2009. május 31., vasárnap

Versvasárnap – Czapáry Veronika

„ma már csak azt mondanám,
rohadt kislánykor,
a nagyi mindig bebugyolált,
ragacsos lepedőkbe,
és csókot nyomorított édes hajamra,
a dédi elszegődött a nagy, barna bútoroknak,
és kínzósat játszott,
velem…”

Czapáry Veronika verseiből.


Duna

Végülis a Dunába is lehet fulladni,
meg a néma kikericsbe,
amikor liszttől véresen nyújtózik,
hamvadtszőke szemétség,
az ágak,
mikor hófehér ruhájuk fellebben,
amikor hófehér szoknyád felizzik,
és gyullad, gyullad a téli nap.

Sivatag

Ezek a kis sivatagok, avítt időben,
a szárazság.
Egymásután. Minek is kiabáltok.
A korallok felszedik a vásznuk, és elvánszorognak.

Így alakult.

Folytatódik. Hamu alatt a por.
Elmehetnél végre innen.
Megmondtad nekik világosan, hol a határ,
milyenek,
pont mikor itt vannak.

Várunk még egy évet.
Amikor péppé mos a tenger.

Meggondolandó.
Üvegben laknak. A mozdonyok már kövek.

Sűrű boróka, mikor megmondtam.
Így alakult. Folytatódik.
Hamu alatt a por.

Kisnövésű de széles angyal elkiabálta magát a sávon.
Elmehetnél végre innen. Ja a hang.
Még egy kicsi kell ahhoz.

Megmondtad nekik világosan, hol a határ.
Pont mikor itt vannak.
A mozdonyok már kövek.

Péppé mos a tenger.

Tulajdonságok nélkül szeress

A történeteid meztelenek.

Halott tüdődre emlékszem, nagy volt, és sárga.
Aztán ahogyan az ágyban feküdtél és köhögtél, szívem majd megszakadt utánad.
Betegesek vagyunk, határozottan betegesek.

Nem baj.
Mindennap, amikor üvöltünk, nem találunk ott senkit.
Simán belekerülhetsz egy kiúttalan nagy, sárga gömbbe.
Magába ebbe.

Sikíts.
Olvadt pohár az arcomon.
Tulajdonságok nélkül szeress, szeress.

Bejött és lazán átette az egyik lábát a másikra

Bejött, és lazán áttette az egyik lábát a másikra, akár egy nő.
Valami emlék, úgy fogunk meghalni, hogy nem sikerült.

De nem volt baj.
Bejöttél hozzám, fényes voltál, mégis az iszapban találtam magam.

Pedig kipróbáltam mindent.
Olyan jól ecsetelted.

Fürdetés

Nem szeretek fürdeni,
mert mindig megvadítanak a rózsák,
kislánykoromban sokat játszottam,
de ma már nem,
ma már csak azt mondanám,
rohadt kislánykor,
a nagyi mindig bebugyolált,
ragacsos lepedőkbe,
és csókot nyomorított édes hajamra,
a dédi elszegődött a nagy, barna bútoroknak,
és kínzósat játszott,
velem,
sűrű suttogás volt az éj,
és rohanó az izzadás,
még a köd se óvakodott hozzánk,
csattogtak a városi lámpák,
és vizet aludtak a lambériák,
lepedőkbe csavartak, és fürdettek,
meg koslattam az eltévedt folyosón,
fehérek voltak a bútorok,
mint a nap,
a galambok állandóan kiabáltak
nálunk,
addig, amíg a nagy vasdarab fel nem oldott,
és nem akarta ruháját,
a porcelánok lázadásba kezdtek,
és hűvösek voltak a reggelek,
mi néztük a néma kezeket,
mint fényessé ragadt szelepek.

*****


A szerzőről

„Szeretek napfényben fürdőzni, hajlítgatni az időalagutakat, (ha sikerül), és táncolni és csak szeretni, szeretni, szeretni” – vallja magáról Czapáry Veronika, akinek verseivel, prózáival és tanulmányaival többek közt a Látó, a Prae, az Irodalmi Szemle, az Új Forrás, az Árgus, az Alföld folyóiratokban találkozhatott az olvasó, nem különben az Irodalmi Centrifuga virtuális hasábjain. Czapáry Veronika keze alól ezenkívül míves, Tiffany technikával készült tükrök, lámpák, mécsesek kerülnek ki, ahogy Bódis Kriszta fogalmazott nemrég, nem kizárt, hogy ismét egy reneszánsz nővel állunk szemben.

Czapáry Veronika korábbi írásai az Irodalmi Centrifugán

Fényírók fesztiválja 2009, Győr


Szexuális forradalom a Mediawave-n


Impressziók - Huszárik Zoltán emlékére

2009. május 30., szombat

Netköltés: ICA pisil...:)

„…mintha ott bent nem más, mint Brad Pitt várna rád. És vársz, mosolyogva, kedvesen és látod, ahogy a többi nő is diszkréten keresztbe teszi a lábát és a kezét, ami a hivatalos kifejezése annak, hogy „behugyozom”.” Az ICA pisil nemcsak a női mosdókról és a „ki tudja, hogy működik” szenzoros csapokról önti le a keresztvizet, de kiderül belőle az is, mit jelent az a bizonyos póz, s hogy mi nők miért is vagyunk olyan sokáig bent.


Betreff: mese a nőkről és a mosdóhasználatról
A nagy titok a nőkről és a wc-kről


„…Kislány korodban anyukád mindig elvitt a mosdóba, megtanította, hogy legelőször le kell törölni a wcdeklit wcpapírral, majd ezt követően kis darab wcpapírkákat tett a wcdekli teljes felületére.

Végül megtanította: „Soha ne ülj rá a nyilvános vécékre”.

Ezt követően megtanította „a pózt”, azaz, hogy tartsd meg az egyensúlyodat a vécé felett úgy, hogy rá se ülj, és ne is érj hozzá a felületéhez.

„A Póz” megtanulása olyan első leckék egyike egy kislány életében, amely végigkíséri őt egész hátralévő életében. De még felnőttként is nehéz megtartani, amikor a húgyhólyagod a kidurranás határán van.

Amikor el „KELL” menned vécére nyilvános helyen azzal fogsz szembesülni, hogy akkora sort kell végigállnod, mintha ott bent nem más, mint Brad Pitt várna rád. És vársz, mosolyogva, kedvesen és látod, ahogy a többi nő is diszkréten keresztbe teszi a lábát és a kezét, ami a hivatalos kifejezése annak, hogy „behugyozom”.

Végül rád kerül a sor, de hirtelen megjelenik a tipikus anyuka azzal, hogy „ne haragudj, a kislányom nem bírja már tovább”.

Ekkor végignézed az összes többi helyiséget is, hátha nem látsz valahol lábakat.

Mindegyik foglalt. Végre, valamelyik kinyílik és ráveted magad, szinte kiszeded az illetőt, aki éppen jön ki.

Bemész és konstatálod, hogy a zár nem működik (sosem működik), nem baj. Rátennéd a táskád az akasztóra, de nincs (sosincs), gondolod majd a kilincsre, az sincs, ezért szemügyre veszed a területet, lenézel a földre és látod, hogy gyanús meghatározhatatlan víz van a földön, nem mered a földre tenni, inkább a nyakadba akasztod, miközben nézed, hogy himbálózik alattad, nem beszélve arról, hogy szinte megfojt, mert annyira tele van, hogy alig bírod el olyan dolgokkal amiket szép lassan tettél bele, de a nagy részét nem is használod, de mégis ott van, hátha kelleni fog valamikor.


De visszatérve az ajtóra. Mivel nem volt rajta zár, az egyetlen módja,hogy zárva tartsd az, ha az egyik kezeddel fogod, miközben a másikkal egy rántással lehúzod a bugyid és odateszed magad „a pózba”. Micsoda megkönnyebbülés!!!... Ahhhh. Végre! És akkor hirtelen érzed, ahogy a combjaid elkezdenek remegni. Mert lógsz a levegőben, a lábaid behajlítva, a bugyid elvágja a vérkeringésedet a combjaidban, a kezed, ami tartja az ajtót kinyújtva és egy 5 kilós táska a nyakadban. Nagyon szeretnél leülni, de amikor bejöttél nem volt időd letörölni a vécédeklit és bevonni papírral. Valószínűleg nem történne semmi, ha leülnél, de anyád szavai visszhangoznak a fejedben: „sose ülj rá a nyilvános vécékre”, ezért úgy maradsz „a pózban” remegő lábakkal.

De jaj. Egy rossz kalkuláció miatt érzed, ahogy egy vékony sugárban végigcsurog a pisi a fenekeden, talán a harisnyád is olyan lett!!!

Egy kis szerencsével megúszod, hogy a cipődet ne érje, de hát óriási koncentrációt igényel megtalálni a helyes „pózt”.

OK, próbálod elfelejteni ezt a szerencsétlenséget, és inkább elkezded keresni a wcpapírt, de a k. életbe!!!

Üres, nincs papír (mindig üres)! Ekkor esdekelve könyörögsz, hogy legyen a táskádban az 5 kiló lom között egy nyomorult papírzsebkendő, de ahhoz, hogy megkeresd, el kell engedned az ajtót. Egy pillanatra kételkedsz, hátha valaki pont akkor nyit majd be, de nincs mit tenni, muszáj elengedni.

És persze, hogy amikor elengeded, valaki belöki az ajtót, amit meg kell fékezned egy erős, gyors és nagyon határozott mozdulattal miközben kiordítod: FOOOOOOOOGLALT!!! Viszont ekkor megbizonyosodsz, hogy mindenkihez eljutott ez az információ, aki kint várakozik, ezért az ajtót már nyugodtan elengedheted, hiszen senki nem fog újra rád törni (ebben mi nők, nagyon tiszteljük egymást) és végre nyugodtan elkezdheted keresni a papírzsebkendőt. Szeretnéd mindet felhasználni, de tudod, hogy micsoda kincset érhet hasonló esetben, ezért elteszel egyet.
Ekkor már számolod a másodperceket, hogy végre kimehess, mert rajtad a kabát, hiszen nincs akasztó, ömlik rólad a víz, őrjítő, milyen meleg tud lenni ezekben a pici helyiségekben, ráadásul ebben az erőltetett testtartásban, amiben még mindig vagy, a vádlid már majdnem szétrobbant.

Nem beszélve arról, hogy rád törték az ajtót, megfojtott a táskád, csorog az izzadság a halántékodon, és nem beszélve a végigcsurgatott lábadról sem.

És tudod, hogy anyukád most nagyon szégyenkezne miattad, ha így látna, mert az ő feneke sosem ért hozzá egyetlen nyilvános vécéhez sem és hát valljuk be, „nem tudhatod, milyen betegségeket lehet összeszedni egy ilyen helyen...”. Már teljesen ki vagy merülve, amire felállsz, nem érzed a lábaidat sem, gyorsan magadra húzod a ruhádat és lehúzod a wc-t.
Ezután átmész a kézmosóba. Minden tiszta víz, nem engedheted el a táskádat, a válladra helyezed. Nem tudod, hogy működik a csap, sokfajta szenzoros csap van manapság, és addig érintgeted, amíg egy hajszálvékony hideg vízsugár meg nem jelenik. Gyorsan beszappanozod a kezed, megmosod egy olyan pózban, mintha a Notre Dame-i toronyőr púposa lennél, hiszen nem szeretnéd, ha lecsúszna a táska a válladról.
A szárítót már nem is használod, hanem gyorsan beletörlöd a gatyádba, mert ugye nem fogsz egy egész papírzsepit erre áldozni, és kimész.

Ha szerencséd van, nem húzol magaddal egy darab papírzsebkendőt a cipődön, vagy ami még rosszabb, nem akadt fent a szoknyád a harisnyádban, amikor fénysebességgel felrántottad magadra a ruhádat, és nem villan ki a feneked.
Ekkor meglátod a pasidat, aki bement a férfi vécébe, kijött és még egy újságot is volt ideje olvasgatni, míg rád várt.

„Miért voltál bent ilyen sokáig?” - kérdezi az idióta.

És csak ennyit válaszolsz: „Sokan voltak”.

Ez az oka annak, hogy a nők mindig csapatostul mennek a mosdóba, a szolidaritás. Mert amíg bent vagy, az egyik tartja a táskádat és a kabátodat, a másik az ajtót és a harmadik beadja a papírzsebkendőt az ajtó alatt, és így sokkal gyorsabb és könnyebb megtartani a „pózt” és a méltóságodat.

Köszönöm mindazoknak, akik voltatok velem mosdóban és voltatok fogasok vagy tartottátok az ajtót!!!... De ez a történet minden olyan férfinak is szól, aki eddig nem értette, miért mennek a nők egyszerre vécére. Íme a válasz.

Gályabál és Beauvoir júniusban

Gályabál irodalmi performansz, vagyis Artner Szilvia Sisso „mágikus feminista” művének bemutatója Szegeden egy rendhagyó, űrbéli „offline irodalmi performansz” keretében.
Simone de Beauvoirról, az egzisztencialista filozófusról Joó Mária tart előadást.
Júniusi programokat ajánlunk figyelmükbe.


Joó Mária előadása Simone de Beuvoirról, a filozófusról
ELTE BTK Múzeum krt. 4 D.ép. alagsori terem
június 15. hétfő délelőtt 11 óra
„Most jelentek meg Simone de Beauvoir szerelmes levelei Nelson Algrenhez, de egy nőről ne kötelezően a szerelmei jussanak csak eszünkbe” – vallja Joó Mária, aki június 15-én ezért is ír és beszél majd habilitációs előadásán Beauvoirról mint filozófusról.


GÁLYABÁL
irodalmi performansz

Szegedi Zsidó Hitközség díszterme, Szeged, Gutenberg u. 20.
Június 2. kedd - 18.00

„Mágikus - feminista - terrorista képregény, fokozatosan lehűtve.
Hogyan születik egy posztmodern képregény? Mi az a folyamat, amelynek eredményeképpen érzelmekből,vívódásokból,dühből,gondolatokból, vélt és valós alkotótársakkal szépirodalmi mű születik?

Artner Szilvia Sisso - kritikus, újságíró, internetes illetve nyomtatott lapok munkatársa, szerkesztője, szerzője - sokak által régóta várt, egyedülálló irányvonalú, a szerző szavaival élve „mágikus feminista” műve készültének műhelytitkaiba avatja be az érdeklődőket a 2009. évi Ünnepi Könyvhét alkalmából.


Az est egyfajta „offline irodalmi performansz” lesz, méghozzá „az Űrből”. S hogy miért Gályabál a műsor címe, és egyáltalán miként kerül képbe az Űr? Az esten erre is mindenki választ kap majd. Artner Sisso készülő könyvéről a szerzővel a házigazda, Farkas Csaba, író, újságíró a könyv szerkesztője beszélget.

A Janicsek Péter magyar hangján elhangzó szövegeket, Rutkai Bori nagyvárosi sanzonokkal támasztja alá.

*****

Részlet:
"Ulrike és Dietrich, a Protuberancia terrorista csoport tagjai a Szárnyas Fejvadász nevű illegális kocsmában:

- Na hogy ment?
- Nagyjából oké, elkezdtük előkészíteni az Előadást. Viszont jó volna, ha visszakaphatnám azt a fehérneműt, amit Pekka Repti elégetett.
- Milyen kis mellesleg fogalmazol.
- Otthagytam nála a bugyimat, anélkül jöttem haza. Rohannom kellett reggel, és nem találtam.
- Ez állat!
- Papírt is kaphatnék róla éppen, hogy nem vagyok normális. Ha volnának még ilyen papírok.
És elégette, azt mondja, megtalálta és elégette a bűnjelet.
- Nem tudja még, hogy visszaszáll rá. Most már a tiéd. Pont ma reggel botlottam a Tiszavirág utcában egy hatalmas rózsaszín női bugyiba. Ez egy ilyen nap, lehetne ünnepnap is akár, egy fesztivál, este Tom Jones koncerttel.
- Vicces lehetett, ahogy füstölt meg minden.
- Bugyitűz, teljesen nonszensz. Aztán majd köszönés helyett már csak azt kérdezi: van-e rajtad. "




2009. május 29., péntek

A fecsegés evolúciós kötelességem! - Marjai Judit

„Vagy melyik macsó nem kapott már sikító frászt mikor belehallgatott egy női, trécselős telefonbeszélgetésbe, ahol már hetedszerre is kitárgyalták a műsorvezető nő frizuráját, és fogyókúrás harca legújabb látható eredménytelenségét…” – szegezi nekünk az elgondolkodtató kérdést Marjai Judit pletykáról szóló írásában. A szerző az Irodalmi Centrifuga vendége lesz június 4-én, a Nők és bulvár - Bombanők Lapja - című esten a Centrál kávéházban Gregor Bernadettel és Létay Dórával. 

Ma behívtak a Mokkába, hogy fecsegjek arról, hogy vajon a Nők vagy a férfiak beszélnek-e többet?
A férfiak általában azt hiszik, hogy életük párja bizony sokat, és főleg feleléslegesen locsog.
Legidegesítőbbek persze azok a női egyedek, akik a futball VB döntő pillanatában meg merik kérdezni, hogy miért nem eszik már meg a negyedszerre melegített csirkepörköltet nokedlival. Ilyenkor a fensőbbséges hímek méltán érzik magukat a teremtés koronájának és fölösleges beszédforrásnak, férfiszomorító női leleménynek a pörlekedő, durcás asszonynép beszédét…
Vagy melyik macsó nem kapott már sikító frászt mikor belehallgatott egy női, trécselős telefonbeszélgetésbe, ahol már hetedszerre is kitárgyalták a műsorvezető nő frizuráját, és fogyókúrás harca legújabb látható eredménytelenségét.

Pedig a fecsegés és a pletykálkodás olyan evolúciós vívmány, ami stabilizálja a társadalmakat.
Hova tovább a Nők evolúciós követelménye, hogy beszéddel, lefetyeléssel, pletykákkal töltse fel az információs sztrádát, a kommunikáció még mindig leggyakrabban használt formáját, az emberi beszédet.

Az University of Virginia kutatói szerint ugyan a férfiak kapcsolathálózata kevésbé kiterjedt, mint a nőké, viszont ezeknek a kapcsolatoknak ugyanannyi százalékát töltik ki pletykával, mint a nők. A kutatásokból az is kiderült, hogy a férfiak más okból pletykálnak, mint a nők: hogy erősebbnek, népszerűbbnek érezzék magukat.
Van, aki a jólértesültségét fitogtatja, az a saját (ön) értékelését igyekszik megtámogatni. Viszont sokan azért pletykálkodnak, hogy manipulálják a másik viselkedését, véleményét – akik így pletykálkodnak, azokra inkább a hatalomvágy, mint az identitászavar jellemző.
Nem biztos, hogy követnünk kell a latin mondást,mely szerint:
,,Clummari audacter, semper aliquit haeret. (Plutarchos)

„Bátran rágalmazz, mindig pletyka lesz belőle.” - viszont a trükk biztosan eredményes ellenségeink lejáratásában.
Persze a gonosz pletyka, az aljas rágalom, a manipulatív lejáratás, a már-már becsületsértő kijelentésekben is élen járunk kis hazánkban, elég, ha csak néhány politikai ügyre gondolunk.


A rabbinikus hagyomány egy midrása szerint a pletyka rosszabb, mint a vérontás. A gyilkos ugyanis csak egyetlen embernek – az áldozatnak – árt. A pletykás azonban háromnak: saját magának, annak, akinek mondja és annak, akiről mondja...
(Tanchumá, Mecórá, 2)
Drága nő társaim gonosz ártó pletykától óvakodjunk tehát, viszont a kapcsolatépítés eme kellemes tevékenységéről mint az ártatlan locsogás ne mondjunk le még a teremtés koronái kedvért se.

Ha Marjai Judit további írásaira kíváncsi:

Az evolúció csúcsa-e Kedves Ferenc?

4 és fél percig szívtam magamba Kelemen Annácskát


Pánik a celebtársadalomban

2009. május 28., csütörtök

Világvége vagy kreatív jövő - Nagy ebéd!

Egy szimpatikus ötletre hívjuk fel a figyelmet. Hogy milyen lehet a nagyvárosi éden? Talán ilyen: 2009. július 19-én délelőtt Nagy-Britannia szerte szomszédok terítenek majd ebédhez utcájuk közepén – ez a célja az Eden Project környezetvédő szervezet és a MasterCard „Big Lunch” vagyis „Nagy ebéd” elnevezésű közös akciójának.
Válságmentes zóna a Centrifugában!


A utcai falatozásra azért hívják fel az utcák lakóit, hogy újjáélesszék a városi közösségeket és erősítsék az egymáshoz közel lakó emberek összetartozását, mivel véleményük szerint a kis közösségek összehangolt erőfeszítése gyakran elengedhetetlen ahhoz, hogy eséllyel vegyük fel a harcot a klímaváltozással, a gazdasági válsággal vagy más előttünk álló kihívásokkal szemben. A MasterCard reklámkampánnyal támogatja a kezdeményezést, így a kampány májusi indulására létrehozták a „Felbecsülhetetlen” reklámsorozat első társadalmi célú darabját.




A kampány célja, hogy a nézők esetleg saját lakóhelyükön is szervezzék meg ezt az utcai ebédet. "Az utcádat igazi közösséggé formálni - Felbecsülhetetlen”, hangzik a londoni Wandsworthben forgatott reklámfilm szlogenje, melyen a szereplők nagy része valóban a bemutatott Milton Avenue lakója.




Hogy mi valósul meg a programból, még nem tudni, de hasonló magyar kezdeményezéseket szívesen mutatunk meg – ha valaki megszervezi a nagy ebédet az utcájában, ne felejtsen el képeket küldeni!
-gyg

Magdolna negyed - 6. rész

Az előző rész tartalmából:
„Nem lakhatnánk itt magánál? Kérdezte Ricsi egy őszinte reggelen Szásától, akit zavartan teccikelt, nem tudván elhelyezni a jelenséget az értékrendjében. Ricsi lelkiismeretesen és gazdag élettapasztalatát használva próbált rájönni, hogy miféle ez az új lakó a szintjükön. És mire használható?”.
Gordon Agáta a Magdolna negyedből.


Gordon Agáta: Boldogasszony - Biodiverzitás

Húzzál a Hiltonba gyorsan..!! Küldte el Angyal Szása a szkájpról Háznagy Elzát, aki kajánul azt mondta, hogy na Ricsiékkel nem unatkoznál, az biztos. Mielőtt elindult volna a munkahelyére brightoni Hiltonba, és hazaszólt egy kicsit.


Szásának idült lakhatási gondoktól főtt a feje. Nem csak Ricsiék jelentették be súlyos és igazságos szükségletüket, hanem régi ismerősök, akik a tavaszodó utcákon töltik egy ideje az éjszakát. És pillanatnyilag a saját jövőképe sem tartalmazta 30 négyzetméteres összkomfortos privát életterének fenntartási költségeit. De nem tudok kisebb burokban élni, gondolt a Hiltonra, a tökéletesen megvetett ágyakkal és kipucolt mosdókkal, a gépesített kis kuckók, az egybehangolt berendezés, amelyről az emberi jelenlét lepereg, mint a siratófalról, illetve minden napon gondosan letisztogatják róla.

