2009. május 14., csütörtök

Afrika frankofón írói 5. - A könyv, mint szemfedő

„Afrikában sokan alig hallottak, ha egyáltalán, a holocaustról. Európában kevesen figyeltek oda, ha egyáltalán, a ruandai népirtásra. A hasonlóság pedig félelmetes, ahogy a bűnbaknak kiválasztott népet, a többség előzetes agymosása után, az államszervezet aktív részvételével és a „végső megoldás” reményében, módszeresen kiirtották.” - Scholastique Mukasonga ruandai tuszi írónő A mezítlábas asszony című regényéről Lángh Júlia ír a világírónők-sorozat frankofón afrikát bemutató ötödik darabjában.


Lángh Júlia: A túlélő emlékezete – A könyv, mint szemfedő
Scholastique Mukasonga: A mezítlábas asszony (La femme aux pieds nus, Paris, 2008)



Scholastique Mukasonga ruandai tuszi.
Ugye tudják, mit jelent tuszinak lenni Ruandában? 1994 tavaszán a ruandai hutu többség (85 %) mindörökre le akarván számolni a módszeresen csótányoknak titulált kisebbségi tuszikkal, a legteljesebb nemzetközi érdektelenség közepette száz napon keresztül bozótvágó késekkel lemészárolt férfit, nőt, gyereket: nyolcszázezer és egymillió közötti tuszi embert.
A történet, mint minden népirtás, nem volt előzmény nélküli. Az ismétlődő öldöklések elől Mukasongát és egyik fivérét édesanyjuk már 1973-ban – a lány akkor 16 éves volt – Burundiba menekítette, „hogy megőrizzük a család emlékezetét...” A ’94-es népirtás híre Mukasongát már Franciaországban érte. Családjából és falujából senki, egyetlen ember sem menekült meg a mészárlás elől.
„A mezítlábas asszony” a megölt anyának állít emléket.
„Nem tudtam letakarni a testét, földi maradványai eltűntek. Ez a könyv a szemfedő, amellyel nem fedhettem be anyámat... Szegény maradványai elkeveredtek a népirtás hatalmas tömegsírjának dögletes bűzében, és talán még ma is – de még ezt sem tudhatom – ott vannak egy csonthalmaz káoszában, csont a csontok között, koponya a koponyák között.”



A hétgyerekes családot, számos tuszi familiával együtt, a hutu hatalom 1960-ban elűzte otthonából, és az ország másik részén Nyamata vidékét jelölte ki számukra kényszerlakhelyül. Itt egyetlen szobából álló kunyhójukba, akárcsak a szomszédokéba, be-berontottak hutu milicisták, törtek-zúztak, vertek, öltek.
„Anyámnak egyetlen dolog járt a fejében, egyetlen terve volt minden áldott napra, egyetlen oka a túlélésre: hogy megmentse a gyerekeit. Ehhez minden stratégiát kidolgozott, minden taktikát kipróbált: hogyan kell menekülni, elrejtőzni. Nyilvánvalóan az lett volna a legjobb, ha futunk és elbújunk a földünket határoló sűrű, tüskés cserjék között. De ehhez az kellett, hogy legyen is rá időnk. Mama állandóan a zajokra fülelt. Amióta felgyújtották régi otthonunkat, és hallotta a gyűlölet morajlását, amely úgy szállt felénk, mint egy szörnyeteg dongóraj zsibongása, kifejlődött benne az állandóan éberen figyelő zsákmány hatodik érzéke. Mi még semmit sem hallottunk, de ő már nagyon messziről kivette az ösvényen közeledő csizmák dobogását.”
Stefania rendszeresen főpróbákat rendelt el a gyerekeinek, hol és hogyan bújjanak el gyorsan a cserjésben, földbe vájt odúkban, vagy ha erre nincs idő, a házon belül, kosarakban, ládákban. Megtanította a menekülő utat a közeli határhoz, Burundiba. Ő maga nem akart menni, csak a gyerekeket menekíteni, ha eljön az idő. Mindig készenlétben állt egy batyu néhány édeskrumplival, banánnal az útra. Még földalatti alagutat is kezdtek ásni, de ez megvalósíthatatlannak bizonyult. Egy szomszédasszonyról, akit a milicisták lelőttek:
„A két mellére céloztak, csak a két mellére, ismételte anyám. Azt akarták mondani nekünk, tuszi nőknek: Ne adjatok többet életet, mert a halált adjátok, ha világra hoztok valakit. Ti többé nem az életet hordozzátok magatokban, hanem a halált.”
Az anya az előjeleket is figyelte: az ég színét, a vizek fodrozódását, a károgó hollók röptét: „Nem is volt kétséges, hogy abazimunak, a halottak szellemeinek küldöttei, baljós károgásuk azt üzente: Nemsokára velünk lesztek, a halottak mocsár fölött gomolygó szürke ködébe veszve.”
Nyamatában, ahová száműzték őket, a kunyhókat szögletesre építették. A hagyományhű Stefania a ház mögötti udvarban fölállította a számára egyedül otthonos, fonott, kerek kunyhót. „Ilyenek ma már csak a múzeumokban vannak, mint a több millió évvel ezelőtti hatalmas állatok csontvázai.” A hátsó udvar a nők felségterülete, itt főznek, itt termesztik a gyógynövényeket, ide gyűlnek össze beszélgetni, itt intéznek minden női ügyet. És itt őrzi a családanya a parazsat, éjszakára gondosan letakargatva, hogy másnap is lángra lobbanjon a rőzse a három kőre tett főzőedény alatt. Ha néha mégis kialszik, a szomszédokhoz kell menni tűzért. De ha gyakran kell kérni, az nagy szégyen. „Ez még a tüzet sem tudja megőrizni, ez rossz asszony!” – mondják.



Az afrikai regények hagyományaihoz hűen Scholastique Mukasonga is egy etnográfus pontosságával, részletesen és színesen írja le a hétköznapok életét, a házat, a tárgyakat, a szokásokat és hiedelmeket. A kunyhó és az udvar berendezését, a legfőbb, és ünnepi szertartásokkal megtisztelt eledel, a cirok aratását, a csecsemők gondozását, a betegségek és sérülések gyógyítását mindazzal, amit a természet nyújt, mivel a rendelőben csak kétféle kínálat van: aszpirin és köhögés elleni szirup. (Évtizedekkel később, a nigeri Illéla rendelőjében is csak kétféle gyógyszer volt: aszpirin és a malária tüneteit enyhítő nivakin.) A kenyeret is gyógyszerként fogyasztják, miután megismerkedtek ezzel a varázsos újdonsággal, amelyet egy fővárost megjárt bátor vállalkozó asszony vezetett be, mint drága kincset, a nyamatai életbe. Azt is megtudjuk, hogy a ruandai ember számára mások előtt enni szégyen. Még egy apa sem eszik a gyerekei jelenlétében.
A tuszik hagyományosan pásztornépek, a hutuk földművelők.
„Leölték a teheneinket, felgyújtották az istállót a borjakkal. Ember-e még az ember, ha nincsen csordája? Mit kezdünk a napunkkal, ha nem vihetjük többé a marhákat a legelőre, nem hívhatjuk mindegyiket a nevén, nem dörzsölhetjük le a szőrüket puha fűcsomóval, nem súghatunk kedvenc üszőnk fülébe hízelgő szavakat... Hogyan lehet megpecsételni a barátságot anélkül, hogy egy tehenet ígérnénk? Hogyan nősítjük meg a fiunkat, ha nincs a menyasszonyváltságra egy hibátlan üszőnk?”



Ha tehén nincs, vaj sincsen, ez az univerzális gyógy- és szépítőszer, pedig a szépség fontos. Részletes leírást kapunk a vasárnap délutánokról, amikor a férfiak számára tilos hátsó udvarban összegyűlnek a nők, vágják, fonják, szépítik a lányok haját – megkülönböztető frizura jár az eladósorban lévő lányoknak –, és megbeszélik, kinek a fiát kinek a lányával házasítsák össze. Stefania nagymestere a közvetítésnek.
„Sokat nyomott a latban véleménye a lányokról a matrónák szemében, akik fiuk számára kerestek feleséget. Az a lány vajon tiszteletreméltó családból való? Viselkedése és modora jólneveltségről tanúskodik-e? Dolgos-e eléggé, nem veti meg soha a kapát? Mutatja-e jeleit annak, hogy boldogítóan termékeny lesz? Szépsége, természetesen, alapos vizsgálat tárgya volt: járása felér-e a tehén lépteinek kecsességével, ahogy a dalokban mondják? Szemében megvan-e az üsző tekintetének felülmúlhatatlan bája? Hátsóját kellő méltósággal ringatja-e? Hallható-e, amikor jár, a lágy surrogás, ahogy két combja egymáshoz dörzsölődik?”
Az európai itt bizonyára kicsit elmosolyodik, de tudnia kell két dolgot. Az egyik, hogy Afrika-szerte mindenütt a női szépségeszmény bizony nem a karcsúság. A szép nő testes, foghatós, látszik rajta, hogy van mit ennie, karja, combja legyen vaskos, teherbíró. A másik: a pásztornépek szinte szerelmesnek mondható rajongása a jószág iránt. Illélában hallottam egy pöl (fulani) pásztortól, hogy a család egyetlen büszkesége és vagyona a szaporodó csorda; soha nem vágják le a teheneiket, soha nem ennének a húsukból. Ennek a puszta lehetőségéről is szent borzadállyal beszélt: egy ilyen szép és kedves, tejadó állatot levágni! Annál nagyobb dicséret tehát nemigen lehet, mint ha egy lányra azt mondják: olyan, mint egy tehén...
Hiába a rettenetes körülmények, az állandó életveszély, a rettegés a közeledő csizmák lépteitől, a hétköznapi élet megy tovább a maga apró örömeivel és derűs pillanataival. A haladás is lassan eléri a nyamatai háztartásokat, egyebek között Mukasongának köszönhetően, aki a városból, ahol líceumba jár és az apácáknál bentlakó, hazaviszi az alsónadrág használatát. