangosabban és hisztérikusabban éljük meg." - Sándor Bea Alice Munro három novelláskötetéről.


Elrendeződések - Alice Munro novellásköteteiről


Alice Munro kanadai író. 1931-ben született, 1968 (37 éves kora) óta jelennek meg novelláskötetei. Elbeszélései kanadai emberek életéről, kapcsolatairól szólnak – nők és férfiak, szülők és gyerekek, családtagok és egymáshoz valamiért vonzódó, de legalábbis együtt élő emberek viszonyairól. Főleg nőkről. Férfiakról inkább csak a nőszereplők életén és látásmódján keresztül. Ennyit tudtam Munróról, mielőtt még olvasni kezdtem eddigi három (mostanra négy) magyarul megjelent novelláskötetét: kilenc meg nyolc meg nyolc történetet. (Ezek a történetek néha olyanok, mintha regénnyé állnának össze. Aztán meg sok-sok nő jut az eszembe, akik nem férnének el egy regényben. Más-más történeteik vannak, idősek és fiatalok, önálló foglalkozással bíró vagy eltartott feleségek, szökevények és a maradást választók.)
Megpróbáltam utánanézni, kik és miért szeretik Magyarországon Munro novelláit. (Aztán azt próbáltam végiggondolni, hogy én miért szeretem, és miért érzem időnként távolinak őket.) Hiszen nyilvánvalóan elég sokan szeretik: az elmúlt években a Park Könyvkiadó sorban jelentette meg elsősorban idősebb korában, hatvanas-hetvenes évei során írt novelláit. A Szeret, nem szeret... (Park Könyvkiadó, Budapest, 2006, fordította Borbás Mária) eredeti megjelenési éve 2001, a Csend, vétkek, szenvedély (Park Könyvkiadó, Budapest, 2007, fordította Mesterházi Mónika) Kanadában 2004-ben jelent meg, az Egy jóravaló nő szerelme (Park Könyvkiadó, Budapest, 2008, fordította Mesterházi Mónika) 1998-ban. (A kiadó Mesterházi Mónika személyében természetesen igen jó fordítót talált Munro képekben gazdag, néha filmszerű, néha magyarázó, alaposan leíró, de feszesen szerkesztett elbeszéléseihez.) Munro novellái lebilincselőek: nehéz őket otthagyni, nehéz tőlük szabadulni, történetei hosszan rezonálnak, egy-egy alakjának sorsa hosszú ideig foglalkoztat. Az is, ahogyan megírja az alakjait: idősíkokat váltogatva, egymásra vetítve. Kiváncsi voltam tehát, hogy más magyar olvasókra milyen hatást tesz. Szakmai kritikát keveset találtam (az ÉS-ben írt a három magyarul megjelent novelláskötetről Bényei Tamás, Bazsányi Sándor és Nagy Boglárka). Talán túlságosan történet-központúak a történetei, túlságosan ritkák bennük az önreferenciális mozzanatok ahhoz, hogy a kritikusok egy része komolyan vegye. (Vagy talán csak túlságosan nőkről szólnak ezek az elbeszélések – a magyar kritikának túlságosan.) Munro történeteket mond. Közben néha költői, néha szentenciózus, néha idéz, más szövegekre és történetekre hivatkozik, de legfőképpen mesél. Igaz, nem lineárisan, hanem nézőpontváltásokkal, időbeli ugrásokkal, érzékeltetve, hogy sűrűsödnek szereplői életének egyes gócpontjai olyan választási helyzetté (vagy olyan helyzetté, amikor a sors az, ami van, ami megtörténik, nincs választás), amely meghatározza azután az életüket.

Egy dolog talán megnehezíti, hogy elbeszéléseit igazán közelinek érezzem: Kanada történelme nagyon más, mint Magyarországé. Illetve: mintha ezekben a történetekben nem is lenne történelem. A társadalom (a maga feszültségeivel, osztályokra tagoltságával, csoportjaival) is éppen csak érintőlegesen jelenik meg a történetekben. Munro néhány szereplője idős, egy-egy novellája egészen hosszú időt ölel fel, de történeteiben, szereplői életében általában nyoma sincs a 2. világháborúnak, történelmi eseményeknek, nagy társadalmi mozgásoknak, az emlékekben élő félelemnek vagy traumáknak. Magánéletük van (szülőkkel, párokkal, gyerekekkel, esetleg hivatással), ezek nagy kérdéseivel kell szembenézniük. Ez Magyarországon elképzelhetetlen. Itt nagyon is vannak történelmi traumák. S a családi traumákat is kevesebb melankóliával, hangosabban és hisztérikusabban éljük meg. Itt, ha egy anyának eltűnik a lánya, mert egyszerűen lelép otthonról, és nem ad magáról életjelt évekig, vagy idősödő anyjával való kapcsolatáról van szó, tragédiák játszódnak le a szemünk előtt, történelmi léptékű események jönnek szóba, a magány maga tragikus. Munrónál csak magán-életek vannak, magán-események, kapcsolatok, helykeresés, viszony élethez és halálhoz – és mindenki kiborulás nélkül viseli a sorsát. Igaz, Munro a magán-traumákat is nem-tragikus fénybe vonja: bántalmazott vagy betegséggel küzdő szereplőit is úgy ábrázolja, hogy az ábrázolás szépsége (vagy az abszurdul szép események szépsége) felülírja a traumákat. Munro világa melankolikus világ, amelyben mindenki magányos, és ez egyszerre jelenik meg hiányként és a legtermészetesebb létállapotként. Egy boldogtalan, férje erőszakosságát, modoros viccelődését vagy munkamániáját nem bíró nő dönthet úgy, hogy marad, dönthet úgy, hogy lelép egy másik férfival vagy egyedül, de ez a lényegen nem változtat: akárhogy dönt is, lényegében magányos marad.
Munro történeteiben gyakran van valami gótikus, rémisztő, sötét. Főleg az Egy jóravaló nő szerelme című kötetben, amelynek a címadó novellája is titkokkal és holtakkal teli történetet mond el. Egy ápolónő tudomást szerez egy gyilkosságról. A holttestet a novella legelején megtaláló fiúk mindegyikének családja nyomasztó titkokat rejteget: vagy szomorúság rejlik a zajos vidámság máza alatt, vagy bántalmazó az apa és depressziós az anya... Ám a fiúk családjáról szóló résznek hirtelen vége szakad, és a történet innentől az általuk megtalált optikus gyilkosairól, illetve az ápolónőről szól, aki a gyilkossággal testközelbe kerülve különös stratégiát választ, hogy élhesse a saját életét. A kötetben minden történet ilyen – meglehetősen sötét és baljós. Egy nő rémülten gondolja végig, hogy ő hogyan nő, elvárás-e, hogy mindenestül alárendelje magát a férjének, aztán eltűnik, kilép a helyzetből, így oldja meg, a férje pedig évtizedekkel később szembesül azzal, hogy ez a döntés vagy fordulat mennyire benne maradt az életében. Valaki egy régi tűzeset nyomára bukkan, egy megcsalás történetére, egy szétesett családra, romos életekre. Az anya életéből kilépett a lánya, az anya a magánytól való félelmét próbálja legyőzni. Egy nő hinni akar abban, hogy van minőségi különbség a kapcsolatok között (bár később kiderül, hogy számára nincs), és elhagyja a férjét, hátrahagyva a gyerekeit is. Egy gyereket mindenki magára hagy, mert a körülötte élő felnőtteket egymás iránti indulataik kötik le, aztán megég, és ezzel egyidőben megtanulja, milyen tudatosan élni a magánnyal. Mindeközben a világ színes: megjelennek a novellákban álláskereső nők, író nők, színész nők, hideg apák, jót akaró, de sokszor távoli anyák, úszás, emlékek, városok, nyarak, házak. És mindezek mögött a félelem a magánytól és a magány (elszigeteltség) maga.
A Szeret, nem szeret... a kapcsolatok könyve. A kötet első novellájában két kislány gonosz kis játékának eredményeként egy kapcsolat szövődik. A lányok egyikét Munro néhány megjegyzése úgy jeleníti meg, ahogyan az csak jó írónak megy: a gesztusaiban benne van, hogy el akar távolodni a közegéből (munkásosztálybeli családjától), tudja, hogy okos, reflektál rá, hogy mit érez nála butább, de befolyásos családból származó társával szemben – magányos (lesz) ő is. Egy rákból kigyógyulni igyekvő, vagy szépen meghalni igyekvő nő modoros és mániákus férjével él. Más nők is férjük modorosságait, szerepekbe kapaszkodását figyelik. Egy nő egyedül marad, mert a férje, akinek az ateizmus volt a veszőparipája, a betegség helyett a halált választja – a nő meg kezdhet, amit tud, az életével, illetve azzal, hogy a férje nem hagyott számára üzenetet. (Viszont ügyesen talál vigaszt.) Egy másik nő egyszer éli meg, hogy önfeledt odaadással szeret valakit, gyerekkorában – ám amikor évtizedekkel később újra találkozik a férfival, aki gyerekkori pajtásából lett, azt már olyan tragédia terheli, ami miatt nem akarhat újabb kapcsolatot. Szegény nők menekülnek az önbizalomhiányból és a lehetőségek hiányától gazdagabb, idősebb és/vagy sikeresebb férfiakhoz, aztán alkukat kötnek és/vagy menekülnek tovább. A kötet utolsó novellája egy idős pár jelenét és múltját írja le: filmszerűen villannak fel a képek egészen fiatalkorukból, munkás éveikből, és jelenbéli egymáshoz tartozásukról az emlékek elhomályosulásának idején: a nőt valamilyen emlékezetvesztéssel járó időskori betegség sújtja. (Kapcsolatuk múltbeli és jelenbeli részleteiben felvillannak a családaik közötti háttér- és osztálykülönbségek: színesítik, plasztikusabbá teszik a kapcsolat ábározolását. Ha valami, ilyen részletek hiányoznak nekem Munro több elbeszéléséből.)
A Csend, vétkek, szenvedély című kötet címe lehetne akár az egyik novelláé is: Erők. (A kötet címe eredetileg az első novelláé volt: Szökevény. A kiadó valamiért három másik novella címét emelte kötetcímmé.) Érett, misztikus-plasztikus-gótikus-és-hétköznapi történeteket olvashatunk benne. A Szökevény című novellában felvillan a lehetősége, hogy egy verbálisan bántalmazó kapcsolatban élő nő kilépjen addigi életéből, amelybe szintén úgy lépett, mint idegenbe, a szüleit elutasítandó. Aztán lép is, nem is, meg is tehetné, nem is... Nem ismer más életet, hát nem lép. De magától a gondolkodástól valami feltárul előtte választása súlyából, és aztán már az a választása, hogy nem gondolkodik. A kötet három másik novellája szinte kisregényt alkot, egy nő életszakaszaira látunk rá bennük: egy kapcsolatért elfordul a maga számára korábban kijelölt pályától (tanár lett volna), mert valamiért úgy érzi, csak így tehet; meglátogatja a szüleit, de nem tud közel kerülni hozzájuk, mert valamiért úgy érzi, nem lehet; és elveszíti a lányát, aki lelép tőle, és soha nem érti meg, miért, holott valószínűleg a saját anyjához való viszonya, viszonyulni nem tudása, szülei idegenségben együtt élő kapcsolata nyomja rá a bélyegét minden kapcsolatára. A kötet egyik legmegrázóbb novellája az Átverések. Alice élete véletlenek és a családjából rárakódott terhek miatt alakul úgy, ahogyan, és erre egy váratlan és véletlen fordulat vetít éles fényt időskorában.
Munro más elbeszéléseiben is gyakoriak az epifánia-pillanatok: a rálátás, a belelátás, a hirtelen döntések és a következményekkel való együttélésre való reflexió pillanatai. Ezek aztán feloldódnak a novella-témák hömpölygésében. Amikor keveset olvastam Munro elbeszéléseiből, vágytam vissza a novellákhoz, többet akartam. Ha egyszerre sokat, kicsit zavaró volt néha a hömpölygés, ahogy gördülnek egymás után a témák: az emberek magányosak, gondolkodnak, kapcsolataikat mérlegelik, a tennivalóikra gondolnak, arra, hogy mi célra vannak, kivel jó együtt élniük, milyen a viszonyuk a velük élőkkel. Néha felmerült bennem a kérdés, hogy körüljárásuk nem lehetne-e kicsit alaposabb – egy-egy elbeszéléstéma mintha amúgy is inkább regénynek indult volna, és elvarratlan szál marad. De ez a kérdés végül csekély jelentőségű marad: az fontosabb, hogy amit Munro megír, azt nagyon hatásosan írja meg, jó jelenetezéssel, jó hasonlatokkal, emlékezetes képekkel.