Erről a szállásról egy másik jutott eszébe, itt nem messze a Magdolnától, a Ludovika. A Ludovika régen kadétiskola volt, a monarchikus ábrándok és fiúbeavatások katonaiskolája, ma viszont Természettudományi Múzeum. Itt tanítják a kisfiúkat.

Nehogy azt gondolják, mesélte a szubatomi részleg vezetője, egy helyes és alapos nő, hogy mi itt a napot lopjuk. Feltérképeztük az atipikus árvalányhaj szóródási területét tízgenerációs felbontásban, különös tekintettel a biodiverzitásra.

A génrekonstrukciós részleg fotókat mutatott az űrhajósnak öltözött munkatársakról, akik a százezer éves csontokból kapirgálják össze a túlélő géneket, hogy bebizonyítsák, a csontok egy testben éltek. Már akkor!

Nos egyetlen halk sóhaj gének millióival szennyezi felül a történeti mintát, sóhajt a vonzó kutatónő, és máris megsajnáljuk.

Az egész létesítmény főnöke pedig ezt mondta:
Két fontos eszme van a kreatív gondolkodásban: az evolúció és a biodiverzitás.
Az első azt jelenti, hogy az egyed faj, a faj egyed, ez nézőpont kérdése. Ha itt beugrik a relativitás, akkor bingó.
A biodiverzitás még egyszerűbb. Az „itt és most”: az máshol másmilyen. Ezt jelenti. Ez egy gyakran érvényesülő törvényszerűség, amelyet a tudományos gondolkodás nehezen tűr el, ám a nők jól ismerik.

Ezek után tekinthették meg a kis születésnapi ünnepség (Darwin 200. szülinap) résztvevői a múzeum - régen kadétiskola - titkos szállodáját a tetőtérben. Klíma, állandó hőmérséklet és páratartalom, zsilipek, zaj és por-szűrő berendezések, 40 ezer férőhely. Széf és páncélterem.
Megismerkedünk a váci múmialánnyal, apáca volt, tébécés, bőrös csontváz barna ruhában, hosszú óra nyíló szájjal. 200 éves.

Aztán unokanővérünkkel, egy neandervölgyi asszonnyal. Ez a modell még aligha beszélt, nem volt elég fejlett az állkapcsa ennek a korai verziónak, amely a Subalyukból került elő (régebben betyárbarlang). Nővérünket kicsinyével együtt temették, nagy pollenkoncentráció észlelhető szubatomilag. Vagyis virágokkal búcsúztatták.
Szerették. Képzeljük.
Hetvenezer (70.000) éve.

Szubeurópai Anyaúr sikerrel átjutott százmilliomodik újjászületésén, ahogyan hetvenezer éve egy tavaszi hajnalon átjutott a csontlakaton, szétfeszítve anyja medencéjét, és a táguló világegyetemben először vett lélegzetet. Most úgy jutott át a dobozoló régészet kezéből a szubatomi felbontáson át a digitális szülőcsatornán, a kicsinyével együtt, a 21. századba, a chip-korszak hajnalán.

És foggyökerében még mindig őrizhet egyetlen gént, amelyből feltámasztható, és amely mérhetetlenül pontosan megegyezik Szubeurópai Marika egyetlen génjével, és bámulatosan kevéssé különbözik bármely tavirózsa asszony bármely génjétől.

Magok, melyeket idesodort a szél, negyvenezer emberi mag, amiből biotechnikailag rekonstruálható negyvenezer emberi lény, a Természettudományi Múzeum tetőterében egy kisvárosnyi nép él és vár. Egyetlen Anyaúr gondoskodásában élnek, leltározottan, hosszú csontok külön, koponyák csinos dobozokban. Néha fellépés, fotózás, kiállítás, találkozások. „Itt gyökereznek, míg hajtásaik a virtuális térben már terebélyesek.

Néhány angyalka is van közöttük, fiatal formalinos preparátumok, fehérlenek a csontocskák bimbói, vázákban elhajtott virágzat.”

Rögtön teherbe esek, hajtja le fejét Szubeurópai Marika, már a kisfiú után is, el kellett vetetni. Serdületlen leánygyermek alkatú fiatal termő fácska.
Pár napra újra kinyitják az életveszélyesnek nyilvánított szükséglakást a sarokban, boldogan költöznek be, Ricsi áthív, hogy lássam. Üvegtelen ajtó, víz-vécé nincs, egy sarokban gerendák tartják a plafont, de tágas és üres, békésen koszlott. A régi parketten kiskád, Vanessza hercegnő fürdik egy hősugárzó finom melegében.
Egy ágy, egy tévé, egy szék, egy kád, egy kályha, egy család.

Lakhatnánk a múzeum tetőterében?

A sorozat előző részei:

Magdolna negyed - 5. rész


Magdolna negyed - 4. rész

Magdolna negyed - 3. rész

Magdolna negyed - 2. rész


Magdolna negyed - 1. rész

2009. május 27., szerda

Büky Anna: Madárvilág

„Olyan vagy nekem, mint egy halottas ágy. Ha sokáig fekszem ott, meghalok. Megfulladok. Agyon nyomnak, és akkor ki nézi majd a kék szemeidet, azokat a hihetetlen kék szemeket. Tudom, hogy meg fogsz büntetni. Már készülök a büntetésemre.” – írja Büky Anna legújabb novellájában, a Madárvilágban.


Amikor megkapod az ajándékot. Megköszönöd. Egyre több ajándékot kapsz. Egyre többször köszönöd meg. Azután újabb ajándék érkezik, te pedig már inkább nem jössz haza. Attól félsz, hogy a jókívánságok kiszorítanak a saját lakásodból. Ellógsz újságért, és azon kapod magad, hogy egy kávézóban üldögélsz, ellazultan, megnyugodva, és ott olvasgatod az újságot.
Egész napra magára hagyod azt, aki egész nap vár téged. Mert ha belépsz az ajtón, köszönsz és megköszönsz, hogy elpakoltak utánad, hogy elrakták a piszkos edényt, hogy kimosták az ágyneműt, hogy levitték a kutyát sétáltatni, és mindezért semmit sem kérnek, csak hogy szeress. Hogy viszontszeresd azt, akitől ezt a sok jót kapod.

Ma reggel korán keltem, hajnalok hajnalán, hogy elfuthassak messze az otthonomtól, hogy ne kelljen azzal kezdenem a napot, hogy reggelizünk, hogy együtt reggelizünk egy asztalnál és nézzük egymást. Én ülök az asztal egyik végében, te a másikban. Nyelek egyet, most te. Közben egészen lassan merek csak pillantgatni, úgy tűnjön, még nagyon álmos vagyok, alig vagyok ébren - hát ne bánts.... én még nem keltem fel, még alszom…
Ne nézzél Úgy rám… Nincsen mit mondanom, ma reggel sincsen mit mondom. Csak ezt nem merem megmondani. Ezt az egyet nem. Azt, hogy zavar, ha nyelek, te is nyelsz egyet, hogy beveszed a búzadarát a szádba, és utánad én jövök, most az én torkomon csusszan le a banánpép, ezt követően a tiéden. Közben tudom, hogy nézel, érzem, ahogyan a szemeid, azok a nagy gyönyörű égszínkék szemeid rám merednek. Szerintem te már nem is tudsz pislogni. Mert ha én felnézek a te szemeid mindig rám merednek. Ezért én már csak ilyen félig lehunyt pillákkal jövök megyek a lakásban, így eszem, így alszom, hogy résen legyek, nehogy álmomban is engem nézzél.
Te engem tulajdonképpen miért nézel állandóan?
Kérlek, ne nézzél mindig, én jó vagyok. Csak ezt még nem tudtam neked bebizonyítani. Azért nem tudom bebizonyítani, mert állandóan engem nézel, hogy mit csinálok, hogyan viselkedem, mit teszek a kapcsolatunkért. Mindenki meghozza a maga áldozatát. Ezt mondod. Én is tegyem le az enyémet. Csak annyit kell teljesítenem cserébe, és ezt tudom jól, mert bár nem mondod, érzem minden pillantásodból, minden lélegzetvételed erről árulkodik, nekem csak jónak kell lennem, és akkor működni fogunk, akkor mi is olyanok leszünk mint minden pár, akkor megvalósítjuk az öröklétet ketten együtt.
És nekem ezért semmit sem kell tennem? Csak azt, hogy jó legyek? Borzongok a gondolattól, hogy jó vagyok. Ezt még meg kell kérdeznem, hogy ez pontosan mit is jelent.
Hogy áradjon belőlem a szeretet. Áradjon belőlem a szeretet. Áradjon a szeretet. Bennem van szeretet, legalább annyi mint mindenki másban. Anélkül is, hogy jó lennék. Ha nagyon rossz vagyok, akkor is közös a célunk, akkor is ugyanabból a forrásból fakadunk. Csak ne érezném az elvárást a hátam közepén is, ha megfordulok. Ha megfordulok nem hátba szúrsz, hanem nézel, nézel, ahogyan kimegyek az ajtón, és kattintasz egy fotót a hátsómról. Arról. Az is legyen rendben mindig és minden pillanatban.
Kislisszolok az ajtón, te bent maradsz a szobában, érzem a bűntudatot. Bent hagytalak a szobában. Odabent egyedül. Kimentem a konyhába, hogy megnézzem, mit csinál a papagájom. A kalitka tetején üldögél és boldogan játszik egy almadarabkával. Már szaladok is vissza. Mert tudom, hogy vársz, arra vársz…, hogy visszamenjek melléd, hogy befeküdjek melléd az ágyba, és a kezedet szorongassam, miközben nézem a szemed, azt a hihetetlenül gyönyörű tengerkékszemed.
Hát így vagyunk. Ha így vagyunk, ilyen közel egymás mellett és én közben átölellek, akkor te jól érzed magad, de a szememnek nem szabad másfelé tévednie, tőled el, az ablak felé, ezt már megtanultam, mert nagyon gyorsan tanulok, és hihetetlen gyorsasággal alkalmazkodom. Tudom, hogy azt szereted, ha mindig téged nézlek, ha mindig egymást nézzük. Ez a szerelem. Ez a szerelem. Én mindig úgy igyekszem. Annyira igyekszem, hogy igaz legyen. Egyszerre csak érzem, a mázsássúlyt, rosszabb, betontömb ereszkedik a mellkasomra.
Olyan vagy nekem, mint egy halottas ágy. Ha sokáig fekszem ott, meghalok. Megfulladok. Agyon nyomnak, és akkor kinézi majd a kék szemeidet, azokat a hihetetlen kék szemeket.
Tudom, hogy meg fogsz büntetni. Már készülök a büntetésemre.
Ki fogsz dobni, mint a döghúst a szemétre, miután én hazaküldelek. Soha többé nem fogod megkérdezni, hogy, hogy vagyok, mert elküldelek. Nincs barátság, ha nincs szerelem. Ha nincs szerelem, ami mindig néz, mint egy szem, aki mindent lát.
„De Isten elől semmi nem marad rejtve”, és most is megment majd, megment attól, hogy agyonnyomjanak, hogy rám csukódjék a koporsó teteje. Ugrálhatok majd, mint a madár szabadon, és illegethetem a fenekemet ide-oda, rágcsálhatom az almámat, ha akarom, akár a kalitka tetején is. Szabadon. Anélkül, hogy a hátamban kellene éreznem, a szemed nézését. Újra levegőt kapok.

Alice Munro nyerte a nemzetközi Man Booker-díjat!

Alice Munro kanadai novellista nyerte a Booker díj nemzetközi testvérét, a kétévente kiadott nemzetközi Booker díjat. A díjat most ítélik oda harmadik alkalommal. A zsűri így indokolta döntését: ‘Alice Munro leginkább novellistaként ismert, aki annyi mélységet, bölcsességet és pontosságot visz novelláiba, amennyit egy regényíró esetenként csak élethosszig írott regényeivel képes összehozni. Alice Munrot olvasni annyit tesz, mint minden pillanatban megtanulni valamit, amit korábban nem tudtál.'


Alice Munro kanadai novellista nyerte a Booker díj nemzetközi testvérét, a kétévente kiadott nemzetközi Booker díjat. A díjat most ítélik oda harmadik alkalommal: 60 000 angol fonttal jár, 2005-ben Ismail Kadaré, 2007-ben Chinua Achebe vehette át. Olyan élő szerzők kaphatják meg, akik munkáikkal megújították a regényt vagy a világirodalom egészére nézve jelentőset alkottak. Alice Munro kanada legünnepeltebb íróinak egyike - könyvei magyarul is olvashatóak a Park Kiadó gondozásában.

A zsűriben szerepelt Jane Smiley író, Amit Chaudhuri író, akadémikus és zenész, valamint Andrej Kurkov író, forgatókönyvíró. A zsűri így indokolta döntését: ‘Alice Munro leginkább novellistaként ismert, aki annyi mélységet, bölcsességet és pontosságot visz novelláiba, amennyit egy regényíró esetenként csak élethosszig írott regényeivel képes összehozni. Alice Munrot olvasni annyit tesz, mint minden pillanatban megtanulni valamit, amit korábban nem tudtál.'

Legújabb kötete, a Too Much Happiness (Túl sok boldogság) 2009 októberében lát napvilágot. Alice Munro a pénzdíjat és a trófeát Dublinban, a Trinity College-ban tartott ünnepségen veszi át június 25-én.

Blogunkon Sándor Bea írását olvashatják a szerző köteteiről, illetve egy részletet legutóbbi magyarul megjelent kötetéből, az Asszonyok, lányok életé-ből (mely eredetileg 1971-ben jelent meg a szerző második köteteként).
Kötetei magyarul:
Szeret, nem szeret...Kilenc történet (2006) (Park kiadó, ford.: Borbás Mária)
Csend, vétkek, szenvedély Nyolc történet (2007) (Park kiadó, ford.: Mesterházi Mónika)
Egy jóravaló nő szerelme Nyolc történet (2008) (Park kiadó, ford.: Mesterházi Mónika)
Asszonyok, lányok élete (2009) (Park kiadó, ford.: Mesterházi Mónika)

-gyg

2009. május 26., kedd

Könyv az Élőkönyvtárból

Vári Zsolt állami gondozottak útját egyengeti, rajziskolát nyit a VII. kerületben és ha csak teheti, önbecsülésre nevel. Három hónaposan került állami gondozásba, húszéves koráig hat intézetben élt. A Szín-tér-kép kiállításon a Sirályban festményei és fotói láthatóak. Állami gondozottként kölcsönözhették ki az Élő könyvtárból az Egyenlítő esélyegyenlőségi programsorozaton. Györe Gabi elolvasta.


"Az ember elkezd valamit tizenévesen csinálni, aztán majd kisül belőle valami… van, akiből lesz valami, van, akiből nem – én maradtam a rajznál és a festészetnél. Fotózom is, van néhány szép képem. A központi témáim emberek. A fotókon leginkább intézeti gyerekeket lehet látni, rendezvényeken vagy táborozásokon fotózom a cigányokat, rendszerint nem műtermiek a képek, de van olyan is.
Itt öt fotóm volt, az egyiket már megfújták – egy nagyon szép cigány kislány volt rajta, többször meg is festettem ezt a képet, s mindigis sikeresen el is tudtam adni, nemhiába lopták el! A festményeket sajnálnám… mostanában gyerekeket festettem. Közel negyven festményem van. Sorsokat, érzelmeket szeretnék megfesteni. Volt olyan kép, amit többször is megcsináltam, mert megvették és hiányzott a kollekciómból. Egy alkalommal Zwack is vásárolt tőlem. Van, aki a tévében, van, aki a honlapon lát meg.
Ózdon a cigánytelepen is fotóztam, az ottani képek alapján is készítek néhány festményt – ezeken még dolgozom, nincsenek készen, de a munkafolyamtot akartam érzékeltetni – ezek láthatók a Gréta című kép mellett. A Gréta amolyan védjegyem. Csak a szemébe kell nézni és ott a sorsa.



Most kiültem a Városligetbe és a tó mellett festem a várat, ott is megállnak nézegetni. Nyaranta napraforgókat festek, mert ez a kedvencem.
Gyerekként, amíg az intézetben nevelkedtem, sokat jártam a könyvtárba, hogy lessem Michelangelo könyveit, munkáit, néha kitéptem a könyvből a lapot, hogy elvihessem magammal, s próbáltam lerajzolni, amit ő csinált. Szeretem az impresszionistákat is, Monet-t, Manet-t… meg Ferenczy Bénit, Ferenczy Károlyt, Lotz Károlyt, vagy Zichy Mihály rajzait is nagyon. Nem Van Gogh miatt. Csak mert jó a napraforgót leszedni a nagy tábláról és vázába rakni, megfesteni… általában elajándékozom. Vagy meg is veszik.
Voltam vagy három hónapos, mikor intézetbe kerültem. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében vagy négy intézetben voltam, Balkány, Berkesz, Tiszadob, Tiszaújváros, de voltam Bátonyterenyén is. Szerettem. Ha valaki beleszületik egy bizonyos közegbe, akkor elfogadja. Ha beleszületsz egy intézetbe, s tudod, hogy a mákos tészta ilyen, azt megeszed. De ha tudod, hogy anyukád milyen mákos tésztát csinál, akkor azt a mákostésztát meg sem eszed, hanem minden nap azon gondolkozol, hogyan lógnál meg az intézetből, mert anyukádnak jobb a mákostésztája.



Megkerestem őket huszonévesen, találkoztunk párszor, de ez egy másik világ, amiben nem érzem jól magam. A különbözőség nagyon jó – ha ugyanazt csinálnánk, az lenne a baj. Ha te mást csinálsz, van mi iránt érdeklődni. Ha valakik ugyanazt csinálják, akkor bepunnyad a dolog. Más esetben meg épp a túlzott idegenség választ el. Anyáméknál más az életvitel, más a hozzállás, más a rendszer, minden más… az az életembe nem fér bele. Nem tudom elképzelni.
Feltettem magam a Nők Lapja párkeresőbe, direkt nem is írtam mást, csak a honlapom meg egy mailcímet. Volt, aki megnézett, s azt írta, nem egymást keressük. Nem értem. Hogy a fenébe dönti el egy nő, hogy érdeklem-e vagy nem, ha még sosem beszélt velem?!
Maradtak barátaim. Egyiknek nemrég segítettem, hogy kijusson Németországba – folyamatosan segítek azoknak, akik megkeresnek, mert kijöttek, vagy olyannak, aki bent van. Húsz évet voltam bent. Mikor feljöttem Budapestre, az volt a legrosszabb élményem – nagyon egyedül voltam, senkit sem ismertem, egyedül egy lakásban, ahhoz képest, hogy egy szobában voltunk vagy négyen vagy huszan vagy heten… nagyon idegen volt. Szerencsére voltak nagyon szép zenéim, csillapította ezt. Utazgattam. Felszálltam az egyik buszra, sokat gondolkoztam, hogyan csináljam. Aztán dolgoztam egy rajzfilmstúdióban, festő voltam, rajzoló voltam. Ezeket is megjártam.
Volt olyan időszakom, amikor ezzel a cigányság-témával volt problémám. Állandóan olyan utakra próbáltak irányítani, amivel nem voltam tisztában – ez pedig a cigányság. Hogy én cigány vagyok és tudjam ezt magamról, s be kell látnom, hogy a cigányok tudnának segíteni nekem. Valahogy mindig az volt, hogy ha elmentem onnan, akkor mindig visszadobtak oda. Aztán gondolkoztam ezen is, hogy kicsit felmérjem a terepet a cigányságban. Mit tudjak én megcsinálni, mi az én feladatom, teendőm. Idegen volt, mert más közeg. Közben szerettek, nem voltak ellenem, nem vertek meg, nem loptak meg… bennem kultúrát látnak, akkoriban voltam a tévében, felismertek, láttam azt is, hogy tisztelnek, felnéznek rám. S akkor elkezdtem ezt a réteget is elemezni. Segíteni. Sok roma képzőművészt, zenészt ismertem meg. Kultúrában vagyok nagyon ott, de ismerek roma politikusokat is, azok kavarják a szart és a szarból lesz a pénz, s mi kicsit rájuk is vagyunk támaszkodva, ha művészeti ösztöndíjat vagy pályázatokat írnak ki vagy kiállításokat szerveznek.
Szeptemberben lesz iskola, már megvan a hely, a Keleti pályaudvarnál, a Verseny utcában, saját magunk alakíthatjuk ki a falat, vihetünk ezt-azt, az V. kerület támogat, a múlt évben is támogattak. Olyan rajziskolát nyitok meg, ami kezdőknek szól, akik szeretnének rajzolni, szeretnék megismerni az oljafesték technikáját, az emberábrázolást papírra, vászonra tenni, megismerni a színeket. Van magántanítványom is, egy fóti állami gondozott srác, ott kint festünk.
Mindent magamtól próbálok. Mindig magamra vagyok utalva, bármilyen téren – weboldalt is szerkesztek, videózok, fotózok, vágok… mihez nem értek? Nem tudok zongorázni, hegedűlni, balettozni…
Nem tudom, mi lesz öt év múlva. Remélem, megnyertem a lottót és más lesz a felállás. Festő is megmaradok, de mást is akarok csinálni. Segíteni másoknak, de munkával. Jó szakember vagy? Gyere és dolgozzál nekem! Van, aki fel van háborodva, hogy nem adok, mert ő adna. Hát én nem! Dolgozz!
Mikor ott voltam az intézetben, visszafogott voltam. Mindig a filmekből kerestem példát, kitörni. Ha sci-fi vagy akciófilmet láttam, s a szereplőkkel meg tudtam egyezni, mert hasonlóság volt közöttünk, akkor én is azt mondtam, ilyen akarok lenni, ilyen akarok lenni. Nem a rossz, hanem a jó. Ahhoz, hogy kicsit átéljem őket is, kell a ruházat. Feljöttem Pestre, még mindig visszafogott voltam. Meg kellett ismerni magam. Akkor tudunk csak előrejutni. Vannak kiállítások, vesznek képet, ha ezek összejönnek, van pénz, és tudom fejleszteni magam. Hogy valaki azt mondja, ha belépek, bejött a Vári, az a nagyképű?! Na és?! A magyarokban, némelyikben, van egyfajta irígység. Ha valaki tud, leszólják, próbálják lenyomni. Felül kell kerekedni. Nem a Te embered az, aki lenéz. Leszarom őket. Szard le Te is! Keresd meg azt az embert, aki elfogadja, ami Te vagy, és mész vele. Kell ehhez a ruha is. Nem kell extrém, de legyen feltűnő. Mindenki engem néz?! Igen?! Helyes, nézzenek. Aztán ha meghalok, ne nézzenek, ha már elrohadtam, meghaltam, büdös vagyok, satöbbi… de most itt vagyunk! Legyünk szépek, pozitívak. A virágok illatot árasztanak, a fák rügyeznek, gyümölcsöznek. Ha tudnának beszélni, ők is azt mondanák, hogy az én gyümölcsömből egyél!, az enyémek a finomak! De nem tudnak beszélni. Én tudok – engem vegyetek meg, én vagyok a jó! Mást is lehet, persze. Nézzétek meg a munkáimat, s ha valakinek tetszik, megveszi. Fontos a külső és fontos a belső – ennek a harmóniája legyen meg. Fontos, hogy milyen fáról eszünk."




Györe Gabriella

2009. május 25., hétfő

Fogyaték és társadalom

Új folyóirat a láthatáron. A Fogyatékosság és társadalom című periodika egy kidolgozott, friss szellemű, és nem utolsó sorban vonzó dizájnú új orgánum, a fogyatékosságtudomány és a gyógypedagógia folyóirata. Szellemiségének alapja abban gyökeredzik, hogy a fogyatékkal élő személyt sem fogyatékosként, hanem partnerként kezeli. A fogyatékos is alkotó alany. A 100-120 oldalnyi terjedelmű periodika szükségességét a magyar nyelvű, vonatkozó szakmai-tudományos fórumok immár kínzó hiánya mellett elsősorban a mostanra már kifejlődöttnek mondható, de napról-napra új megközelítésekkel, eredményekkel jelentkező, és a mindennapi életre is szignifikáns hatással lévő tudományág látásmódjának frissessége, az elmúlt időszakban sorra-rendre jelentkező új tudományos világszemléleteket reprezentáló paradigmái, illetve multidiszciplinaritása és igen változatos módszertani megoldásai indokolták. Gubicskó Ágnes beszámolója



Fogyatékosság és társadalom
A fogyatékosságtudomány és a gyógypedagógia folyóirata
Hungarian Journal of Disability Studies and Special Education


Egy kidolgozott, friss szellemű, vonzó dizájnú folyóirat lépett a piacra, az ft. A szerkesztők egy része 2009. május 21-én délelőtt 11 órától sajtótájékoztató keretében mutatták be lapjukat az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolai Karán.

Szabó Ákosné, a főiskola igazgatónőjének megnyitója után Könczei György, a lap társ-főszerkesztője a folyóiratnak azt az újfajta szellemiségét emelte ki, ahol a fogyatékkal élő személy nem fogyatékosként szerepel, hanem partnerként.

Mesterházi Zsuzsa, a másik főszerkesztő, a periodika első cikkébe nyújtott bepillantást, nyomatékosítva az előtte szólót, hogy a fogyatékos is alkotó alany. Erre egy hallássérült nő példáját hozta, aki hallássérültként is sikeresen megvédte a doktori disszertációját.

Gombos Gábor, a “Dokumentumok” rovat vezetője azzal kezdte beszédét, hogy ő maga mentális problémákkal él, ami Magyarországon még nem számít fogyatékosságnak, az ENSZ Fogyatékosügyi Egyezményben viszont már igen. Az Egyezményből kiemelte a 12. cikket, amely a döntéshozatalról szól. Eszerint a fogyatékkal élő személynek támogatást kell adni, hogy ő maga dönthessen ügyeiről, s ne minden esetben a bírói döntés határozzon. Június elején a Parlament szavazni fog az új polgári törvénykönyvről, ami változást hozhat e tekintetben az eddig bevett gyakorlatban.

Gerhard Aba magyar származású, Bécsben élő fotóművész képei egy a hagyományostól eltérő szépségeszményt formálnak, s ily módon tökéletesen illusztrálják főként a két feminista vonatkozású szöveget a lapban.


Mi a Fogyatékosság és társadalom?
A Fogyatékosság és társadalom új, számonként 100-120 oldal terjedelmű fogyatékosságtudományi és gyógypedagógiai periodika.
Az új orgánum szükségességét a magyar nyelvű, vonatkozó szakmai-tudományos fórumok immár kínzó hiánya mellett a mostanra már kifejlődöttnek mondható, de napról-napra új megközelítésekkel, eredményekkel jelentkező, és a mindennapi életre is szignifikáns hatással lévő tudományág látásmódjának frissessége, az elmúlt időszakban sorra-rendre jelentkező új tudományos világszemléleteket reprezentáló paradigmái, illetve multidiszciplinaritása és igen változatos módszertani megoldásai is indokolják.
A közelmúlt paradigmaértékű újításai között egyebek mellett a fogyatékos ember-kép átrendeződését; a szociális model térnyerését és ennek tudatosítását; a támogatott döntéshozatal radikálisan új szemléletét; a feminista fogyatékosságtudományi diskurzust, valamint az ökológiai nézőpontot egyaránt megtaláljuk."

*****


A folyóirat tartalma

Üdvözlet az Olvasónak! (A TÁRS-FŐSZERKESZTŐK) . . .3
KUTATÁS
Új kutatási irányzatok a fogyatékosságtudományban (MARTON KLÁRA – KÖNCZEI GYÖRGY) . . .5
Egy évtized változásai: reflexiók az „emancipatív” fogyatékosságkutatásra (COLIN BARNES) . . .13
DOKUMENTUMOK
A fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezmény . . .23
Jogi vélemény a fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló ENSZ-egyezmény
12. cikkével kapcsolatban (NEMZETKÖZI FOGYATÉKOSJOGI MUNKACSOPORT) . . .44
Bizonyítási kísérlet és kommentár a 12. cikkelyhez, avagy a cselekvőképesség
problémája (GOMBOS GÁBOR ÉS MUNKATÁRSAI) . . . 49
FORRÁS
SUSAN WENDELL: Az elutasított test – Feminista filozófiai elmélkedés a fogyatékosságról
(A könyv első fejezete) . . . 57
FÓRUM
Tudományos vitáink természetrajzához – Vitaindító bevezető a rovat elé (ZÁSZKALICZKY PÉTER)
MESTERHÁZI ZSUZSA hozzászólása, NAGY ZITA ÉVA és VERDES TAMÁS kommentárja . . .79
KULTÚRA
A fogyatékos női testről alkotott kép(zet)ek (HERNÁDI ILONA) . . .87
SZEMLE
A fogyatékosságtudomány útjai kettős történeti keretben, avagy első, kísérleti metszet a
fogyatékosságtudományról (NAGY ZITA ÉVA – KÖNCZEI GYÖRGY – HERNÁDI ILONA) . . .93
Fogyatékosságtörténeti Vándorkiállítás (KÖNCZEI GYÖRGY) . . .109
A kézirat benyújtásának feltételei, Társfolyóiratok, Abstracts, Table of Contents . . .112

Megrendelés
A folyóiratból a 2009. évben további 2 példány jelenik meg, melyek előfizetési díja:
2000 + postaköltség.
A periodika nyomtatott változatának megrendelését a honlapról is letölthető formanyomtatvány kitöltésével és megküldésével az alábbi e-mail címen: info@eotvoskiado.hu, vagy postán a következő címen: ELTE Eötvös Kiadó, 1053 Budapest, Királyi Pál u. 18. lehet igényelni.
A bemutató számból további példányok postaköltség áron a kiadóból megrendelhetők.



Génszimfónia

Joan Slonczewski a női SF (régebben tudományos fantasztikus) irodalom nagymestere. A nagy irodalom nagy emberi víziókat hordoz, amelyek közös tudatunkban élnek. Új világokat tár fel a kreatív nőtudat, a faj történetének és jövőjének nagy vízióit. Természetes, hogy ezt a víziót egy nő látja ilyen tisztán és prófétailag, hiszen a faj története a nő mint nem története. Alighanem ettől olyan jól érthetőek ezek a sztorik – írja Gordon Agáta Joan Slonczewski regényeiről.


Az Ajtó az óceánba nyelve pillanatok alatt megtanulható, és gazdagon, kreatívan működik olvasás után is még sokkal. Hősnői ivadékoknak hívják magukat, anyabolygójuk ivadékainak, idegen bolygókon pedig Cseréknek.
A csere nyelv interaktív, az empátia és a tudás nyelve. Legközelebbi hozzátartozóját szerelemcserélőmnek hívja az Ivadék, és köszöntésképp szép napot cserél azokkal, akikkel összetalálkozik.
Ha a tengerben úszom, a tenger is úszik bennem? Kérdezi a cseréktől fiatal tanítványuk egy idegen bolygón. Hát persze.


Milyen világba csöppenünk? Hová utazunk ezzel a lengyel-amerikai biológus nővel négyszáz apró betűs oldalon keresztül?
Hát az óceánholdra, ahol nincs szárazulat, az egész bolygó egyetlen jól karbantartott ökoszisztémában hullámzik. A legmagasabb rendű tudat a bolygónő saját tudata, amely közös minden egyes organizmusáéval.

Lényei nők és csak nők, az élet replikátorai, gyógyítói és formálói. Ápolják, gondozzák, eszik, isszák és fenntartják a bolygó összes életjelenségét, az élő növény-szerű tutajokat, amelyeken a női közösségek és családok élnek, az óceán állatait, a csónakvontató szállókalamájókat, a tutaj horgonyzó óriásférgeket, a táplál ékelőkészítő növényeket, a világító virágokat és az információ hordozó keleplegyeket. Nagyon egyenrangú gyülekezőiken közös és jól megemésztett döntéseket hoznak.

Ezek a nők halak és emberek, lilák, kopaszok és meztelenek, mért is ne, és ha veszély, bánat, trauma vagy erőszak éri őket, akkor elfehérednek és mozdulatlanná válnak, csak a kislányaik képesek visszahozni az életbe a transzba esett felnőttet.
Itt nincs agresszió, nincs háború, nincs kizsákmányolás, nincs hazugság, nincs erőszak.
Azonban a környező világok határain beszivárognak ezek a jelenségek, amelyek a halnők számára értelmezhetetlenek, veszélyesek és ostobák.
Ezek a jelenségek a férfiakhoz fűződnek, igen, ez ismerős valahonnan.
Természetesen nem értik egymást, természetesen a globál-galaktikus férfiszövetségek kihasználják a halnőket, meg akarják semmisíteni, félnek tőlük és erőszakolják őket.

Joan Slonczewski amerikai-lengyel biológus, fiatal ötvenes, a tudományos kreativitásból származik regényeinek masszív nyelve és jövőbe látó képessége. Abba a jövőbe lát, amely nem idő, hanem hely: bennünk van. Hatalmas élő organizmusunk - a testünk - egyetlen tudatnak alárendelten működik, miközben tudattal bíró egységeket tartalmaz és hordoz. A mikro és makro tudatosságú egységek kommunikációjáról és evolúciójáról mesél a Génszinfónia, Joan másik remeke, mely ugyancsak a múlt században született, 1998-ban.

Egy alig élhető bolygó magasabb intelligenciáját kutatják a regény hősei, halnők, globál-galaktikus virtuális lények, bankárok és vezetők, nanoplaszt szabadgépek, amelyek öntudatosak és együttműködők, mikrozooidok és intelligens részecskék. Száműzöttek, gyerekmentők és Lélekhívők.
Az emberi intelligenciára végül a genetikusok bukkannak és ők is értik meg a jelrendszerüket egy traumatizált autista számmisztikus kislány és egy életformáló halnő segítségével.
Csakhogy ez az intelligencia mikroszkopikus, és a hordozóiban tetten érhető: a bolygó telepeseiben telepszik meg, és sugallja létét és fenntartását.
A megszállt telepesek istenek, a parányok bolygói és létfenntartói, a parányok generációi naponta követik egymást, minden emberméretű organizmushoz másként alkalmazkodnak a parányok, ez a biodiverzitás.
A parányokat hordozó beláthatatlan méretű és tudatosságú lény a számukra spirituálisan felfogható, vagyis isten. A parányok tettenérhetetlen sugalmai és víziói, melyet a hordozójuknak üzennek, a hordozóban isteni jelként jelenik meg.
Az élet láthatatlan szintjeit hódította meg és fedezte fel Joan Slonczewski, nem kisebb utazás ez Kolumbuszénál.
A tudományos nyelv és tapasztalat kifinomult irodalmi víziója maga a megvilágosodás.


Susan Greenfield, angol biológus és agykutató friss könyve, az Identitás a 21. században, szintén egy jövőképet vizionál, azonban regényes szabadság nélkül. De a szóhasználatában  a nanotechnológia és szilikát-szenzibiltás alig tér el a sci-fiétől. Legfontosabb következtetése pedig kísértetiesen hasonló Joan Slonczewsikéhoz.
A neuron (azaz egy idegsejtünk) értelmes alapegység, az agy értelmes alapegysége, kapcsolatokkal és kommunikációval, specializálódott küldetéssel és feladatokkal. Az ember a faj értelmes alapegysége, kapcsolatokkal és kommunikációval specializálódott küldetéssel és feladatokkal. Bizony.
(Vagyis: az intelligencia nem méretarányos...)

Joan Slonczewski SF regényeit pedig úgy kell olvasni, ahogyan a fordulatos regényeket falja az olvasó, aki nélkül nincs író. Gyorsan haladunk az intrikáknál és bonyodalomnál, várakozón követjük a romantikus szálakat, izgulunk a megsemmisítő fenyegetéseknél, és lelassulva ízlelgetjük az inspirált, tiszta tudás üzenetét.

2009. május 24., vasárnap

Versvasárnap - Király Odett

„Az érkezések ideje lejárt.
A távozásnak van szezonja most.
A zsarolásból ennyi épp elég.
Ha menni akarsz, jó utat taposs.
És jó út taposson majd téged is.
Hogy merre mész, úgysem te döntöd el.
Felnőtté tettél néhány perc alatt.
Hisz távozáskor mindig nőni kell."

Király Odett első kötetéből.



Magyarázkodás

Anyám azt mondta úgy éljek, hogy Isten
sohase téveszthessen szem elől és
mindig neki tetszően cselekedjek.
Ezt a szöveget apám nem szerette.
Szerinte ugyanis teljesen mindegy,
hogy mit teszünk vagy mit nem (ez is fontos:
a nem-cselekvés – már apám szerint)
a végén Isten úgyis megbocsát.

Én jó gyerek voltam: lehajtott fejjel
hallgattam végig mindkettőjüket.
A vitatkozás pofátlan lett volna,
viszont ha valakinek igazat adok,
megnyilvánul a jobban-szeretés.

Anyámban a tumor úgy bujdosott el
hogy még az orvosok sem vették észre.
Ezután apám nem sokat törődött
magával és úgy élt, akár a bűnös,
ki, hogyha kérdezik, nem válaszol.
Az első infarktusa vitte el.

Ha én is úgy élnék, ahogy hiszek,
valószínűleg nem élnék sehogy.
Ez nem panasz, ez magyarázkodás:
pontos és száraz. Ezt lehet jobban
szeretni, a reláció itt minden
következmény nélkül megengedett.

Olyan ez, mint egy tárgyalás. Itt
mindig annak kell ítélkeznie,
aki semmit nem tud, csupán találgat,
hitére támaszkova, legtöbbször
szótlanul.

A találkozás veszélye

„ha életem festmény, ők a keret”
(Halmai Róbert: Esténként hozzájuk)

Most azt hiszem, hogy annyi fiú közül
egy sem hiányozhat. Dömi sem, pedig
ő még a címemet is tudta.
Benne reméltem az általános

pótlást apám helyett, akiből csupán
tárgyai maradtak meg. Tina tudja ezt,
tud szinte mindent. Ő Személyi-
ségem egyik leszakadt darabja,

testemről a gomb. Tudja, hogyan lehet
anyát hitellel játszani és mindig
úgy mosolyog rám a tükörből
vissza, akár a fiúk. Szerintem

anyám cseréje, hisz a magány – akár
két nyelv hegyét a ritka találkozás –
összevarrja őket.
Régóta
nincs olyan arc, ami emlékezne,

emlékeztetne bárkire. Azt hiszem,
jó ez így: hogy nem kínzom a lelkemet
idézéssel, idézetekkel.
Szívem a pulcsiba zárom, sajnos

egy jó ideje senki se láthatja.
Be kellett, hogy varrjam. A találkozás
veszélye vitathatatlan, hisz
ha bekövetkezik, úgy lesz: vége.

Levélnyom

Nem mondom el, miért szerettelek.
A hallgatás – szokás szerint – enyém.
Kettőnk között az eleven beszédre
soha nem volt és most sincsen remény.
Ettől függetlenül szerettelek.
Ettől függtem, mint ágakon a lélek.
Te szó voltál, én némaság, lehet,
hogy ezért vártam engedelmességet.
Szavak nélkül is tudtad a parancsot –
így éltünk, te a szolga s én a zsarnok,
borítékba zárt le nem írt szavakban.
Egy vesszőt adtál, ez maradt emlékül
nekem, ki betűk, s eleven nyom nélkül
éltem benned, pontos, metsző alakban.

Ha megzsarolnál

Ha megzsarolnál, engedelmeskednék,
akár egy jó barát, ha szépen kéred.
Ha gyilkosságra kérnél – mért hazudjak –
lehet, hogy könnyen vinne rá a lélek.
Ha azt parancsolnád, hogy öljelek meg
s nem adnál hozzá mélyebb indítékot,
azt is megtenném, jóllehet szeretlek,
de segítenék, hogy elérd a célod
még ebben is, hogy te győzhess, egészen.
Hiszen ez is egy verseny, jól tudom.
Csak úgy zsarolj, hogy ne legyen esélyem.
Ne állítson meg semmi félúton.
Ne ébresszen bűntudatod a látvány:
a ház, a test, a száraz csend, a véred.
Feküdj nyugodtan, én veled leszek.
Akár egy jó barát, nem is kell kérned.

Így

Az érkezések ideje lejárt.
A távozásnak van szezonja most.
A zsarolásból ennyi épp elég.
Ha menni akarsz, jó utat taposs.
És jó út taposson majd téged is.
Hogy merre mész, úgysem te döntöd el.
Felnőtté tettél néhány perc alatt.
Hisz távozáskor mindig nőni kell.
Azt mondod, hogy túl kevés a szóból.
Csak látszat ez, hogy futni hagytalak.
Rólam van szó és az irgalomról.
Emlékeim a szavak összetörték.
Spájzban tartalak, mint anyám a körtét.
Így elmúlsz, mint a rend és – forma bont! –
így megmaradsz, mint sor végén a pont.

*****


A szerzőről

„1986-ban születtem, bő két hónappal a Challenger lezuhanása után és 23 nappal a csernobili katasztrófa előtt. Ebben az évben halt meg Andrej Tarkovszkij és Jorge Luis Borges. Lehet, hogy ezek miatt van hajlamom a pesszimizmusra. Ugyanakkor egyre optimistább vagyok. Mostanában új dolgokat fedezek fel. Például, hogy 1986-ban adta ki Esterházy Péter a Bevezetés a szépirodalomba című monumentális könyvét, vagy hogy ebben az évben reaktiválódott a Tiszatáj. Nem mellékesen 1986-ban járt a Halley-üstökös utoljára a Föld közelében, ami azt jelenti, hogy kis szerencsével egyszer még láthatom is. Valami ilyesmit szeretnék elérni a verseimmel is. Hogy egyszer láthassam őket egységes egészként és ez egyre kevésbé tűnik elérhetetlen célnak.” – tömören és velősen így cseng Király Odett curriculum vitaeje. A fiatal költő, a pécsi egyetem magyar-pszichológia szakos hallgatója, akinek verseivel eddig többek közt a Mozgó Világban, a Holmiban, az Árgusban és a Ligetben találkozhattak az olvasók. Magamon kívül című első verseskötete, mely a Palatinus Kiadó gondozásában lát majd napvilágot, a könyvhét újdonságait gazdagítja.

Bódis Kriszta: Van élet a Nyugat után

Meglehetősen poshadt, szavatosságát vesztett tartósítószer szag csapott meg, amikor végre megnyílt előttem az irodalmi élet(konzerv)doboza - a Magyarországon íróvá, urambocsá írónővé válás nehézségeiről, a kánonteremtő folyóiratokról, kiadókról, iskolákról és nem utolsó sorban szalonokról rántja le a leplet írásával Bódis Kriszta, miközben az Irodalmi Centrifuga mint új és nyitottabb fórum születéséről is számot ad a leendő pályakezdőknek és az olvasóknak. Hogy milyen élet van a Nyugat után? – írásából ki-ki levonhatja a konzekvenciát, akinek Bódishoz hasonlóan, az irodalom a szíve csücske.


Az Élőfolyó és a lejárt konzerv

Meglehetősen poshadt, szavatosságát vesztett tartósítószer szag csapott meg, amikor végre megnyílt előttem az irodalmi élet(konzerv)doboza (benne az írók, mint a heringek).
Nem tagadom (ahogy azt sok kollégám hivatalból teszi), én egészséges mértékben exhibicionista vagyok, és ahogy soha, úgy most sem l'art pour l'art teszem közzé az irodalmi élettel megesett első liezonomat, hanem nagyon is jól megfontolt szándékkal ugyan, de naiv hangvételben, mintegy éreztetve a történet szimbolikus jelentőségét, hogy aztán vázoljam a Nyugat korszakától napjainkig, hogyan és mi konzerválódott, hogyan és mi éled újjá az irodalom életének fölzavart állóvizében.

Készüljenek, kezdődik

Egyszercsak el akartam válni a férjemtől, mert hét éves boldog és kiegyensúlyozott, valamint példamutató és harmonikus házasságunk alatt, ő minden héten kétszer megcsalt. Nem gondoltam én, hogy életem három orgazmusa mellé többet is érdemelnék, de felborult a hormonháztartásom, és vele együtt kiborultam én, mondtam, „válunk” és semmiféle „mi vagyunk egymásnak az igazi, és ezt jól megfogod még bánni”, engem bizony nem tartott vissza. Egy életem egy halálom, elindultam szerencsét próbálni. Egészen a férjem barátjáig jutottam, mert ő megértett. Ellenben én elsőre nem mertem nagyon megérteni őt, ezért csak hemperegtünk, doromboltunk, aléltunk, búgtunk és zsongtunk, meg jól összenyálaztuk egymást a Szigeten. Másnap ragaszkodtam hozzá, hogy fölmehessek a lakására. A felejthetetlen élmény hatására született első prózai művem: „A helyzet, amikor ba...(ez itt nem tűr nyomdafestéket) kötelesség” címmel.
Azonnal el is küldtem néhány folyóirathoz első írásomat, és nem telt el hosszú idő, amikor mindahány szerkesztő jelentkezett, hogy találkozni szeretne velem... Úgy jártam, mint Emily Dickinson Thomas Wentworth Higginsonnal, az angol írópalánták pártfogójával, aki mindenáron látni szerette volna legalább a költőnő képmását. Én még éretlen írócsitri voltam, és nem ordítottam, toporzékoltam, hanem eszembe se jutott, hogy mondjuk az ide vonatkozó E.D. idézettel válaszoljak a szerkesztőuraknak: „Portrém nincs, de kicsiny vagyok, akár az Ökörszem, hajam merész, akár a gesztenye bogáncsa, és szemem, akár a Sherry a pohárban, mit a vendég meghagy. Hisz ön nekem anélkül is hogy látna?” (Emily Dickinson)
Nem, nem ezt válaszoltam. Azt mondtam, jó, és kész. Ehhez voltam szokva. Nem mondunk ellent férfinak, abból baj nem lehet, a többit majd kitalálom... De hihetetlen és naiv optimizmussal, (bennük bízással) azt is gondoltam, hogy én ezt az egész szcénát le nem leplezem. Lepleződjenek le maguk. Na erre várok azóta is. Hogy akkor mi történt? Semmi. Hinniük kellett nekem anélkül is. Persze így sokkal lassabb volt. De legalább emelt fővel öregedtem bele a művekkel kiharcolt alkotói biztonságba. Haj, szemek, csípő stb. helyett „csak” az írás maradt belőlem.

Centrifuga zavarja a vizet

Három évvel ez előtt, éppen a „nőíróság” tapasztalatainak érett összegzéseként Gordon Agáta írótársammal együtt létrehoztuk az Irodalmi Centrifugát. Egyenesen az irodalom és művészet decentralizációját céloztuk meg, a gender szempontok iránt elkötelezetten. A kulturális sokszínűség jegyében az irodalmi múltjára is büszke Centrál Kávéházba „költöztünk” ahol 100 évvel ez előtt Molnár Ferenc megírta a Pál utcai fiúkat, és ahol a legendás Kaffka Margit Társaság is megalakult. Itt a Centrál Kávéházban tehát az Irodalmi Centrifuga töretlen sikerrel három hosszú éve kéthetente jelentkezik, gazdag programot kínáló irodalmi estek sorozataként. Az IC olyan friss irodalmi fórum lett, amely kissé fölkavarta az irodalom állóvizét. A Centrifugával párhuzamosan több fronton nyitottunk (konstruktív) tüzet. Forgács Zsuzsa Bruria anyaszerkesztővel karöltve 33 nőírót hívtunk meg, hogy megalkossuk a korszak legnépszerűbb kötetét, az Éjszakai állatkertet, ezt az egyedülálló antológiát a női szexualitásról. Az előző színházi évadban pedig Kiss Noémi írótársammal, és kortárs írónők közreműködésével (Rakovszky Zsuzsától, Tóth Krisztinán és Erdős Virágtól, Bánky Évától Szécsi Magdáig, de sorolhatnám még) Eszenyi Enikő rendezésben a Vígszínház olvasóteátrumában kortárs, nő-szempontú irodalmi művek sokasága került rivaldafénybe, olyan nagyszerű művészek tolmácsolásában, mint Börcsök Enikő, Kútvölgyi Erzsébet, Halász Judit, Igó Éva, Papp Vera, Vencel Vera és sorolhatnám ezt is tovább. Bizakodva állíthatom a nők megpezsdítették az irodalmat, ahogy azt egyébként már a Nyugat idején is tették, csak valahogy az utókor jobbnak látta elfeledni őket. Az irodalom férfi privilégium. A feminista gondolkodású Kaffka Margit biztos a szívéhez kapott volna, ha hallja, hogy a minap valamelyik rádión a következőképpen beszéltek munkásságát méltatva. „Kaffka Margit írónőről megemlékezve bátran mondhatjuk: több volt ő írónőnél. Megérdemli, hogy írónak tekintsük, hiszen munkája egyenértékű férfi kortársaiéval...“ Ezt csak fokozni tudnám azzal a kultúrtörténeti finomsággal, hogy a Nyugatos szerzők asztalához nem ülhettek oda a Nyugatban publikáló szerzőnők. És ez Kaffka Margitnak nagyon fájt. Nekem meg mindkét eset nagyon fáj.


Foglalkozása: író

Megfigyeltem, hogy író nők sokkal kevésbé hajlamosak azt mondani magukról, hogy a foglalkozásuk: író. Valószínűleg nem csak szemérmességből. És még csak nem is azért, mert elbizonytalanodnának, vajon az író szó hímnemű-e (nem bizonytalanodnak el, mert tudják, hogy hímnemű, és éppen azon vannak, hogy nőnemű is lehessen).
Tapasztalatom szerint a helyzet inkább az, hogy egyrészt a nők soha nem csak írók, hanem még mindenféle mások is. A nők azért is húzódoznak attól, hogy íróként identifikálják magukat, mert elég sokára hiszik el, hogy tehetségesek, ugyanis a férfiak, akik idejekorán elfoglalták a szerkesztőségeket megmondják, hogy nem azok. Két okból mondják. Az egyik ok egzisztenciális, a másik sem kevésbé korlátolt, egyszerűen csak érdektelennek (kevesebbnek, nem irodalminak) gondolják a női témákban és megfogalmazásban megjelenő női szempontokat és tapasztalatokat.

Reneszánsz év, reneszánsz nők

Ezért aztán a nők a nagy hátrányból előnyt kovácsolnak, mindenféle műfajban és területen kipróbálják magukat. Megacélosodva az elutasítások feldolgozásában és kiművelődve a szexuális zaklatások (megkeresések) kezelésében reneszánsz emberré fejlődnek. Érdemes egyszer ilyen szempontból is megvizsgálni az írónőket, hány és hány műfajban alkotnak még teljes értékű művészként. Figyelmükbe ajánlom Tóth Krisztinát, aki versben prózában és üvegfestésben kiváló, Esze Dórát, aki prózában és operaéneklésben jeleskedik, Karafiáth Orsolyát, aki versben, prózában és a médiában sziporkázik, Szécsi Magdát, aki fest és ír, Kiss Judit Ágnest, aki verset, prózát ír, énekel és, aki mellesleg oboaművész, vagy Lángh Júliát, aki volt újságíró, afrikai bozótfalu óvónője és ma regényíró, vagy Polcz Alaint, aki egyaránt volt kiváló pszichológus, tanatológus és író, végül - és egyáltalán nem a megkezdett sort lezárva - ajánlom alázatosan jómagam verssel, prózával, pszichológiával, filmmel, közélettel.

Boksz, pankráció, ketrecharc

Szinte lehetetlen, hogy ma valaki csak úgy az irodalmi élet kellős közepébe csöppen. Az úgynevezett magas irodalom világa kamerával, kutyával őrzött terület. (Itt persze szívesen utalok Podmaniczky Szilárd egyik novellájának címére – „döglött kutyával őrzött terület”). Aki piacra termel, hiába alkot népszerűt, sőt jót, nem lesz író Magyarországon, míg az irodalmi élet legbelsőbb köreiben íróvá nem ütik, de azt várhatja. Nagyon fontos a szeplőtelen előélet, még a fogantatásnál és a teremtésnél-, vagyis az asztalra tett műnél is fontosabb. Míg a piacon a reklám és a példányszám az „íróvá” válás biztosítéka, addig a magas irodalom esetében a kritikusok és kollégák elismerése, az, hogy hányadik vonalban említenek. Van persze mindenféle beszéd a művekről, az abszolút jó írásról, mesterműről stb., de engedjék meg, hogy ez ügyben meglehetősen szkeptikus legyek. Amíg kortárs irodalmunk (tisztelet a kivételeknek) unalmas, önismétlő, és belterjes, addig az irodalmi élet nagyon is dinamikus, akár egy bokszmeccs, pankráció, vagy ketrecharc.

Hálózatok, központok, kiképzők

Ősi magyar (értsd: egyetemes emberi) hagyomány szerint a szembenállások mentén lehetett mindig meghatározni a legkarakteresebben, mit kíván a magyar író. A századelőn népiest vagy urbánust, az átkosban kitaszított polgárit vagy vonalas szocialistát, ma ezek vegyülékét: népies- polgáros- konzervatívat vagy posztmodern- világirodalmit. Az irodalmi életet ma is folyóiratok és azok szerkesztői, kritikusai, kiadói érdekek és kiadók köré szerveződő írók, különféle írószervezetek, valamint mainstreem és underground fórumok, műhelyek, csoportosulások-, legújabban pedig íróiskolák határozzák meg.
A kimerítő teljesség igénye nélkül bevezetem önöket néhány ilyen meghatározó „központba” és kóstolót adok a kiképzések módjáról.

Csúnyák-e a Szépírók

A Szépírók nem csúnyák, hanem egy társaság. Akkor jöttek létre, amikor az Írószövetségben csúnyákat mondtak egyesek, és ezzel a magyar írók többsége nem akart közösséget vállalni. Kiléptek sorban és az országos polarizáció addigra mindent elsöprő hullámán lovagolva, megalapították a Szépírók Társaságát. „A Szépírók Társasága egymás irodalmi munkásságát megbecsülő és szellemi tekintetben egymáshoz közelálló írók által létrehozott szakmai, érdekvédelmi és szolgáltató szervezet... Az egyesület kiemelt céljai között szerepel, hogy elősegítse tagjai egzisztenciális gondjainak megoldását...” Merőben pragmatikus és prózai célok ezek (pedig a szervezet tagjai a legnagyobb magyar írók, pár százan Esterházytól Nádason és Spirón át Polcz Alainig) a szöveg részleteit éppen azért idézem, mert a világon mindenhol misztikus köd lengi körül az írókat, én azonban szívesen rombolok egy kis tekintélyt annak érdekében, hogy tisztábban lássunk, hogy jobban megértsük egymást és a világot, amiben élünk. Például, létezik egy fiatalnak nem mondható (mert szocialista termék), ám fiatalokat tömörítő József Attila Kör is, sok passzív taggal, olyan kezdő szerzőkkel, akik belépőpontokat keresnek az irodalomba. C' est la vie, a JAK-ban is a szemfüleseké a világ. Éppen itt bontogatja szárnyait a Telepes elnevezésű irodalmi csoport, akik elsősorban inkább professzionális kommunikációs technikáikkal, PR-ral, és hálózatépítéssel jeleskednek az érdekérvényesítésben, mint műveikkel, de mi tagadás könnyű nekik a hátrányos helyzetű vagy ideális álomvilágban vegetáló írótársakkal szemben, akik idejük nagy részét nyilván szavak és mondatok formálgatásával töltik, kisebb nagyobb sikerrel.


Udvartartás

Kétféle van, egy a kiadók körül, egy a folyóiratoknál. Mindkét helyre nehéz bekerülni, a már többször említett okokból. Ha az ember mégis, akkor sem biztos, hogy az olyan jó lesz neki, kivéve, ha simulékony természet, vagy vezérbika. Tanítványaimnak, és írópalántáknak a fősodor lapjait, az Élet és Irodalmat, a Kalligramot, a Holmit, a Jelenkort, újabban az Árgust és a Műutat szoktam javasolni, mind olvasásra, mind publikációs célpontoknak. Az alternatív kánonépítők azonban, (ahogy mi a Centrifugával és az ICA honlapjával) már megnyitottak lehetséges, választható, szabadabb utakat, ezért érdemes nem csak a Literát, de pl. a Spanyolnáthát is nézegetni. Ahogy folyóiratba, úgy kiadóhoz kerülni sem könnyű dolog. A szerkesztők asztalán két kupac tornyosul, balról az utcára beküldött művek, jobbról az ismert szerzőké (vagy fordítva). Töménytelen mennyiségű iromány. A Magvetőnél megjelenni kis túlzással, olyan nagy megtiszteltetés, mint Nobel díjat kapni, de hasonlóan jelentős kiadónak számít a Jelenkor a Kalligram, a Noran, csökkenő fanyalgással az Ulpius ház és végül az Alexandra, de Matyi Dezső birodalma valójában egy másik világ kezdete, az irodalom tágul, a piac diktál, az írók árkot ásnak. Én meg nem vagyok szorongó típus, tolerálom, sőt szeretem a sokszínűséget.


Szalonok, műhelyek, iskolák

„Akkor ti összejöttök és felolvassátok az írásaitokat egymásnak?”- kérdezte egy ismerősöm hitetlenkedve, mikor éppen Vámos Miklós és Esze Dóra Mustár szalonjáról meséltem neki. (Mustársárga nappalijukban gyűlünk havonta össze és mi tagadás, tényleg felolvasunk egymásnak, és jól érezzük magunkat.) Egyetemista koromban a költőnövendékek Lator László műfordító szemináriumára jártak, ahol a mester a munkáinkkal is foglalkozott, miközben a szakma fortélyait tanította, legendás alkalmak voltak ezek, míg a prózaíró tanoncok (például Hazai Attila, Erdős Virág) Lengyel Péter szemináriumát látogatták. Ugyan ebben az időben jártam Spiró György drámaíró kurzusaira is.
Aztán ott van Szigliget, Tokaj, Balatonfüred az írók számára nem nyaraló-, hanem munkahelyek, ahol időről-időre írótalálkozók is szerveződnek.
Ma kreatív írást tanulni meglehetősen divatos dolog, de messze az Író Akadémia aratja a legnagyobb sikert, ami a látogatók számát és a neves előadókat illeti. Mindazonáltal a JAK írószemináriumai is népszerűek. Mindkét helyen volt alkalmam a Bódis-módszer szemléletét és technikáit alkalmazni, miközben idén Palkonyán az első írótábort is kipróbálhatták régi és új tanítványaim. Kultúrtörténeti tény, hogy a legtöbb művészeti ág mesterségbeli alapjait igen korán tanítani kezdték, s az iskolákban kézzelfoghatóvá, elérhetővé, tanulható szakmává lett mindaz, ami addig az istenek ajándékának számított. Tehetség persze mindenhez kell. Ám a tehetségnél már csak az ihlet megfoghatatlanabb. Az biztos, hogy írónak lenni mindig is meglehetősen bizonytalan, éppen ezért elég szabad és kívülről meglehetősen idealizált foglalkozás. Írónak lenni luxus. Igen sok áldozattal járó luxus. Egy ideig adottság és belső kényszer eredménye, később döntések teszik a gellert kapott embert végleg erre a pályára. Az író nem győz hálálkodni vagy átkozódni eleget sorsa alakulása fölött.

Mindenki valaki

Egy skandináv tévének adott interjúban lelkesen ismertettem hitvallásomat az írásról és az alkotásról általában, vagyis hogy az írás (csakúgy, mint az alkotás joga) közös emberi jog és lehetőség, nincsenek elérhetetlen helyek, a kifejezésformák pedig nem kisajátíthatók. Fontos, hogy felfedezzük magunkban újra az alkotás élményét, tanuljunk egymástól, viseljük az alkotás felelősségét, ismerjük meg képességeinket és azok határait, ébredjünk rá az alkotás gyógyító és örömszerző, életet gazdagító lehetőségeire. Az írás nem a kivételezettek előjoga. Az írás lehetőségének visszaszerzése újra rádöbbent az önkifejezés örömére.
A szabadság, a játék, a kreativitás megnyitja az embert, és nyitottá teszi a gondolkodást. A műsor producere és rendezője Charlotte Thiis-Evensen (aki filmes kollégaként is) egyre ragyogóbb szemekkel figyelt, végezetül azt mondta: „nagyon tetszik, ahogy gondolkodsz, Skandináviában egyre inkább ez a szemléletmód a jellemző.”
Vannak művészeti/irodalmi korszakok, melyek határozott, (sőt tankönyvízű) körvonalat kapnak az írónál sokkal komolyabb és előbbre látó szakemberek szorgalmának köszönhetően. A kartotékoló és kanonizáló irodalmárok, kritikusok, irodalomtudósok idővel kipárolják az életet az irodalomból, de paradox módon ez a machináció is az irodalmi élet része. Én szeretem érezni az ízeket, párlatot, esszenciát. Nagy a szívem is, sok mindenért dobog, de az irodalomért oda vagyok.
Az irodalom a szívem csücske.

2009. május 23., szombat

Simone Beauvoir szerelmes levelei

Milyen egy egzisztencialista filozófusnő, ha szerelmes? – így cseng a Jaffa Kiadó gondozásában napvilágot látott, közel ezer szerelmes verset tartalmazó válogatáskötet mottója, legalábbis a kiadó sajtóreferense szerint. A Francia Intézetben megrendezésre kerülő, vetítéssel spékelt, rendhagyó kötetbemutató különös koncepcióra épített. Simon de Beauvoir és Nelson Algren kettősét igyekezett a jelenbe transzportálni. Míg a feminizmus alapköveit lefektető francia „nagyasszonyt” Karafiáth Orsolya költő, író, amerikai lovagját Todd G. Williams zenész, író testesítette meg. Kettejük össze-összefonódó párbeszédét Szily Nóra koordinálta, akinek javára szóljon, időnként azért próbált veszélyesebb vizekre evezni - Murányi Zita beszámolóját olvashatják.


A jelenből előbb mégiscsak a múltba reppenünk vissza, hála az 1920-as, 1950-es évek Amerikáját idéző, fekete-fehér filmkockáknak. Legendás kor ez, legendás írók kora – harsogja a vászon is – Hemingwayé, Dos Passosé, hogy csak a nevesebbeket említsük. Aztán szóba kerül a jazz, a chicagói építészet, az amerikai regények kísérleti technikái, melyek a narrátor szerint mind Beauvoirt, mind elválaszthatatlan párját, Sartre-ot lenyűgözték. Nagy utazásuk során került a képbe Nelson Algren is, az a bohém, minden keservét és magtakarított centjét szerencsejátékba és lóversenybe ölő író, aki rögvest belehabarodott Beauvoirba. Hogy miért? Egy értelmiségit várt, és egy gyönyörű nővel találkozott. Mintha a kettő eleve kizárná egymást… És bár a szöveg józan angolsággal csendül az éterbe, nem ez lesz az utolsó mondat, mely felborzol(hat)ja kedélyeinket.

Szily Nóra olvasatában a levélgyűjtemény egy kicsit történelemkönyv is, hisz képet kapunk belőle a ’40-es, ’50-es évek Párizsáról, annak pezsgéséről és minden visszásságáról, bár a prímet mégiscsak a szerelem viszi. A piros betűs szerelem és a néhol verstani magasságokba emelkedő írások, melyek a műsorvezetőt hol megmosolyogtatták, hol megríkatták. A könyv javára írja továbbá a fordítást, mely megőrizte Beauvoir kezdő angolságának minden sutaságát, miáltal a szerző leveleiből nyers őszinteség árad. Todd, aki angolul olvasta az Amerikai szerelmet tinédzseresnek minősíti a most lenne 101 esztendős író stílusát. Mintha egy tizenhét éves lány írná, mindegyik úgy kezdődik, hogy „kaptam egy levelet”. Azt azért Beauvoir pozitívumaként említi, hogy nyelvtudása fejlődik a könyv vége felé. És hogy vall erről a szerző maga? „Ujjaimban érezhetem a szerelmet, míg írok”.



Ez az idézet aztán tovább is lendíti a beszélgetést. Egy sietve született, négy hónapos kapcsolat, hogy ragadhatta arra a 39. életévét taposó Beauvoirt, hogy aztán egy vastag könyvterjedelmű levélkupacot hagyjon hátra az utókorra? – fogalmazódik meg a kérdés, jogosan. Todd kitart amellett, hogy a levél az író kezében csak eszköz, eleve a könyv születése lebeghetett szeme előtt, amit Orsi is csak jóváhagyni tud. Szily Nóra pedig árnyalni. Beauvoir levelei olyanok, mint az esti imádságok, egyfajta lelki terápia lehetett számára egy teremtett személyhez írni. Mindenesetre furcsa, hogy bár az egyik kapcsolatból a másikba sodródó Algren ’64-ben jelentkezik utoljára, Beauvoirt ujján a tőle kapott gyűrűvel temetik. Furcsa, hiszen a háttérben mindig ott áll Sartre, akivel együtt olyannyira elválaszthatatlanok, hogy egy francia lap nem átallja őket Az egzisztencializmus Ginger és Fredjének nevezni az egykori hollywoodi táncos duóra utalva.

Szily Nóra ezt úgy foglalja össze, Beauvoir megalkotja a megengedő szerelem definícióját. Karafiáth helyesel, szerinte a távolból muszáj jó fejnek lenni, megengedőnek egy férfival, hisz olyan messziről úgyse lehet pattogtatni azt a bizonyos ostort. Szunnyad benne igazság, bár a képet némileg árnyalják Beauvoir Sartre-hoz írott levelei, melyet az Algrenhez írottakhoz hasonlóan, a szerző örökbe fogadott lánya, Sylvie Le Bon de Beauvoir engedett napvilágra hozni. Ezek a szövegek rávilágítanak arra is, a legendás pár egymás gondolatain túl, többek közt Beauvoir fiatal nőtanítványain is megosztozott. Vagyis Beauvoirnál a megengedő szerelem nemcsak kontinensnyi távlatokban működött.



Hogy mi vonzót találhat egymásban két idegen, hogy, hogy küzdi le az ismeretlenségből, az érthetetlenségből, az eltérő kultúrából fakadó gátakat, arra maga Beauvoir adja meg a választ, aki Nelsonját ingyen francia nyelvleckékben kívánja részesíteni, amiből az köszöni, nem kér. Todd saját tapasztalatát felelevenítve állítja, a kultúrát csak a nyelven keresztül lehet magunkévá tenni, ha pedig aktuális idegen gyökerű párunkkal eljutunk a veszekedésig, az már egy szint. (Beauvoir és Nelson Algren sosem jutottak el.). A közös kapcsolódási pontot – egyeznek ki a beszélgető felek, ha nem is az alkohol adta, a folyékony nedű mindenesetre segítette az egymásban való feloldódást.

Ami ennek a furcsa szerelemnek, fellángolásnak(?) a súlyát adja, az a döntések nehézségében áll, amit mai, információs társadalmunkban nehéz megérteni. Beauvoir azért nem ment a férfi után, mert neki Franciaországban volt dolga, a szellemi áramlatok, a hivatása odakötötte. Orsi szerint ma már külföldről is dolgozhatunk idehaza, ő bizony nyugodt szívvel utánamenne egy helyes római fiatalembernek. Elgondolkodtató persze, hogy az írás mellett Beauvoir is állandóan utazgatott. Igaz, a külhonban való hosszabb, akár örökre szóló letelepedés egy-egy ideig-óráig tartó körútnál nagyobb lemondásokat igényel.



Minél tovább boncolgatjuk, boncolgatják a könyv gerincét adó, furcsa szerelmet, annál ingoványosabb talajra érkezünk. Karafiáth biztos forrásból értesült arról is (neki egy külföldi ismerőse mondta, aki személyesen ismerte Beauvoirt), hogy ez az egész Nelson-ügy csak kamu, a filozófusnő világéletében egyedül Sartre-ot szerette. Todd mosolyog, bólogat, csillog a szeme – látszik, hogy egyetért. Szily Nóra igyekszik kivágni magát, a könyv mindenesetre – mondja - alap arra, hogy a szerelemről beszélgessünk. A végén már nemcsak az olvasásra buzdít, de arra is, hogy írjunk egy szerelmeslevelet kézzel, és akkor nem jöttünk hiába. Sajnos menetközben hiába céloz rá, hogy Beauvoir a Második nemben újrafogalmazta a női nem fogalmát, beszélgetőpartnerei nem ütik le a magasra dobott labdát. Pedig az újszerű téziseket taglaló, a sex és a gender fogalmát megalapozó, feminista alapmű izgalmas táptalaja volna Simone munkásságának újragondolására. A társadalmi nem szerepmeghatározó voltára Beauvoir sokat citált passzusa, az „Az ember nem születik nőnek, hanem azzá válik” is rávilágít.

És végül ne feledkezzünk meg a bevezetőben már ígért hátborzongató mondatokról sem, amit az Amerikai szerelem sztereotipizáló (szintúgy angolból fordított?) fülszövege is indukál. „Bár sok tekintetben valószínűtlen párost alkottak - a nő szószátyár francia értelmiségi, a férfi a chicagói nyomor hallgatag krónikása volt -, szenvedélyes szerelemre lobbantak egymás iránt. Hogy szabad, kell-e ezen megütődni azután, hogy a korszakalkotó Második nem első magyar kiadásából olyan kulcsmondatok maradtak ki, mint a Természetétől fogva minden nő homoszexuális. A leszbikusok azáltal mások, hogy el is utasítják a férfiakat., elgondolkodtató. A felháborodás persze mindkét esetben jogos, sőt! Már-már egyfajta meggondolatlan kiadói eljárást sejtet, amit az adott korszakra, az eredeti forrásra hivatkozva, ha kell, így is, úgy is el lehet bagatellizálni.


Murányi Zita