"Feladtad értem az életemet"

Amikor eljön a döntés pillanata, van, aki boldogan ugrik, van aki hosszan hezitál és végül nemet mond. Büky Anna írása egy olyan helyzetet választott, melyben egyszerre kap hlyet a hezitálás és az ugrás - összeköltözés előtt, érvek és ellenérvek mellettünk, ellenünk.

Büky Anna: A nagy összeköltözés előtt

"feladtad értem az életemet"

Az életben történések vannak, a jellem a cselekedetek által mutatja meg magát. Egy jellem alakulása a cselekedeteiben mutatkozik meg, nem a szöveg által, a dumálás által, kizárólag az által, ahogyan cselekszik.
… De én is elmondom neki, hogy nekem az kell, hogy ez most először csak három hónap legyen, hogy ez egy olyan kihívás, ami csak három hónapig tart, így az elején megmondom, még ma, az a legjobb, ha ezt még ma tisztázzuk, ok? Aztán majd meglátjuk, jó? Mert …
Mert én nem bírom elviselni azt a gondolatot, hogy véglegesen összeköltözünk. Én szeretnék egyedül is lenni, nekem időre van szükségem -, micsoda elcsépelt üres frázis, minden ponyvaregényben így magyarázkodnak, most én is ezt teszem, hát így mondtam neki én is, hogy időre van szükségem, hogy ne siessük el a dolgokat, mert ha elsietjük, akkor lehetséges, az bizony nagyon is lehetséges, hogy egyik reggel felébredünk, és majd elképzelhető lesz, hogy nem ismerünk magunkra, mert nem hagytunk időt a léleknek arra, hogy belerázódjon, hogy megszokja a gondolatot, hogy mostantól az ágyában nem egyedül szuszog, hanem ott szuszognak mellette, vagyis hogy te szuszogsz ott velem a fekhelyemen, amelyet hosszú évekig csak a kutyámmal osztottam meg, most viszont az eb megy vissza eredeti helyére, a konyhaasztal alá.
Te jössz be a képbe. Már be is jöttél, már itt vagy, már megérkeztél – megmásíthatatlanul, feladtad értem az életemet, akarom mondani életedet, de én még mindig nem vagyok biztos benne, hogy én ezt akartam, illetve nem emlékszem arra a pillanatra, amikor megkértelek volna, hogy áldozz értem, adjál oda mindent értem, azért, hogy megszűnjél te is én is egyedül tovább létezni.
Nagy levegőt veszek, mert azért imádkozom, hogy sikerüljön ez a vállalkozás, amelyet annyi szeretettel elkezdtünk, és annyi kétkedéssel folytatunk.
Talán, ha együtt le tudnánk győzni a halálfélelmet, akkor nyert ügyünk lehetne. Talán, ha együtt képesek lennénk hozzászokni a gondolathoz, hogy egyszer ennek is vége lesz, hogy te behozod nekem a reggeli kávét, én pedig rád mosolygok, hogy ez a kép is eltűnik egyszer az összes többi fényben úszó boldog sémával együtt, amelyeket vagy elképzeltem, de talán láttam is, de min-den-kép-pen ott úsz-kál-nak, mocorognak a fejemben, az agysejtjeimben, mint valamifajta örök, időtlen emlékezet.

A boldogságról alkotott határtalan elképzelés.

Mosolygok, mint egy szűzlány, mint egy frissen esküt tett apáca, mint egy örömtől megittasult éteri lény, hogy vár rám a határtalan boldogság, akkor meg miért félek tőled?
Ugyanúgy, mint magamtól. Hogy megzavarsz a küldetésemben, a hivatásomban, abban az egyetlen apró kis szikrányi biztonságban, ahol még érzem, ahol mindig is éreztem, ha csak egy másodperc erejéig is, de éreztem, hogy élek.
A magányban. Hogy elveszed a magányomat, a csendes óráimat, az áhítattal átitatott perceimet, a biztonságot. Az egyedüllétet.
Rettegek tőled, és utállak, és az is lehet, hogy ha közelebb jössz hozzám, ha már megérkeztél, és meg akarsz érinteni, akkor meg foglak ölni. Tágra nyitom a számat, hogy megijedjél a vicsorgó pofámtól, az erős zápfogaimtól, amivel majd kitépem a húsodat. A válladba harapok, és te vérezni fogsz, az is lehet, hogy elvérzel, és az is lehet, hogy én majd végignézem a haláltusád, de nem segítek neked.
A kislámpádat is hagyd otthon! Bőrönd sem kell, nemhogy ruhanemű, csak úgy gyere, ahogy Isten teremtett, és ne szólalj meg, ne szólj hozzám, ne próbálj meg szeretni, azt semmiképpen se!
Ó, én nyomorult, ó, én szerencsétlen! Hát mi az a mag, mi az az apró, szikrányi kis létezés, amihez így ragaszkodom, amelynek az elvesztése a legsötétebb indulatokat váltja ki belőlem?
Az az üres papír, amelyen majd megszületik a nagy mű, ha nem is ebben az életben, de oly bizonyossággal érzem, hogy ez a papír, ez a gondolathullám, amely nem hagy élni, amely itt mocorog velem, az élet kezdete óta az idők végezetéig, ez minden földi boldogságnál többet ér és többet ígér.
Mert nem lehetsz egyszerre nő és szellem, mert nem lehetsz egyszerre ember, hús-vér, kakáló-pisáló létezés, és lebegő impulzusbefogadó.
Vagy talán mégis? Vagy talán létezik az arany középút, amely sehová sem visz?
Nincs ilyen, mert meglepő módon nincsen kompromisszum. Itt a nagy tévedés.
Hát így próbálj meg engem szeretni, s átadom érte a fél fiókos szekrényemet, hogy összekeveredjenek a bugyijaim a te alsónadrágjaiddal. Békességben elférnek majd egymás mellett. Mert minden, ami veled kapcsolatos, az a csoda, hogy még így is megpróbálod, hogy még így is velem akarod az életet, a bezárt nőstényoroszlánnal, akit csak egy teleírt papír tud megnyugtatni.