Ahogyan az egyik kötet borítójára írt szöveg mondja: Munro elbeszélései emberek közötti hamis hangokról, furcsa vágyakról, kitörési kísérletekről szólnak. Bár azt hiszem, Munro szerint nincsenek „hamis” hangok. Csak hangok vannak, amelyeket értelmezni kell, amelyekről dönteni kell egy kapcsolatban. És mindenki dönt, választ, marad vagy megy, jól vagy rosszul jár. Aztán erre a végén rájöhet – ha van bátorsága végiggondolni.
Anyaszerepek, Anna Karenina-történetek, gondozó nők, nemet mondó nők, ottmaradó nők, elgondolkodó nők jelennek meg a történetekben – Munro jól ír, így mindig sajátosan és összetetten. És ez a sokféle nő mindig választ valamit. A melankólia, a megváltoztathatatlan sors és a választás aktivitásának együttállása adja meg az elbeszélések alaphangját. „Nem szilárd énünk szabja meg, mi történik velünk, hanem énünk rendeződik el bizonyos emlékké vált események köré” – írja Bényei Tamás az ÉS-ben megjelent recenziójában. Alice Munro nőalakjai ezt szemlélik, énjüket és emlékeiket, és így állnak elbeszélései párbeszédbe az énje elrendeződésein gondolkodó olvasóval.


Sándor Bea


*****

Recenziók:

Bényei Tamás: Mint kő a sötét víz alatt (Alice Munro: Egy jóravaló nő szerelme)

Bazsányi Sándor: Balzsamcsepp (Alice Munro: Csend, vétkek, szenvedély)

Nagy Boglárka: Érzelmi gazd
álkodás
(Alice Munro: Szeret, nem szeret...)

Ajánló:
Alice Munro új kötete: Asszonyok, lányok élete

HUNIVERSUM

Beszélhetünk-e egyáltalán memetikus atavizmusról? Honnan ered a Hungária elnevezés? Miként lehetséges az, hogy míg a németországi Köln környékén csaknem 2000 regisztrált hun él, addig Magyarországon hivatalosan egyetlen egy sincsen? Van-e a finneknek mongolfoltjuk? Hol van Attila sírja? Kutatásaink eredménye: még nagyobb homály. Meghívó a HUNIVERSUM dokumentumfilm és szabadéri installáció bemutatójára 2009 május 3-án a Hősök terére és a Műcsarnok Előadóterembe.


HUNIVERSUM

dokumentumfilm /szabadtéri installáció
2009. május 3., vasárnap,
Hősök tere
16–18 óra
és Műcsarnok Előadóterem
18 óra


Egy valódi hun sámánnal találkozhat az, aki május 3-án délután 4 és 6 óra között a Hősök terén sétál. A Műcsarnok épülete mellett látható meglepő szabadtéri installációban a kiállítás tárgya maga az élő ember, egy kölni illetőségű hun sámán. Az IMPORT HUN című mű Szolnoki József Hun volt, hun nem volt című dokumentumfilmjét kísérő installáció.

Közreműködik: Kása Béla fotográfus

A dokumentumfilm és az ezt követő beszélgetés 6 órakor kezdődik a Műcsarnok előadótermében.

A beszélgetés résztvevői: Szolnoki József filmrendező/médiaművész, Tilmann József A. filozófus, Gyenge Zsolt filmkritikus, Eörsi Sarolta újságíró

Beszélhetünk-e egyáltalán memetikus atavizmusról? Honnan ered a Hungária elnevezés? Miként lehetséges az, hogy míg a németországi Köln környékén csaknem 2000 regisztrált hun él, addig Magyarországon hivatalosan egyetlen egy sincsen? Van-e a finneknek mongolfoltjuk? Hol van Attila sírja? Kutatásaink eredménye: még nagyobb homály.

A Kölni Médiaművészeti Főiskolán végzett Szolnoki József a hun „kisebbség” nyomába ered filmjében. Az egykori világhódító nép németországi leszármazottai felvették a kapcsolatot a hazánkban élő hunokkal, akik már hivatalosan is megkísérelték, hogy itthon – más nemzetiségekhez hasonlóan – őket is kisebbségként kezeljék.

„Derűs ez a film, de nem azért, mintha kinevetné a hunok elismeréséért lobbizó politikust, a magyar nevet zűrzavaros etimologizálással egyetemessé avató botcsinálta tudóst, a sramlizenére táncoló, bőrökbe öltözött germán-hunokat, a (már jól ismert) hungarista rockénekest. Megmutatja őket, megkérdezi őket, ugyan, mondanák el a saját verziójukat: mik vogymuk?" (Nagy Gergő, hvg.hu) Ugyanitt: részlet a filmből.

Hun volt, hun nem volt

Videó, super8, 51 perc, 2009

Rendezte: Szolnoki József

Társalkotó: Katharina Roters

Produkció: Academy of Media Arts, Cologne

Gyártó / Executive production: Duna Műhely, Élményterápia

Kooperációs partnerek: Goethe Institut Budapest, Robert Bosch Kulturmanager Program Pécs, Mediawave, Közelítés Galéria Pécs

2009. április 29., szerda

Különleges holmik különleges embereknek - beszélgetés Szabó T. Annával

'Tudja, drága kisasszony, hogy mit jelent az, hogy cruelty free? Nem felel, sértődöttem rázza a fejét. Cruelty free. az kegyetlenségmentes, értve vagyok? Ami pedig kegyetlenségmentes, ahhoz nem használnak semmilyen állati eredetű anyagot, még selymet se, még a kicsi ártatlan hernyóknak sem kell érte ezerszámra meghalni! És aki ezeket megveszi, az támogatja a környezettudatos gondolkodást, az állati jogokat, meg a világbékét. Különleges holmik, különleges embereknek. És nekem semmi se drága ezért. Mert nemcsak a maga boldogságáról van szó, drága kisasszony, de az enyémről is.' - Beszélgetés Szabó T Annával. Irgalmas Zsófia tudósítása.


Cruelty free

Különleges holmik különleges embereknek
Beszélgetés Szabó T. Annával


'Itt ül mellettem Szabó T. Anna pár perc múlva'

- kezdte el kicsit késve a beszélgetést az Irodalmi Centrifuga műsorvezetője negyed nyolckor, s a költőnő egy novelláját hallgathattuk meg Balogh Judit Malacka előadásában. A Cruelty free-t. Egy novellát a testről és a divatról. S közben megérkezett Szabó T. Anna is a maga testi valójában, s megkezdődött egy másik beszélgetés. A határokról. A költészet és a novellaírás határairól. És egy másik határról. A ruhákról. Az öltözködésről. A test határairól.

'A nők szeretik a verseket'

- mondja a férfi Szabó T. Anna novellájában. 'Ismertem olyat, amelyik még el is sírta magát' - folytatja. 'Elkezdtem, de végig ebben a hangnemben, beszélni a tavaszról, hogy milyen szépek ilyenkor a fák, még az eső is illatos, és a fű pont olyan, mint ez a ruha itt, pont olyan finom és friss és selymes.' Mert a nők nem csak a verseket szeretik. A ruhákat is. De ebben a világban - Szabó T. Anna szavaival -, 'a bunkó férfiak és a hülye nők' világában valahogyan a ruha fontosabb a nőnek, mint a saját teste, amiből a szépsége fakad. 'Meg is mondta, hogy ő még olyan pasival nem találkozott, aki nem őt, hanem a ruháját dicséri, és ráadásul azt is tudja, hogy mi az a klasszikus sanelkosztüm, a kis fekete, a kasmírsál meg a ceruzaszoknya.' Mert ebben a világban nem a test a fontos. Hanem a klasszikus Chanel-kosztüm. A kasmirsál. S a test?

'Mi az én testem? Nem érdekes.'

- mondja Szabó T. Anna a testéhez való viszonyáról a beszélgetés során. S ezzel egy izgalmas kérdést vet fel, önmagunk megélésének a kérdését. A Gestalt-pszichológia szerint 'a testben létezés perspektívája (a testi mivoltunk teljes átélése) arra hívja fel a figyelmünket, hogy nem virtuális lények, hanem valódi, hús-vér emberek vagyunk. Izmaink, csontjaink egy csodálatosan bonyolult biológiai szerkezetté állnak össze. Ez a perspektíva a teljességgel megélt életről szól, amelynek egyaránt része a test, a gondolkodás, a szellem, és az érzelmek.' És a létezés. S a létünket a testi valónkban éljük meg. S aki nem éli meg?

'Álltam a kirakat előtt és rájöttem, hogy nem létezem'

- számolt be Szabó T. Anna erről az egyszeri élményről. S itt nem csupán a költőknek kijáró, misztikus élményről van szó, hanem korunkban egy valójában nagyon sok ember által megélt tapasztalatról, amit a pszichológia rendszerébe foglalva Adolf Stern írt le 1938-ban. Ő használta rá a borderline, azaz határeseti élmény fogalmát. Akik ezt az állapotot megélik, gyakran úgy érzik, mintha nem is léteznének, illetve mintha egy álomvilágban élnének. S ha az ember úgy érzi, hogy nem létezik, vajon mi a legegyszerűbb útja annak, hogy mégiscsak megéljük a létet? A fájdalom.

'Van fejem'

- mondja a nagyvárosi legenda szerint az eszkimó nyelv használója, ha azt akarja kifejezni, hogy fáj a feje. Szabó T. Anna novellájában is ez történik. A férfi megkínozza a nőt. Fifikásan, rafináltan. Méregdrága ruhákat rendel neki, s csak pár nap múlva, miután így már megszerezte őt magának, s végre megérkezik a megrendelt csomag, derül ki, hogy mindegyik ruhadarab kisebb egy számmal. S a nő őrjöng. 'Te még nem láttál ekkora hisztit, amikor kiderült, hogy a cipő is kicsi. Sírt, kiabált, én meg soha az életemben nem szórakoztam ilyen jól, mint amikor végignéztem, hogy próbálja levenni magáról a Stella McCartneyt. Mint valami fehér kígyó, úgy vonaglott, és közben szabályosan őrjöngött.' Őrjöngött. S megélte, hogy mégiscsak létezik.

S mindketten jól jártak. A férfi megkapta amit akart. A testet. A nőét. S a nő is megkapta, amit akart. A testet. A sajátját.




'Különleges holmik, különleges embereknek. És nekem semmi se drága ezért. Mert nemcsak a maga boldogságáról van szó, drága kisasszony, de az enyémről is.'

2009. április 28., kedd

Contact with Yourself - Élj harmóniában!

'Az foglalkoztatott, miért és hogyan hajlamosak az emberek megspórolni az önmagukkal való szembenézést. Milyen menekülési stratégiákat dolgoznak ki ahelyett, hogy elvégeznék azt az olykor nehéz és fájdalmas önismereti munkát, mely elvezethetné őket az önmagukkal – és így a másokkal – való kiegyensúlyozott kapcsolathoz. A kiállítás azonban nem vádaskodni kíván. Hanem felmutatni azt a semmihez sem fogható katartikus élményt, melyet az önmagunkkal való bátor, tiszta és hazugságoktól mentes szembenézés, a tisztánlátáson alapuló harmonikus lét jelent. - A Stúdió Galéria tisztelettel meghívja a Contact with Yourself / Élj harmóniában című kiállítás megnyitójára 2009. április 29-én 19-órára! A programhoz a kiállításon és vetítésen túl önismereti könyvek bemutatása és csoportos önismereti játék is kapcsolódik.


A Stúdió Galéria tisztelettel meghívja a
Contact with Yourself / Élj harmóniában
című kiállítás megnyitójára!


Kiállító művészek: Ravasz András, Guido van der Werve
Kurátor: Stepanović Tijana
Megnyitó: 2009. április 29, 19.00

A megnyitóhoz kapcsolódóan 18 órától egyórás videóvetítés lesz látható.
NEIGHBOURS (A vetítés kurátora Arjon Dunnewind, az Impakt Fesztivál - Utrecht - igazgatója)

A kiállítás megtekinthető 2009 május 15-ig,
kedden, csütörtökön, pénteken 10.00 –18.00, szerdán 12.00-20.00 és szombaton 12.00- 16.00 között.

A Kiállítás a Mondriaan Foundation támogatásával jött létre (www.mondriaanfoundation.nl)

Ez a program a `Nincs Lehetetlen - Holland Kultfeszt` része. További információ és a fesztivál részletes programja elérhető itt:
www.nlfestival.hu

Együttműködő partner: Impakt Fesztivál (www.impakt.nl)

Köszönet: Nyitott Könyvműhely Kiadó (www.nyitottkonyv.hu)

Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület

Bp, 1077 Rottenbiller u. 35

studio@c3.hu

www.studio.c3.hu




Contact with Yourself / Élj harmóniában


Stúdió Galéria (1077, Rottenbiller u. 35, www.studio.c3.hu)
2009. április 30 – május 15.
Kiállító művészek: Ravasz András, Guido van der Werve
Kurátor: Stepanović Tijana

Megnyitó program:
2009. április 29, 18 órától videovetítés: NEIGHBOURS (81 perc), majd megnyitó
A vetítés kurátora: Arjon Dunnewind, az Impakt Fesztivál (Utrecht) igazgatója
www.impakt.nl

A Contact with Yourself / Élj harmóniában című kiállítás középpontjában az önmagunkkal való minőségi kapcsolat, ha tetszik, az elmélyült önismeret áll. Az elmúlt évtizedek képzőművészeti gyakorlatában a társadalmi kérdések háttérbe szorították az egyéni lét problémáit, úgy tűnik azonban, ismét egyre nagyobb az igény arra, hogy a művészet alapvető egzisztenciális kérdésekkel foglalkozzon. Nem utolsó sorban talán éppen a társadalmi változások hatására.

Kurátorként az foglalkoztatott, miért és hogyan hajlamosak az emberek megspórolni az önmagukkal való szembenézést. Milyen menekülési stratégiákat dolgoznak ki ahelyett, hogy elvégeznék azt az olykor nehéz és fájdalmas önismereti munkát, mely elvezethetné őket az önmagukkal – és így a másokkal – való kiegyensúlyozott kapcsolathoz. A kiállítás azonban nem vádaskodni kíván. Hanem felmutatni azt a semmihez sem fogható katartikus élményt, melyet az önmagunkkal való bátor, tiszta és hazugságoktól mentes szembenézés, a tisztánlátáson alapuló harmonikus lét jelent.

Az NL-Nincs Lehetetlen Holland Kultfeszt keretében megvalósuló Contact with Yourself / Élj harmóniában egy holland és egy magyar művész – Guido van der Werve és Ravasz András – egy-egy rövid, ám annál súlyosabb videomunkáját mutatja be. A kiállítás szándékolt minimalizmusa azt a minden sallangtól való megtisztulást kívánja szimbolizálni, mely nem is olyan könnyű folyamat, mint sokszor gondoljuk. Tökéletes nem az, amihez nincs mit hozzátenni, hanem az, amiből nincs mit elvenni.

Stepanović Tijana


KÖNYVTÁR

A kiállítás látogatóinak – helyben olvasásra – számos önismereti és pszichológiai olvasmány áll rendelkezésére, melyeket a Galéria munkatársaitól kérhetnek el.

IDENTITY
Önismereti társasjáték délutánok a Stúdió Galériában


2-6 fős csoportok jelentkezését várjuk a studio@c3.hu címre.
Időpontok egyéni megbeszélés alapján.
A programot vezeti: Stepanovic Tijana, a Contect with Yourself / Élj harmóniában c. kiállítás kurátora, pszichológus-tréner


A kiállítás az NL-Nincs Lehetetlen Holland Kultfeszt keretében valósul meg (www.nlfestival.hu)
Támogató: Mondriaan Alapítvány (www.mondriaanfoundation.nl)
Együttműködő partner: Impakt Fesztivál (www.impakt.nl)
Köszönet: Nyitott Könyvműhely Kiadó (http://nyitottkonyv.hu)
Szomszédok / Neighbours

Stúdió Galéria (1077, Rottenbiller u. 35, www.studio.c3.hu

2009. április 29, 18 órától videovetítés (81 perc)
A vetítés kurátora: Arjon Dunnewind, az Impakt Fesztivál (Utrecht) igazgatója
www.impakt.nl

A vetítés a Contact with Yourself / Élj harmóniában c. kiállítás kísérő programja
Megnyitó: 2009. április 29, a vetítés után
2009. április 30 – május 15.
Kiállító művészek: Ravasz András, Guido van der Werve
Kurátor: Stepanović Tijana

Hollandiát nyitott és toleráns országnak ismerjük, olyan társadalomnak, mely liberálisan viszonyul a droghasználathoz, az abortuszhoz, valamint az eutanáziához, és megfelelő jogokat biztosít a szexuális és kulturális kisebbségeknek. Pim Fortuyn és Theo van Gogh meggyilkolása azonban beárnyékolta és egyben meg is kérdőjelezte ezt a képet. A holland társadalom változóban van, a változás irányáról és hatásairól azonban megoszlanak a vélemények. A bevándorlással és kisebbségi kérdésekkel, az integrációval, valamint az új kulturális és vallási értékekkel kapcsolatos kérdések egyaránt fontos szerepet játszanak ebben a diskurzusban. Vajon hogyan kezelik a „régi” holland állampolgárok társadalmuk új elemeit, és hogyan viszonyulnak az „új” holland állampolgárok a Hollandiáról kialakított képhez?




PROGRAM:

Krumplievők / Anna Lange
(Hollandia 2006, video, 07:00 perc)

Megbélyegezve / Julika Rudelius
(Hollandia 2003, video, 13:17 perc)

Az alvó lány / Corinna Schnitt
(Németország 2001, video, 8:30 perc)

Dordstelaan ellenőrzése az agy teljes békéjéért / Klaas van Gorkum & Iratxe Jaio
(Hollandia, 2004, video, 15:00 perc)

Respekt / Erik van Lieshout
(The Netherlands 2003, video, 8:00 min)

Hamis visszhang nélkül / Wendelien van Oldenborgh
(The Netherlands 2008, video, 30:00 min)

Iratxe Jaio Baszkföldön született, jelenleg Hollandiában élő művész. Klaas van Gorkum holland származású, ám fiatalságának nagy részét Afrikában töltötte. Együttműködésük egyfajta nyomozás az egyéni és kollektív identitás konfliktusáról. Elsősorban dokumentarista eszközöket használnak az emberek társadalmi, kulturális valamint fizikai környezetükhöz fűződő viszonyának bemutatására.

Anna Lange multimédia művész, a hertogenboschi Academy for Visual Arts-on, illetve az amszterdami Sandberg Intézetben tanult. Három rövid némafilmet készített Super 8-as technikával, mielőtt hanggal kezdett dolgozni. A 35 mm-es filmre készített Moons Dark (2007) volt az első hangosfilm-projektje.

Julika Rudelius jelenleg Amszterdamban él. A hamburgi the Hochschule für Bildende Künste-n, és az amszterdami Gerrit-Rietveld Academyn végezte tanulmányait, részt vett a Rijksakademie programjában. Munkáiban a különböző társadalmi viselkedés mintákkal, valamint a fizikai és verbális kommunikációval foglalkozik, különös tekintettel arra a folyamatra, ahogyan ezek a faktorok hozzájárulnak a társadalmi hierarchia megalkotásához és reprodukciójához.

Corinna Schnitt művészi gyakorlatát a faszobrászat tanulmányozásával kezdte, majd az offenbachi Hochschule für Gestaltung-on és a düsseldorfi Art Academyn tanult. Kísérleti rövidfilm sorozatában a mindennapi események abszurditását hangsúlyozza végtelenített loop-ok használatával.

Erik van Lieshout a hertogenboschi Academy for Art and Design-on, illetve a haarlem-i Ateliers ’63-ben tanult. Munkáit többek között a 4. Berlini Kortárs Művészeti Biennálén (2006), a Gwangju Biennálén (2006), illetve a Sjarjah-i Biennálén (Dubai, 2004), valamint az Oberhauseni Rövidfilm Fesztiválon is kiállították.

Wendelien van Oldenborgh Rotterdamban született. Diplomáját a londoni Goldsmith College-en szerezte, munkáit a Van Abbemuseum és a MuHKA is kiállította. Van Oldenborgh filmjei általában valamilyen egyedi (köztéri) környezetben vizsgálják az egyének közti kommunikációt és interakciókat.

A kiállítás és a vetítés az NL-Nincs Lehetetlen Holland Kultfeszt keretében valósul meg (www.nlfestival.hu).
Támogató: Mondriaan Alapítvány (www.mondriaanfoundation.nl).
IDENTITY
Önismereti társasjáték délutánok a Stúdió Galériában


2-6 fős csoportok jelentkezését várjuk a studio@c3.hucímre
Időpontok egyéni megbeszélés alapján
A programot vezeti: Stepanovic Tijana, a Contact with Yourself / Élj harmóniában c. kiállítás kurátora, pszichológus-tréner


„Az vagyok, aki vagyok. Úgyse lehetek más.
Miért féljek hát fölfedezni, ki vagyok?”
Szophoklész



Az IDENTITY az önismeret fejlesztését segítő játék. Arra sarkall, hogy pillantsunk rá még ismeretlen területeinkre és gyűjtsünk újabb puzzle-darabokat személyiségünk – és ezzel sorsunk – nagy kirakós játékához. Eközben, mintegy mellesleg, bővül pszichológiai tudásunk és erősödik kommunikációs kultúránk, érzelmi intelligenciánk és empátiánk.

A játék segítségére van a résztvevőknek abban, hogy örömátélő képességeiket újrateremtsék, ismét úgy tudjanak örülni, mint a gyerekek, azáltal, hogy képesek öncélúan és haszon nélkül tevékenykedni, magáért a tevékenység öröméért. Az IDENTITY hozzásegít vágyaink megfogalmazásához, céljaink eléréséhez, életfeladataink megtalálásához. A másokhoz való viszonyunk és mások hozzánk való viszonyának tudatosításához, az önbizalom és önértékelés erősítéséhez. A játék továbbá problémamegoldásokra inspirál és a játékostársak visszajelzései értékes segítséget nyújtanak abban, hogy szembesüljünk vakfoltjainkkal, vagyis énük ismeretlen területeivel.

„Az vagyok, aki vagyok. Van egy alapvető, rám jellemző mintázata az érzéseknek, gondolatoknak, kommunikációnak, viselkedésnek. Ez az én stílusom, ez vagyok én, csakis én, senki más. Ez az alapmintázat csakis rám jellemző. Persze sokat változhatok, és változok is az élet fordulataiban, de az alap megmarad. Nem bújhatok ki a bőrömből. Ha elfogadom magam olyannak, amilyen vagyok, adottságként kezelve az alapmintázatot, és megismerem az énem, jellemem, adottságaim, képességeim által számomra kijelölt mozgásteret, akkor lehetővé válik, hogy éljek vele, betöltsem a számomra kijelölt szabadságtartományt, azaz fejlődjek. Ahhoz, hogy a legtöbbet hozzam ki magamból, legjobban kezeljem magam, tisztában kell lennem az adottságaimmal, képességeimmel, vágyaimmal, céljaimmal, értékeimmel, működési módommal. A játék feladatai segítenek számba venni belső kincseimet.” (Dr. Füzesi Györgyi, pszichológus, a játék szerzője)

További információ: www.identityjatek.hu

A program a Contact with Yourself / Élj harmóniában c. kiállítás kísérő programja
Megnyitó: 2009. április 29, 19.30
2009. április 30 – május 15.
Kiállító művészek: Ravasz András, Guido van der Werve
Kurátor: Stepanović Tijana

A kiállítás a NL-Nincs Lehetetlen Holland Kultfeszt keretében valósul meg (www.nlfestival.hu)
Támogató: Mondriaan Alapítvány (www.mondriaanfoundation.nl)
Együttműködő partner: Impakt Fesztivál (www.impakt.nl)
Köszönet: Nyitott Könyvműhely Kiadó (www.nyitottkonyv.hu)

A tagadás filozófiája, avagy a nincsen-próféta

„A tudományos gondolkodás mindig kérdéseket tesz fel” – kezdi az antidepresszáns-függők Csernusa – „én, mint független gondolkodó megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy mást gondoljak ma, mint tegnap gondoltam. Egyszóval gyanakodva nézzek mindenre”. - Április 26-án délután háromtól Szendi Gábor Pánik – Tények és tévhitek című kötetét mutatták be a Könyvfesztiválon. A könyvbemutatón Murányi Zita járt.


Szendi Gábornak nincsenek rajongói, haragosai vannak. Az egész magyar pszichiátria. A Szabó Magda teremben összeverődött népes társaságból ítélve a SOTE Magatartástudományi Intézetének egykori munkatársáért, ha mások nem is, olvasói, volt vagy leendő páciensei mégis odavannak. A Jaffa Kiadó gondozásában most napvilágot látott könyv, immáron a harmadik, amit a szerzőtől jegyeznek, fő célja, hogy lerombolja azt az álságos mítoszt, amit a pánik köré a biológiai pszichiátria, a gyógyszeripar és a média évtizedek alatt felhúzott. A Jaffa sajtóreferensének, Horváth Zsuzsának az olvasatában, a 2005-ös Depresszióipar, valamint a 2008-as pszichológiai bestseller(?), A nő felemelkedése és tündöklése után ez a harmadik, ami azt fejtegeti, Szendi Gábor mivel nem ért egyet.
„Ezzel nem értek egyet” – vág vissza Szendi, frappánsabban nem is tehetné. „A tudományos gondolkodás mindig kérdéseket tesz fel” – kezdi az antidepresszáns-függők Csernusa – „én, mint független gondolkodó megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy mást gondoljak ma, mint tegnap gondoltam. Egyszóval gyanakodva nézzek mindenre”.
Félretéve a játékos kötözködést, ami tény, az tény. Szendi pszichológusként 15 éve kezel hatékonyan pszichoterápiával pánikzavarban szenvedőket, akik előtte mindenféle dilibogyókon éltek. Ő volt az, aki elsőként rájött, hogy a pánik nem egyszerű agyi szerotoninhiány, ahogy azt a grafikonjaikba süppedő pszichiáterek szeretnék hinni, egyféle viselkedési zavar, aminek az evolúciós pszichológia felől közelítve többféle altípusát is kimutathatjuk. Egyfelől ott a spontán pánikbetegség, mely nem társul félelemreakcióval, másfelől ott a szorongásos pánikbetegség, harmadjára a félelem nélküli pánik. Az elsőt, mely nagyon ritka jelenség, ezért is a skizofrénia egyik tünetének hitték sokáig, Ronald Klein diagnosztizálta 1958-ban. A professzor a gyógyszerekkel vaktában kísérletezgetett, úgy tűnt, az antidepresszáns, mint afféle modern csodaszer, beválik. De nem.
Ezt a fajta pánikot egyébként a menekülési kényszer váltja ki, a légzés elakad, hiperventilláció lép fel. Szorongásos pánik esetén az ilyesmi kizárt, ott pusztán a szorongástól érezzük úgy, egyszerre minden bajunk van. Menekülési vagy támadási reakció során mai világunkban, ahol szimbolikus veszélyekkel vagyunk lépten-nyomon körülvéve (például megérkezik egy több százezres csekk, amit korábban elfelejtettünk befizetni) a szervezet válasza és az ember viselkedése között disszonancia keletkezik. Bár futni vagy verekedni szeretnénk, agyunkban összehúzódnak az erek és a bénító szédülés konstatálásánál többet nem tehetünk. Szendi a pánik harmadik típusára is egyszerű, közérthető példát hoz, jelesül, ha XY azt hiszi, hogy szívbeteg és egy pánikroham esetén elintézi az ügyet egy szívgyógyszer lenyelésével, tulajdonképp maga orvosolja baját. „Ha mindezt töviről-hegyire elmagyaráznák az embereknek, nem lennének többé betegek!” – állítja a Pánik szerzője, aki huszonévesen maga is megjárta a poklok poklát.
Esténként úgy bújt ágyba erős szívdobogásaival, mint aki nem éri meg a másnapot. A doktornak, aki ma már nem ijed meg egy kis mellkasi szorítástól („talán ez lesz a vesztem” - céloz rá cinikusan), egész életét meg kellett változtatnia, hogy túljusson saját gondjain, „betegségén”. Nem vaktában beszél tehát. Mégsem állítja, hogy megtalálta a mindenkinek jó csodapirulát, vagy életmódszert és ettől még szimpatikusabb lesz. Igaz, felsorakoztat néhány alternatívát a helyes légzés elsajátításától a jógáig bezárólag, de színtiszta meggyőződése, hogy minden ember más, egy könyv nem adhat mindenkinek tanácsot. Már csak azért sem, mert minden ember szűrön keresztül olvas, ahogy hiedelem az is, hogy ismerem a saját hiedelmeim. Hagy tehát feladatot nekünk is bőven.
Például a félelem kioltásáét, amit újbóli s újbóli előidézésével mindnyájuknak maguknak kell véghez vinni. S bár Szendi színtiszta meggyőződésből vallja, hogy a pszichiátria a balul elsült gyógyszerkísérletek után sem hajlandó hatástalannak minősíteni a mindig legújabbnak kikiáltott bogyót, csupán a vizsgálatot nyilvánítja sikertelennek, nem akarja elvenni sem a pszichiáterek kenyerét, sem azon betegek hitét, akik úgy vélik, egy-egy antidepresszáns okozta gyógyulásukat. Egy szó, mint száz, a végére azt azért leszögezi, az orvoslás sem segíthet minden esetben, merjünk inkább autonómok lenni. Amit a doktor javasol, gondoljuk át kétszer, ahogy a víz- és csempeszerelő mögött is ott kell állni, az egészségügyben éppúgy nem bízhatunk meg csukott szemmel.
A pánik„betegségen” túl, találjuk szembe magunkat a rákkal, vagy bármilyen más, gyilkosnak feltételezett kórral, nem szabad feladni. A „küzdeni kell, hisz lehet, hogy a küzdés lesz a megoldás” madáchi próféciaként harsan az éterbe, ahol a magunkba, Istenbe vetett bizalmat, a „nem szabad feladni” előlegzi.

Murányi Zita

Műanyagba zárt könyvek a Szabad Európa ígéretével - pályázz könyvkockára!

Civil szervezetek is pályázhatnak a 20 darab, műalkotásként funkcionáló könyvkoca valamelyikére, melyeket az OSA Archívum a Szabad Európa Rádiótól örökölt, hasznavehetetlennek bizonyult kötetekből készíttetett. Az 50x50x60 cm-es műtárgyakat bármilyen oktatási, művelődési, vagy civil szervezet ingyen kölcsönkérheti egy-egy évre. Céljuk az, hogy a kockákhoz beszélgetések, programok, akciók kapcsolódjanak a könyv-könyvtár-olvasás-archiválás kérdéskörében.


Az OSA Archívum a volt Szabad Európa Rádió könyvtárából közel 100.000 könyvet örökölt. A gyűjteményben csaknem 20.000 olyan kötet volt, amit a szakmai és civil közönség hasznavehetetlennek ítélt. Ezekből az érdektelen, senkinek sem kellő könyvekből 20 db, műanyagba öntött, könyvekből épített Könyvkocka készült.

Az egységes formai megoldással, de különböző, a beépített könyvektől függő tartalommal készített 50x50x60 cm-es műtárgyakat bármilyen oktatási, művelődési, vagy civil szervezet ingyen kölcsönkérheti egy-egy évre. AZ OSA célja az, hogy a kockákhoz beszélgetések, programok, akciók kapcsolódjanak a könyv-könyvtár-olvasás-archiválás kérdéskörében.

A Könyvkockákról bővebben olvashat és a kölcsönzésre pályázhat erre a linkre kattintva.



A jelentkezéseket 2009. május 30-án bírálják el. A könyvkockák szállításáról gondoskodnak.

További információ: OSA Archívum, tel.: 327 3250, e-mail: archives@ceu.hu

2009. április 27., hétfő

"A szex vajon mi?"

"Mohás Lívia szerint a női szerepet a szolgálatnak kell kiteljesítenie, mely azonban elengedhetetlen, hogy kölcsönös legyen mindkét részről. Nem mehetünk át lábtörlőbe, mert az rossz alázat, és napjainkban, mikor a férfi is gyereket fürdet, nincs is erre szükség. Lux Elvira továbbmegy, szerinte mióta mi nők is beszálltunk a létfenntartás mókuskerekébe, kinyílt a csipánk, azóta vált fontossá az orgazmus is, előtte az asszonyi kötelességben hittünk." - Április 26-án vasárnap délelőtt mutatták be Révai Gábor: Beszélgetések nem csak szexről című Lux Elvírával és Mohás Líviával készült könyvét a Könyvfesztiválon. A könyvbemutatón tudósítónk, Murányi Zita vett részt.


A Révai Gábor által jegyzett könyv bemutatója a Könyvfesztivál vasárnapi programjainak sorát gazdagítja. Noha az álmos, szeles délelőttön még csak lézengenek a könyvbarátok a Jövő Háza folyosóin, a piros műanyagszékekkel megpakolt Márai Sándor-teremben már tizenegy magasságában pezseg az élet. A beszélgetés kényes témáját tekintve fiatalokra számítottam, a közönség zömét mégis az idősebb korosztály képviselői adják. Összeszokott társaság – állapítom meg, az ölelkezésekből, üdvözlő puszikból látszik, itt mindenki ismer mindenkit. Lux Elvira már a kerek asztalnál mosolyog, a lassan arcát betemető virágcsokroknak hamarost váza is kerül. Már csak Mohás Lívia és Révai Gábor hiányzik, meg a pótszékek, és kezdünk.

A Corvina Kiadó igazgatójának felvezetőjéből megtudjuk, hogy az a beszélgetős könyvtípus, melybe a most debütáló Beszélgetések nem csak szexről című is tartozik, közel két éve szélesíti a kiadó profilját. Mivel az emberi tudás hallatlan érdekes része éppen beszélgetésekben manifesztálódik, kézenfekvőnek tűnt az ötlet, hogy a jó dolgok, az érdekes megnyilatkozások ilyen formában is rögzítésre kerüljenek. A beszélgetés elsőbbségét az íráséval szemben Révai is osztja: „Azért nem írok saját könyvet, mert beszélgetni jobban tudok” – jegyzi meg frappánsan. A bon mot után aztán nem szégyenlősködik, ha vízen lennénk, mindjárt a legharagosabb hullámok közé csapna. „Hogy letettek szexuálpszichológusok?” – fordul elsőként Lux Elvira felé, aki ettől persze nem jön zavarba.

A szaktekintély ’39-ben az Angolkisasszonyok Gimnáziumában kezdte pályafutását, ahol Mohás Lívia is tanult. Előbb mindketten testkultúrával kezdtek foglalkozni, majd csak eztán jött a képbe a pszichológia. „Lux baba” – ahogy akkoriban a háta mögött hívták, 69-70-ben frissdiplomásként a női klinikán kapott státust s mivel a nőgyógyászathoz szervesen kapcsolódik a szex is, a téma megkerülhetetlen volt. „Úgy nyomták a kezembe, mint Kháronnak az evezőt!” – hadarja még mindig szüntelen mosolyogva. „Pszichológus körökben egyébként is elterjedt nézet, hogy két szentháromság van, az Atya, Fiú, Szentlélek mellett a Freud, Szex, Pszichológiáé”. Bár Lux három egyetemet végzett, azt mondja, sokat nem kapott e nagyra becsült intézményektől. A szakmai intelligencián túl két dolgot tanult meg: érdeklődni és türelmesen végighallgatni a pácienst. Minden mást a gyakorlatban kellett elsajátítania, s hogy az elment = orgazmus sem volt mindjárt magától értetődő. Negyven év óta van a szakmában, kiemelten foglalkozik a meddőség problémájával, 400 gyerek köszönheti neki világra jöttét, akiket kis Jézusokként visznek hozzá bemutatni. Kell ennél több szakmai elismerés? Aligha.

A válasszal már csak Mohás Lívia adós, akinek kicsit kacskaringósabb életpálya jutott, ugyanis testnevelő tanárból lett pszichológus. Utóbbi tárgyát már 15 évesen megszerette, volt is rá esélye, hisz a képzőben, ahová az Angolkisasszonyok után nyert felvételt, Mérey műve is a kötelező olvasmányok között szerepelt. Az egyetem gondolatától, izgága kamasz lévén, mégis borsózott a háta, az egyetlen alternatívát a Testnevelési Főiskola jelentette, még akkor is, ha a történelemből és irodalomból egyaránt kiemelkedő bakfis választása megbotránkoztatta Mater Benest. „Anatole France után Miasszonyunk bohócának nevezett” - idézi vissza a pillanatot szelíd mosollyal. Érzi, a bősz mater szavaiban mégiscsak szunnyadhatott némi előrelátás, Lux Elvira idővel ugyanis beleunt hivatásába, estin a „pszichót” is elvégezte. Egykori irodalomszeretete pedig regényeiben mutatkozik meg, melyek gyerekkori élményekből táplálkoznak, de róluk nem beszél szívesen.

Akárcsak személyes szexuális élményeiről, melyeket a soron következő pimasz kérdés feszegetne. A hány évesek voltatok, mikor elveszítettétek a szüzességeteket és az eddig hány kapcsolatotok volt, Lux Elvirából is tettetett dühöt vált ki csak, „Mi köze hozzá!” – csattan fel, de hanghordozása elárulja, nem szabad komolyan venni. Kerek perec hatvan esztendeje él monogám házasságban, és akkoriban bizony még a szűzen lépni a szent kötelékbe erkölcsének, hitének, meggyőződésének hajtott fejet mindenki. Lívia ezt úgy összegzi, hogy a beléjük nevelt óvatossággal az ő életüket megnehezítették, s bár Elvirával együtt a szüzességet maga sem hozná vissza, azt azért a mai napig fenntartja magnak, hogy testünk Isten temploma, ahová nem lehet csak úgy minden csámborgót beengedni.

Az ’50-es évek és a mai kor fiatalsága közötti releváns különbségeket két dologban látják. Egyfelől az a morális attitűd, ami a szüzességet is kikívánta tőlük, s egyszersmind megtanította őket bánni a férfiakkal, mára amorálissá lett, másfelől materiális síkon a fogamzásgátlás mikéntje is megváltozott, az ’50-es évek ifjai még tudták, hogy peteéréskor kell vigyázni. Mohás Lívia szerint a női szerepet a szolgálatnak kell kiteljesítenie, mely azonban elengedhetetlen, hogy kölcsönös legyen mindkét részről. Nem mehetünk át lábtörlőbe, mert az rossz alázat, és napjainkban, mikor a férfi is gyereket fürdet, nincs is erre szükség. Lux Elvira továbbmegy, szerinte mióta mi nők is beszálltunk a létfenntartás mókuskerekébe, kinyílt a csipánk, azóta vált fontossá az orgazmus is, előtte az asszonyi kötelességben hittünk.

A legnagyobb problémát mégis az jelenti, hogy a mai lányok nem tudnak bánni a férfiakkal, túl korán ágyba bújnak a kiszemelt áldozattal, és aztán szívük szerint cselekszenek. Ha a vad lefekszik a vadász előtt, oda a varázs. A Lux-recept erre is hathatós megoldást kínál. A húzd meg, ereszd meg elvén a taszító erős és a vonzó gyenge ingerek között kell libikókáznunk, melyek megfelelő porciózása magától újrateremti a vadászösztönt. Az anyai ösztön miatt erre a nők eleve képesek, egy férfinak viszont meg kell tanulnia bánnia a nővel. Mielőtt megnyugodva csapnánk össze a tenyerünk, vagy épp kényelmesen hátradőlnénk piros foteljainkban, kénytelenek vagyunk végighallgatni az ellentábor véleményét is.

A hallgatóság soraiból szólásra emelkedő férfi, mint mondja, nem hiszi el, amit idáig hallott. Nem ismer rá a férfinemre. Nem osztja a szexuálpszichológusok azon nézetét sem, hogy egy férfi nem barátkozik olyan nővel, akit nem akar coitálni. Szerinte az egyéjszakás kalandok a nőknek nagyobb kielégülést és örömöt okoznak, mint nekik, férfiaknak. Elvira hasztalan próbálja elütni a dolog élét egy „nem értitek ti ezt”-tel, a férfi makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy a szakemberek csak a problémás eseteket látják. „Nem igaz, hogy a férfiak minden nőt le akarnak vadászni!” – szinte már ordításként harsan az éterbe, mi nők nem tudjuk, ennek most örülni kellene, vagy épp ellenkezőleg, búsulni fölötte. „A szerelembe úgy jöjj, mintha mennél!” – összegzi az iménti hang a beszélgetés velejét, mire Révai beismeri, hogy egy picit talán valóban egyoldalú a könyv, de hát most nőkkel beszélgetett. „Azért a férfiakat nagyon szeretjük!” – kiáltja Lívia boldogan és ez az a pont, ahol már mindnyájan érezzük, ha törik, ha szakad, össze kell csapjuk tenyerünket.

Murányi Zita

Az eszkimó nő is túl sok!

"A hétköznapok nőisége mellett még a harcos feminista mozgalom is szóba kerül, bár Romániában kifejezett formában ilyen nem létezik - állítják a román költészet jelesei." - Április 25-én este héttől a női költészetről esett szó a Könyvfesztiválon a román díszvendégség keretében Denisa Comănescu, Adela Greceanu, Karafiáth Orsolya és Kiss Judit Ágnes részvételével. Murányi Zita számol be a rendezvényen elhangzottakról.


Nincs az a gombostűeffektus, mint az ötórás programon, közel sincs. Bármit le lehetne ejteni. A publikum kemény magját jó két tucat érdeklődő képviseli, ha ugyan, de ők aztán a végsőkig kitartanak. Kicsit szerencsétlen megoldás fesztiválzárásra pakolni egy 'egyébként jobban is sikerülhetett volna' programot. Mire a pódium illusztrisai igazán belemelegednének a beszélgetésbe, a hangosbemondó többszöri 'hagyják el a helyszínt' figyelmeztetése megakasztja a mondatok áradását. Pedig a költőnő-felhozatal - és itt most kénytelen vagyok költőnőzni - egyáltalán nem rossz. Román részről ott van mindjárt az ötkötetes Denisa Comănescu, aki nem mellesleg 1978 óta Románia legnagyobb kiadójának, a Humanitasnak is munkatársa, aztán a háromkötetes, ifjú Adela Greceanu, aki idén az Elsőkönyvesek Fesztiválján is hazáját képviselte A piros zoknis menyasszony című regényével. A magyarokat, már ahogy a konferansz-hölgy fogalmaz, a „magyar költészet legérdekesebb jelenségei” képviselik. Az Irgalmasvérnő, a Keresztanya és a Nincs új üzenet szerzőjeként elhíresült Kiss Judit Ágnes mellett a verseskötettel kerek ötévente jelentkező Karafiáth Orsolya, Lotte Lenya szülőanyja, a Cafe X törzstulajdonosa, a Maffiaklub „főtitkára”, a „ha lenne hangom Magyarország legkiválóbb frontembere, így csak dalszerző” foglal helyet. Már-már Waszlavik Ördög Gazember László(nő)-i magasságokba emelkedünk.

És igen, indokoltan költőnőzöm, költőnőznek a színpadon, a kényes téma ugyanis megkívánja. A hétköznapok nőisége mellett még a harcos feminista mozgalom is szóba kerül, bár Romániában kifejezett formában ilyen nem létezik - állítják a román költészet jelesei. Denisa Comănescu egyetlen példát tud felhozni, ami hite szerint bekapcsolható a problémakörbe. „Ceausescu kommunizmusában éreztük, hogy egy kicsit talán igen, feministának kellene lennünk” – kezdi – „a nagyközönség előtti fellépéseken ekkoriban ugyanis 10:1 volt a férfi-nő arány”. Ha kényszer szülte is, ebben az érában kialakult a nőírók között egyfajta hallgatólagos szolidaritás, mígnem a siralmas eredményt sikerült egy kicsit feljebb tornázniuk, egészen 10:4-re. (Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de engem a Szigeten feministáztak le utoljára. Amikor a szemerkélő esőben körém gyűlt fiúcsoportnak nem engedélyeztem, hogy segédkezzen viharvert ernyőm kinyitásában. Hogy miért mesélem ezt el? Biztos a csuklómon feszülő szalag hívja elő az emlékeket). Kiss Judit Ágnesnek indulása nehézségei ötlenek eszébe a feminizmusról. Abból, amilyen nyílt őszinteséggel beszél, kiderül az is, milyen hátulütői lehetnek annak, ha egy nő túl sokat gondolkozik. Kiss Judit ugyanis a ’90-es évek elején attól tartott, lírája túl nőies ahhoz, hogy azt a férfiak által túlreprezentált irodalom mindenféle és fajta feminista magbélyegzés, és/vagy zászlólengetés nélkül képes legyen magáévá tenni. Az áttörést éppen Karafiáth ’99-ben megjelent első kötete jelentette számára, ahogy Kiss Judit Ágnes fogalmaz, „elmaradt a zászlólengetés”. A diszkrimináció hiánya, a puszta tény, hogy irodalom lehet az is, amit egy nő ír, bátorítólag hatott a költőnőre, aki három éve megjelent első kötetével már kitaposott úton vágott neki az irodalom dzsungelének. Orsink részéről hasonló probléma fel sem merült, ő írt, teret kért, és meg is kapta. A virágszálra, ahogy Karafiáth szerint akkoriban nevezték, a férfirengetegben mindenki kíváncsi volt, nemcsak a fotósok kereszttüzébe sikerült unos-untalan beverekednie magát minden egyes felolvasóesten, hirtelen udvarlóinak száma is megugrott. Karafiáth magabiztos, de jól áll neki. Pettyes blúzával pettyes harisnyája harmonizál, pink cipellői lakosan csillognak bele az éterbe. Jólfésült, de nem úgy. Megakad rajta nő, férfi szeme.

A társalgás másik releváns kérdése az, a hölgyírók, költőnők vajon szoktak-e női hangokat jegyzetelni, egyáltalán mit gondolnak a női hangokról. A válaszadást Adela Greceanu kezdi, aki mint mondja, sosem jegyzetel, de a hangokat fontosnak tartja. Első regényét is a gyerekkorából felsejlő hangemlékek ihlették. Adela nemcsak a feminista diskurzus meglétét tagadja, szerinte két világ sincs két hanggal, a férfié semmiben sem különbözik a nőétől. „Ha írni kezdesz, inkább az a lényeg, hogy legyen mondanivalód!”- s ezzel a frappáns kulcsmondattal át is adja a válaszadás lehetőségét Denisa Comănescunak, akivel aztán nagyjából közös konklúzióra jutnak. Denisa szerint az angolok által használt „női hang” kifejezés az irodalomban mára elcsépeltté vált, a ’60-as évek feminista mozgalmainak idején talán lehetett valami pozitív felhangja, de a posztmodern Virgina Woolffal megteremtette Orlando hangjait s ettől fogva a hang a persona, a személyiség hangja lett. Comănescu példákat is hoz, egy férfiírót említ, aki képzeletben átélve a szülés misztériumát, azt hitelesen volt képes lefesteni olvasóinak és egy nőt állít elénk, aki állítólag arról számolt be, milyen férfiként nővel szeretkezni. A hang tehát maga a képzelet, de csak akkor számít, csak akkor kell hallgatni rá, ha van mondanivalónk. Karafiáth Orsolya ellentmond, vitatkozik, és ez most új színt hoz a társalgásba. A mondanivalónál szerinte meghatározóbb az érzés, a végtermék, a mű meg majd csak mond valamit másoknak is. Orsi szerint időnként a fantázia is kihagy, ő például csak női hangokat hall, így lettek ominózus Kassák verseiből, bár ez benne is csak később tudatosult, női Kassák versek. Kiss Judit kulcsszava sem kevésbé frappáns, a hitelesen megszólalni-ban szinte minden benne van. Nőként a női hangokat szerinte sem kell jegyzetelni, bár a férfihangokkal időként adódhat probléma. Lírában nem, ott jön, árad magától, prózában és drámában viszont más a helyzet, ott tanulni kell az ilyesmit.

Lehetne még boncolgatni a témát, de az idő egyre jobban szorít. Zárásként Denisa Comanescu Visszatérés a száműzetésből című verséből hallunk részletet, előbb a költőnő, majd Karafiáth tolmácsolásában. Az utolsó utáni kérdés, a kinek mit jelent a közös román-magyar találkozás, nem igazán talál hallgatóságra. A zárást jelző gongok a költőnőket is felzaklatják. Kiss Judit Ágnes azért még gyorsan elhadarja, bár nem ismerik egymás műveit, most kiderült mennyi közös pontjuk van. „Sokkal több, mint gondolnánk”. Karafiáth szerint a találkozó értelme a kíváncsiság felébresztése, bár ő szégyennek tartja, hogy nem ismerik a másikat. „Több figyelmet kéne fordítani egymásra” – mondja – „főleg másoknak rám”. De túl sok a nő a pályán, egyre több – mintha még ez is elhangzana. Ha nevetni nem is nevetünk, kit-kit vigasztalhat a tudat, hogy Orsi beígért verseskötete, a Cigánykártya idén napvilágot lát.

2009. április 26., vasárnap

A találkozás

Gabriela Adamesteanu írónővel Esterházy Péter beszélgetett április 25-én délután öttől Románia standjánál a Könyvfesztiválon. Az írónőtől magyarul A találkozás című regénye olvasható, új regényét mostanra tervezték kiadni. Csiki László kezdte fordítani. Halála után Koszta Gabriella vette át a feladatot, így az Elveszett délelőttöt csak később vehetik kezükbe a magyar olvasók, de a beszélgetés ettől még nem maradt el - hogy mi hangzott el, arról Murányi Zita számol be olvasóinknak.



Az izgalmasnak ígérkező program csúszik kicsit, ám így is szépen gyülekszünk a piros-fehérbe öltöztetett román stand dobogóján. Esterházyra a tévé is kíváncsi. Az est moderátori feladatait Kőrössi József vállalta magára, mellette a névtelen fordító foglal helyet, mert kétnyelvű programról van szó, s ő biztosítja, hogy a magyar mondatok hirtelen tökéletességgel csússzanak román mondatokba és vica versa - legalábbis az elején így működik a dolog. A fiatalember mellett az est díszvendége ül, Adamesteanu, az egyik „csúcs”, ahogy arra Kőrössi utal bevezetőjében. Az idei könyvfesztivál olyan – mondja – mint Románia domborzata, bármerre induljunk is, mindig csúcsnak ütközünk. Gabriela és Esterházy Péter között a „magyar irodalom román nagykövetének” titulusával kitüntetett Anamaria Pop bújik meg, akit Esterházy szerint "csak ezért ültetünk ki a pulpitusra, hogy aztán megfeledkezzünk róla". Ez a megnyilatkozása is kacajt szül a nézőtéren. Szeretem, ahogy elvicceli a súlyos dolgokat. Hogy úgy vicceli el, hogy azok még súlyosabbak lesznek. Pop érdemei közé tartozik (mielőtt valóban megfeledkeznénk róla), hogy idáig 25 magyar szerző művét fordította románra, köztük hat Esterházy könyvet. Tavaly a HC és a Javított kiadás került a kinti könyvesboltok polcaira, de már a Hahn-Hahn grófnő pillantása és a Hrabal könyve is a nyomdában várakozik. Esterházy ottani fogadtatásáról dióhéjban annyit, a könyvfesztiválon debütáló Ruxandra Cesereanunak művét, a Jelenkor gondozásában megjelent Utóférfiak-at, Esterházy Egy nője ihlette.

Kőrössi rövid bevezetője után Gabriela Adamesteanu bemutatására vállalkozik. Az aknavásári születésű íróról megtudjuk, hogy nem mellesleg esszéista, műfordító és szerkesztő is, valamint, hogy azon bátor csoport tagjai között is ott volt, akik a román diktatúra utolsó éveiben keményhangú levélben tiltakoztak a kommunista önkényuralom ellen. Magyarul idáig csak A találkozás című regénye jelent meg, a Románia Trianon előtti állapotait tárgyaló Elveszett/Elherdált délelőtt a fordító, Csiki László tragikus halála miatt sajnos nem készülhetett el a fesztiválra. A fordításon jelenleg Koszta Gabriella dolgozik, valószínűleg az Európa Kiadó őszi újdonságait gazdagítja majd. Az új regény címe – tudjuk meg Adamesteanutól románul is minimum két értelemmel bír, egyfelől jelenti az átcsevegett reggelt, másfelől az élet szimbóluma, azé az életé, ami kézen-közön tűnik el. A regény időperspektívája is érdekes. Idős asszonyokkal indít, akik a mű közepe táján egész középkorukig ifjodnak, hogy aztán az utolsó lapokon ismét elindulhasson egy öregedési folyamat, mely a tragikus megsemmisülés felé vezeti őket. Ehhez a regényhez – jegyzi meg Gabriela – fiatalon kezdte az adatgyűjtést, de két problémával is szembetalálta magát. Részint igen kevés ’44 előttről származó dokumentumot talált, részint túl fiatalnak érezte magát ahhoz, hogy azonosulni tudjon szereplői szemléletével. Az elherdált reggel egész ’89-ig nyúlik vissza, végigvonul az életünkön – mondja mély meggyőzőerővel, szinkronban a ciklámen felsőjéből pulzáló energiákkal. A politikai vonalat szándékosan kihagyta a műből, a korrupcióból mindössze annyi jelenik meg, amennyi akkor, egy konkrét emberi életben megjelenhetett. Mielőtt Esterházyt kezdené méltatni, finoman megjegyzi még, Románia számára az első világháború vesztesége a másodikban teljesedett be.

Adamestanu lelkesedése akkor sem lankad, sőt, mikor olvasói élményeit osztja meg velünk. A Javított kiadást sajátjaként falta, végig jegyzetelve, franciául. Bár rögtön ajánlotta is bolgár fordítójának, hiányt érzett, hogy a Harmonia Caelestis kimaradt előtte. A nagyregényt aztán olyan „ledorongoló műnek” tartotta, hogy rögtön recenziót is írt róla, bevallása szerint történész szülei és végzettsége ellenére is izgalmas dolgokra bukkant benne.

Esterházy mi egyebet is válaszolhatna Gabriela lelkesedésére, „este az ágyban ilyen szenvedélyes olvasót képzel maga elé az ember”. Azért a tolmácsnak odaszól még halkan, nekem nehogy félrefordítsa. Kuncogás. Kivárja, míg újra csönd lesz, csak aztán evez új vizekre. Azért ne felejtsük el – jegyzi meg – itt most Románia a díszvendég. Az lesz ma és holnap, de holnapután már nem. A könyvünnepnek csak reprezentációs célja van, a kiadók előtt még hosszú távú feladat áll: elérni, hogy a most bemutatott könyveket valóságosan elolvassuk, s fel is fogjuk. Végezetül frappánsan olyan magyar olvasókat kíván a román irodalomnak, mint amilyen Gabriela.

Esterházy a román és a magyar irodalom közötti legszembetűnőbb különbséget a reflexekben látja. Irigylésre méltó az a nyitottságuk az európai mozgásokkal szemben, ami belőlünk, magyarokból hiányzik. Másrészt – állapítja meg a román-magyar kapcsolatról, ez egy hendikepes viszony, már amilyenek a szomszédi kapcsolatok lenni szoktak Kelet-Európában. Mit jelent? Hogy az ember nem ismeri a másikat, holott a szomszéd pillantásával látni az életünk, az övékét, nagyon is érdekünkben állna. Példaként hozza fel Terézia Morát és Agota Kristofot, akiknek tárgyuk ugyan magyar, mégis más kultúrából, más nyelvből szólalnak meg. Figyelmeztet mennyire különböző beszéd ez a miénktől. Persze ez a román író/magyar író szembeállítás se teljesen precíz, Gabriela elsősorban Gabriela és aztán román író. „Azt akartam mondani, hogy először én is Gabriela vagyok”. Nevetés. Bár Esterházy az Elherdált reggelt nem ismeri, meggyőződése, hogy számunkra is érdekes lesz, hisz A találkozás tárgyát is másképp ismerjük, ha ismerjük ugyan. A román diktatúra sokkal keményebb volt és egy másik, a miénktől eltérő társadalomszerkezetben fejtette ki pusztító hatását, mely az írókban is más reflexeket szült. A találkozás egy jól olvasható, gazdag regény, melyben a szociológiai tények dominálnak. És ez már majdnem a zárszó.

A ’90-es évek valóságáról Anamaria Poptól kapunk képet, aki ezidőtájt, saját elmondása alapján, öt évig „házalt” A Szív segédigéivel, mert mindenki csak a vállát vonogatta rá. Hogy a romániai kiadók ma versenyeznek a magyar írókért, a 90-es évek végén bekövetkező paradigmaváltás eredménye, persze keserű szájízt is hagy maga után. Pop gyorsan beszél, és miközben lényegbevágó mondatok hagyják el a száját, a fordítót is rendre helyreigazítja, ha nem stimmel valami hajszálpontosan. Jön az utolsó Esterházy poén a „nincs egyszerű életed fiam!” és az utolsó, bánatos felhangokkal teli kacaj is megérkezik.

A zárszó utáni igazi zárszó, stílszerűen mégis Adamesteanué. Szerinte a ’90-es évek kedvezőtlen talaj volt az irodalom számára, az akkori írók elképesztően nehéz körülmények között tengették életüket. És persze nem felejthetjük el a politikai eredetű egymás elleni hangulatszítást sem a magyarság és románság között. Az emberek inkább a sajtó felé fordultak, és minél messzebbre el az irodalomtól. Őt, Gabriela Adamesteanut, személy szerint az író személye és életműve érdekli, nem pedig a nemzetisége. És ezzel aztán mindnyájan egyetértenek. Egyetértünk, jöhet a taps, a főhajtások, a dedikációk.

2009. április 25., szombat

A humor és a melankólia határmezsgyéjén - Interjú Julia Otxoa-val

"Valójában nem választás, hanem véletlen találkozás volt: egy szép napon észrevettem, hogy a vers másféle tájjá változik, alakok jelennek meg benne, van hangjuk, és valamilyen történetet akarnak elmesélni. Így lett aztán a versből elbeszélés, megmaradt viszont a költői képre jellemző tömörség és rövidség." - A baszk írónő, Julia Otxoa az idei Könyvfesztivál vendége - az íróval Pávai Patak Márta készített interjút.


A humor és a melankólia határmezsgyéjén - Interjú Julia Otxoa-val


PPM.: A XVI. Nemzetközi Könyvfesztivál egyik spanyol vendége a baszk írónő, Julia Otxoa, akit a Világírónők sorozatban már volt alkalmunk megismerni. Az írónőt először is arról kérdezem, hiszen tudtommal járt már Budapesten: milyen emlékekkel tér vissza hozzánk?

J.O.: 1984-ben, huszonöt évvel ezelőtt, férjemmel, a szobrász Ricardo Ugartéval és még számos spanyol és más nemzetiségű szobrásszal együtt jártam itt, a Műcsarnokban megrendezett IV. Budapesti Nemzetközi Szobrászati Triennálé alkalmával. A Műcsarnokot, a várost, mindent olyan szépnek láttunk, mindenhol érződött a biztos kulturális háttér, a magyar kollégákkal folytatott beszélgetéseink pedig kivétel nélkül tartalmas, komoly irodalmi és művészeti ismeretekről árulkodó eszmecserék voltak. Nagyon meglepődtünk, azóta is emlegetjük, hogy itt az emberek ugyanolyan bevásárlókosárral járnak a könyvesboltokban, mint nálunk otthon az élelmiszerboltokban szokás, és emlékszem, mi is degeszre tömtük könyvvel a bőröndjeinket, mikor hazamentünk.


PPM: Azt hiszem, nőnek, írónak lenni Baszkföldön már önmagában is kihívást jelent. Vagy elkötelezettséget, ha úgy tetszik. Irodalmi munkássága mellett milyen egyéb eszközökkel igyekszik megfelelni ennek a kihívásnak, illetve milyen elkötelezettséget vállal Julia Otxoa?

J.O.: Nőnek lenni Baszkföldön egyáltalán nem kihívás, mihelyt írásra kerül a sor, nincs különbség férfi és nő között, én legalábbis sose találtam másmilyennek a kettőt. Az írás számomra mindig keresgélés, kutatás, hogy hogyan is kifejezhetném ki, milyen formában mondhatnám el, amit szeretnék elmondani. Az írás az idő, a kor jelképes megjelenítése is, amelybe beleszülettem, ezért az elbeszélő, a lírai és a vizuális poétikai műveimben, a fikció koordinátái közt, minielbeszéléseimben a szürrealizmus, versben és prózában gyakran az irónia, az allegória és a szimbólumok nyelvén jut kifejezésre számos, napjainkban mindenütt, nem csak a Baszkföldön, hanem mindenütt a világon égetővé váló kérdés: az embertelenség, a hétköznapi helyzetekben rejlő abszurditás, a bizonytalanság, a látszatok labirintusa, és a többi, és a többi.


PPM: Mit tart az ön által kedvelt és leginkább művelt „félperces” műfaj legfőbb sajátosságának?

J.O.: A minielbeszélést a tartalmi intenzitás, a felmerülő téma és egyéb hasonlók miatt nyugodtan kell olvasni, gyakran kétszer-háromszor egymás után, hogy észrevegyük benne a rengeteg értelmezési lehetőséget. A rá jellemző nyitottság, mesésség végtelen számú kombinációs lehetőségek sorát tárja elénk, melyek legfőképpen mint napjaink kifejezése érdekelnek engem.


PPM.: Sietős korunkban elképzelhető, hogy a minielbeszélés lesz egyszer a legnépszerűbb műfaj?

J.O.: Igen, szerintem a novella műfaja úgy általában hosszú és gyümölcsöző jövőnek néz elébe…


PPM.: Egyébként a versek után hogyan kötött ki ennél a műfajnál?

J.O.: Gyakran felteszik nekem a kérdést, hogy miért választottam a rövid formát elbeszélő műveimhez. Valójában nem választás, hanem véletlen találkozás volt: egy szép napon észrevettem, hogy a vers másféle tájjá változik, alakok jelennek meg benne, van hangjuk, és valamilyen történetet akarnak elmesélni. Így lett aztán a versből elbeszélés, megmaradt viszont a költői képre jellemző tömörség és rövidség. Mindig is érdekelt a nyelvi szintézis, a kifejezésbeli intenzitás, mert ez nagyon közel áll a költői absztrakcióhoz. Kerülöm a retorika minden fajtáját, a szeretem a végsőkig vinni az expresszivitást, az eszközök szigorú használatával igyekszem fokozni az elbeszélés belső feszültségét.
Az írásban a diszkurzív vagy narratív hiperrövidségnek minden lehetséges fajtája izgat, valamennyi irodalmi vetületében: minielbeszélés, aforizma, a költői minipróza és a többi. Mindegyikben érzem a határokon átívelő, értékes irodalmi identitást, mely számtalan kombinációs lehetőségnek nyit teret.


PPM.: Milyennek láttatják a világot ezek az elbeszélések? Van-e közös vonás bennük?

J.O.: Minden írásomban ott a döbbent csodálkozás a világ láttán, mélységes, olykor ironikus szkeptikusság, máskor nyugtalanító érzés az emberi történések kifürkészhetetlensége előtt. Az írás olyan, mint egy jelképes felelet a labirintusra. Egyesek szürrealistának, mások abszurdnak nevezik ezt az elbeszélésmódot, ebben találtam én meg a legjobb eszközt a körülöttem zajló események lefényképezésére.
Elbeszéléseimben mindig vannak állandó elemek: játék a látszattal, a nyelvvel, a nyugtalanító, a normálistól eltérő helyzet adódik, aztán a humor, az élet lineáris rendjének valamiféle megbontása, amikor időnként darabjaira bontható az élet. A melankólia és a humor határmezsgyéjén mozgó elbeszélői univerzumnak mondanám, melankólia alatt könnyíthető szomorúságot, humor alatt a határok áthágását értve, és persze ott a kritikai hang is a különféle allegorikus díszletek között. A sugallt, a sejthető legalább olyan lényegi eleme szövegeimnek, mint maga az elbeszélt történet. Különösen izgat az a másik olvasat, amely a dolgok csalóka láthatatlanságán hatol keresztül, hogy ne a szokványos módon értelmezzük őket. Ezért némelyik elbeszélésemben igyekszem kontextuson kívül megmutatni a helyzeteket, szövegeket, jelentésegységeket, a fiktív időben a valóságról folytatott szokványos diskurzus zárt közegével szembeállítva, attól eltérő módon ábrázolva. Az írást magára az írásra és az elbeszélt történetre vetett, többszörös pillantásnak tekintem, az irodalom pedig számomra nyitott univerzumok kombinatorikus művészete, amely számtalan olvasatnak, értelmezési lehetőségnek nyit teret. Utazás a fikcióban, a mai kor nyilvános vagy magánszférája, az emlékezet, a történelem, a művészet, az öröklött nyelvi poggyász valósága felé, mely az elbeszélésben újraképzelhető, újragondolható. Az irodalom számomra végső soron kutatás a megismerés terén, a kérdések közt megbúvó jelképek kibogozása.


Pávai Patak Márta

Oláh Gábor: Fekete autó

Motoz a lelkemben a riadt gondolat, hogy úristen, mit tennék, ha valóban jönne, ha a benzines palack a gyerekem házát célozná, a gondolat mélyén ott lapul a kimondatlan, testetlen jelentés, de jó, hogy nem minket keres. Ez a kitöltetlen lehetőség már korábban bevont a mentegetés káros örvénylésébe. Könnyen átszakadó gátról nézem. Afrika közel van, csak ennyit mondtam ki, jobban kellett volna artikulálni? Hangosabban megszólalni? Utólagos riadalommal gondolok arra, miért nem erről beszéltem, és azt sem értem, a nagy erejű szavak birtokosa miért valami másról, személyesebbről szól? Miért fontosabb az irodalmi pártszakadás?


Oláh Gábor: fekete autó


Tegnap álmodtam.

Régóta nem álmodtam semmit, későn alszom el, nehezen, akadozva. Reggel alig tudok felkelni, az üres éjjel, az álomtalan öntudatlanság éles kő a gyomromban. És most álmodtam. Álmomban megállítottam egy fekete autót, sötét volt, alig láttam, csak morgás erősödött, surranó kerekek hangját hallottam, tudtam, hogy ez az a fekete autó, eléje álltam, nekem ütközött, tolt maga előtt, recsegtek a csontjaim, a sárhányó felszakított, sávos kerekek tapostak, és akkor lelassult és a torkom felett csikorgott, vonult vissza, nyomult előre, rángatózott, de elakadt, megcsúszott a síkos anyagon, a beleim zsinórja feltekeredett a tengelyre, vérem, mint a sav, marta a kérgét, átütötte a vasát, a karburátor eltömődött pépes húsommal, kiszaladt a tüdőmből a maradék levegő, elkábította a fekete arcú, fekete utasokat, káromkodásuk elült, a fegyver kicsúszott a kezükből, benzines palackjuk a lábukhoz koppant, a gyufa érintetlenül zörgött a dobozában, a motor kattant és megállt, sötét volt, nem láttam semmit, mert már nem volt arcom, nem volt szemem, nem hallottam, hogy szaladna felénk valaki, északról vagy délről, mert már nem volt fülem, nem mozdultam, mert már nem volt lábam, a benzin szagát nem éreztem mert már nem volt orrom, a súlyát a tehernek nem éreztem, nem kiáltottam, már nem volt nyelvem, a fogam nem csikorgattam, mert már nem volt fogam, undort sem éreztem, csak azt tudtam, a fekete autó megállt.

Motoz a lelkemben a riadt gondolat, hogy úristen, mit tennék, ha valóban jönne, ha a benzines palack a gyerekem házát célozná, a gondolat mélyén ott lapul a kimondatlan, testetlen jelentés, de jó, hogy nem minket keres. Ez a kitöltetlen lehetőség már korábban bevont a mentegetés káros örvénylésébe. Könnyen átszakadó gátról nézem. Afrika közel van, csak ennyit mondtam ki, jobban kellett volna artikulálni? Hangosabban megszólalni? Utólagos riadalommal gondolok arra, miért nem erről beszéltem, és azt sem értem, a nagy erejű szavak birtokosa miért valami másról, személyesebbről szól? Miért fontosabb az irodalmi pártszakadás?

Kerüljük a témát, mintha nem tudnánk mi mit jelent. Mintha nem tudnánk, hogy az életek sorozatos, terv szerinti kioltása hová vezet. Gyerekkoromban, ha egy fekete autó állt meg a ház előtt, mindenki behúzta a nyakát, csak azt lestük, kiért jöttek. Nem lőttek belőle, nem dobtak lángcsóvát a házra, csak elvittek valakit, aki elsüllyedt egy fekete lyukban. Ítélet, tárgyalás nélkül vetették börtönbe, vitték táborba a főbérlőnket is, borzongva idézzük ezeket a rettenetes időket, miközben egy gyorsabb, erősebb fekete autó házhoz szállítja a rögtönítélő bíróságot és a hóhért. Nem tudjuk, merre megy, hol fog legközelebb megállni. Nincs közhírré tett aljas szabály, nincs törvénytelen törvény, csak történés. Vannak valahol valakik, akik úgy gondolják, dönthetnek gyermek, asszony, fiatal férfi vagy idős ember élete felöl, úgy gondolják, ők a törvény, azt gondolják, hogy nemes ügy nevében gyilkolnak, és biztosan vannak, akik tudnak róla, akik egyetértenek vele. Mindig arra gondolok, hogy a százezreket haláltáborba szállító vonatoknak volt mozdonyvezetőjük, menetrendjük, váltókezelők, jelzőlámpák, sorompók segítették akadálytalan útjukat. Mindig vannak, akik a pokoli tervek megvalósulását hétköznapi, egyszerű munkájukkal segítik megvalósulni. Teszik a dolgukat, fel sem pillantva.

A jobb kéz szabályt figyelembe vevő gépkocsikat nem állítják meg a rendőrök. Az összeilleszthető mozaikképek egymás mellett hevernek és nincs kéz, amely összerakná őket. Nem akarom azt mondani, hogy Magyarországon csúnyább dolgok történek, mint körös-körül a világban. De vegyük tudomásul, a felsőbbrendűséget terjesztő vírus, amiről azt hittük már végérvényesen kiirtották, most újra, a fertőzést még át nem élt és ellenanyag nélküli szervezetekben terjed.

Vannak, akik úgy érzik, őket megvédi szellemi immunanyaguk. Mások kivárják azt a pillanatot, amikor a mennyiség átcsap a fejük felett. Megismétlődik a naiv önáltatás, nincs jelentősége, minket nem érint, megfogják őket hamarosan, ez csak néhány vad, ostoba suhanc, De azért alighanem kell hozzá valamilyen tudatos szervezői ügyesség, hálózat, anyagi háttér és technikai felkészültség. Valahol van egy lőtér, ahol gyakorolnak a fiúk. Azt mondják, nem kell belőle akkora ügyet csinálni, hogy határainkon túl is riadalmat keltsen. Hogy visszahúzódjon a csiga-biga tőke a házába. Érdekünk, hogy tűrjük.

Igen?


Oláh Gábor


A szerző író, rendező, dokumentumfilmes. legutóbbi filmjét Afrika közel van címmel mutatták be a 40. Magyar Filmszemlén.



Internetes oldalakról kigyűjtött, romák elleni támadások listája



2008. január 22.

Szigetváron két roma származású nőt a város főterén bántalmazott öt barcsi fiatalember.

2008. március 1.

A Jász-Nagykun-Szolnok megyei Tiszaroffon a kunmadarasi cigány kisebbségi önkormányzat képviselőjének házát felgyújtották, falára gyalázkodó feliratokat festettek.

2008. március 15.

Tapolcán két 17 éves fiú előzetes szóváltás nélkül összevert egy roma férfit az utcán. A 32 éves áldozat életveszélyes állapotban, kómában került az ajkai kórházba.

2008. június 3.

A Fejér megyei Pátkán Molotov-koktélt dobtak három, romák által lakott házra. Senki nem sérült meg, de egy szobában, ahol gyerekek aludtak, tűz keletkezett. A gyújtogatás gyanúja miatt három helybeli polgárőrt helyeztek előzetes letartóztatásba.

2008. június 15.

A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Fényeslitkén kocsmai szóváltást követően egy 40 éves helyi lakos késsel megölt egy 14 éves roma fiút, 16 éves társát pedig súlyosan megsebesítette.

2008. július 21.

A Pest megyei Galgagyörkön kevéssel éjfél után rálőttek három romák lakta családi házra. Több lövedék az ablakokon keresztül az épület belsejében a falba fúródott,

személyi sérülés nem történt.

2008. augusztus 8.

A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Piricsén Molotov-koktélokat dobtak két, romák által lakott házra és lábon lőttek egy középkorú nőt, amikor kimenekült az utcára.
2008. augusztus 19.

Székesfehérvárott késő este fiatalok kövekkel dobálták meg egy többségében romák lakta lakóház ablakait, s életveszélyesen megsebesítettek egy 12 éves roma kislányt.

2008. szeptember 5.

A hajdúsági Nyíradony-Tamásipusztán éjszaka lövéseket adtak le arra a házra, amelyben romák aludtak. Személyi sérülés nem történt.

2008. november 3.

A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Nagycsécsen ismeretlen tettesek Molotov-koktélt dobtak és lövéseket adtak le két, egymással szemben lévő családi házra; a támadásban egy 43 éves roma férfi és egy 40 éves roma nő életét vesztette.

2008. november 18.

Pécsett éjjel kézigránátot dobtak be egy roma család házának ablakán. A szülők meghaltak, három kisgyerekük közül kettőt a mentők sokkos állapotban szállították kórházba.

2008. december 15.

A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Alsózsolca romatelepén egy 19 éves fiatalember fát vágott az udvaron, amikor kétszer rálőttek. A férfi életveszélyesen megsérült, élettársát csak súrolta a lövedék.

2009. február 22.

Tatárszentgyörgyön éjjel - feltehetően Molotov-koktéltól - tűz ütött ki egy roma család házában. A tűzből menekülő apát és 5 éves kisfiát lelőtték, hatéves kislánya súlyos sérüléseket szenvedett.

2009. február 28.

Újabb családi ház gyulladt ki a tatárszentgyörgyi cigánysoron, a ház üres volt, s a vizsgálatok szerint nem gyújtogatás okozta a tüzet.

2009. március 6.

A Zala megyei Bocföldén hajnalban Molotov-koktélt dobtak egy romák lakta házra. A támadásban senki sem sérült meg.

2009. április 7.

Tatárszentgyörgyön felgyújtották a helyi cigány önkormányzat elnökhelyettesének házát, a tűzben senki nem sérült meg.

2009.04.23.

Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Tiszalökön lelőttek egy középkorú, roma férfit. A férfit akkor érte a halálos lövés, amikor kilépett a házából az udvarra. A helyi romák szerint az áldozat dolgozott, munkahelyén többször is kitüntették.
Az elkövető Lesben állhatott és várt a kínálkozó alkalomra - mondta Tóth Gábor, az éjjel Tiszalökön lelőtt roma férfi sógora a gyilkosság helyszínén.

A Méltóságot Mindenkinek Mozgalom felívása - szolidaritási tüntetés április 27-én

"Szerdán este agyonlőttek egy roma férfit Tiszalökön. Éppen munkába indult. Az eddigi hírek alapján lényegében kizárható, hogy bármilyen személyes indok, üzleti vita, vagy leszámolás állna a háttérben. [...] Jó tizenöt évvel ezelőtt az ausztriai Felsőőrön a cigánytelep bejáratánál csőbomba robbant és több gyereket megölt. Másnap reggel valamennyi osztrák iskolában egyperces felállással emlékeztek meg a tanulók és tanáraik az áldozatul esett roma gyerekekről. Mi sem fordíthatjuk el a fejünket e tragédiákat látva. Osztozunk a hozzátartozók gyászában, az áldozatokat saját halottjainknak tekintjük és követeljük a rendőrségtől, hogy minden eszközével azon legyen, hogy a tetteseket kézre kerítse."




Szerdán este agyonlőttek egy roma férfit Tiszalökön. Éppen munkába indult.
Az eddigi hírek alapján lényegében kizárható, hogy bármilyen személyes indok, üzleti vita, vagy leszámolás állna a háttérben. Ez már a sokadik ilyen merénylet, és eleddig a rendőrség egyetlen tettest sem volt képes elfogni. Vajon mit érezhet ma bárki, lány, vagy fiú, asszony, vagy férfi, fiatal, vagy öreg, aki történetesen romának született? Vajon miként fekszenek le aludni? Miként küldik holnap iskolába a gyerekeiket?

Jó tizenöt évvel ezelőtt az ausztriai Felsőőrön a cigánytelep bejáratánál csőbomba robbant és több gyereket megölt. Másnap reggel valamennyi osztrák iskolában egyperces felállással emlékeztek meg a tanulók és tanáraik az áldozatul esett roma gyerekekről. Mi sem fordíthatjuk el a fejünket e tragédiákat látva. Osztozunk a hozzátartozók gyászában, az áldozatokat saját halottjainknak tekintjük és követeljük a rendőrségtől, hogy minden eszközével azon legyen, hogy a tetteseket kézre kerítse.

Ezért békés megmozdulást szervezünk április 27-én 18 óra és 20 óra között Budapesten, az Országos Rendőr-főkapitányság Teve utcai székháza előtt, a Róbert Károly krt.-Váci út kereszteződésénél, a Magyar Államkincstár előtti füves területen. Mécsessel, gyertyával rójuk le kegyeletünket az ártatlan áldozatok emlékére.