2009. április 28., kedd

A tagadás filozófiája, avagy a nincsen-próféta

„A tudományos gondolkodás mindig kérdéseket tesz fel” – kezdi az antidepresszáns-függők Csernusa – „én, mint független gondolkodó megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy mást gondoljak ma, mint tegnap gondoltam. Egyszóval gyanakodva nézzek mindenre”. - Április 26-án délután háromtól Szendi Gábor Pánik – Tények és tévhitek című kötetét mutatták be a Könyvfesztiválon. A könyvbemutatón Murányi Zita járt.


Szendi Gábornak nincsenek rajongói, haragosai vannak. Az egész magyar pszichiátria. A Szabó Magda teremben összeverődött népes társaságból ítélve a SOTE Magatartástudományi Intézetének egykori munkatársáért, ha mások nem is, olvasói, volt vagy leendő páciensei mégis odavannak. A Jaffa Kiadó gondozásában most napvilágot látott könyv, immáron a harmadik, amit a szerzőtől jegyeznek, fő célja, hogy lerombolja azt az álságos mítoszt, amit a pánik köré a biológiai pszichiátria, a gyógyszeripar és a média évtizedek alatt felhúzott. A Jaffa sajtóreferensének, Horváth Zsuzsának az olvasatában, a 2005-ös Depresszióipar, valamint a 2008-as pszichológiai bestseller(?), A nő felemelkedése és tündöklése után ez a harmadik, ami azt fejtegeti, Szendi Gábor mivel nem ért egyet.
„Ezzel nem értek egyet” – vág vissza Szendi, frappánsabban nem is tehetné. „A tudományos gondolkodás mindig kérdéseket tesz fel” – kezdi az antidepresszáns-függők Csernusa – „én, mint független gondolkodó megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy mást gondoljak ma, mint tegnap gondoltam. Egyszóval gyanakodva nézzek mindenre”.
Félretéve a játékos kötözködést, ami tény, az tény. Szendi pszichológusként 15 éve kezel hatékonyan pszichoterápiával pánikzavarban szenvedőket, akik előtte mindenféle dilibogyókon éltek. Ő volt az, aki elsőként rájött, hogy a pánik nem egyszerű agyi szerotoninhiány, ahogy azt a grafikonjaikba süppedő pszichiáterek szeretnék hinni, egyféle viselkedési zavar, aminek az evolúciós pszichológia felől közelítve többféle altípusát is kimutathatjuk. Egyfelől ott a spontán pánikbetegség, mely nem társul félelemreakcióval, másfelől ott a szorongásos pánikbetegség, harmadjára a félelem nélküli pánik. Az elsőt, mely nagyon ritka jelenség, ezért is a skizofrénia egyik tünetének hitték sokáig, Ronald Klein diagnosztizálta 1958-ban. A professzor a gyógyszerekkel vaktában kísérletezgetett, úgy tűnt, az antidepresszáns, mint afféle modern csodaszer, beválik. De nem.
Ezt a fajta pánikot egyébként a menekülési kényszer váltja ki, a légzés elakad, hiperventilláció lép fel. Szorongásos pánik esetén az ilyesmi kizárt, ott pusztán a szorongástól érezzük úgy, egyszerre minden bajunk van. Menekülési vagy támadási reakció során mai világunkban, ahol szimbolikus veszélyekkel vagyunk lépten-nyomon körülvéve (például megérkezik egy több százezres csekk, amit korábban elfelejtettünk befizetni) a szervezet válasza és az ember viselkedése között disszonancia keletkezik. Bár futni vagy verekedni szeretnénk, agyunkban összehúzódnak az erek és a bénító szédülés konstatálásánál többet nem tehetünk. Szendi a pánik harmadik típusára is egyszerű, közérthető példát hoz, jelesül, ha XY azt hiszi, hogy szívbeteg és egy pánikroham esetén elintézi az ügyet egy szívgyógyszer lenyelésével, tulajdonképp maga orvosolja baját. „Ha mindezt töviről-hegyire elmagyaráznák az embereknek, nem lennének többé betegek!” – állítja a Pánik szerzője, aki huszonévesen maga is megjárta a poklok poklát.
Esténként úgy bújt ágyba erős szívdobogásaival, mint aki nem éri meg a másnapot. A doktornak, aki ma már nem ijed meg egy kis mellkasi szorítástól („talán ez lesz a vesztem” - céloz rá cinikusan), egész életét meg kellett változtatnia, hogy túljusson saját gondjain, „betegségén”. Nem vaktában beszél tehát. Mégsem állítja, hogy megtalálta a mindenkinek jó csodapirulát, vagy életmódszert és ettől még szimpatikusabb lesz. Igaz, felsorakoztat néhány alternatívát a helyes légzés elsajátításától a jógáig bezárólag, de színtiszta meggyőződése, hogy minden ember más, egy könyv nem adhat mindenkinek tanácsot. Már csak azért sem, mert minden ember szűrön keresztül olvas, ahogy hiedelem az is, hogy ismerem a saját hiedelmeim. Hagy tehát feladatot nekünk is bőven.
Például a félelem kioltásáét, amit újbóli s újbóli előidézésével mindnyájuknak maguknak kell véghez vinni. S bár Szendi színtiszta meggyőződésből vallja, hogy a pszichiátria a balul elsült gyógyszerkísérletek után sem hajlandó hatástalannak minősíteni a mindig legújabbnak kikiáltott bogyót, csupán a vizsgálatot nyilvánítja sikertelennek, nem akarja elvenni sem a pszichiáterek kenyerét, sem azon betegek hitét, akik úgy vélik, egy-egy antidepresszáns okozta gyógyulásukat. Egy szó, mint száz, a végére azt azért leszögezi, az orvoslás sem segíthet minden esetben, merjünk inkább autonómok lenni. Amit a doktor javasol, gondoljuk át kétszer, ahogy a víz- és csempeszerelő mögött is ott kell állni, az egészségügyben éppúgy nem bízhatunk meg csukott szemmel.
A pánik„betegségen” túl, találjuk szembe magunkat a rákkal, vagy bármilyen más, gyilkosnak feltételezett kórral, nem szabad feladni. A „küzdeni kell, hisz lehet, hogy a küzdés lesz a megoldás” madáchi próféciaként harsan az éterbe, ahol a magunkba, Istenbe vetett bizalmat, a „nem szabad feladni” előlegzi.

Murányi Zita

1 megjegyzés:

TükörNŐ - önTükör írta...

Nagyon tetszenek ezek a tudósítások.
Rövidek, mélyek és nem felületesek, de játékosak, mondanak valamit és mégsem részletezik, szóval... tök jók.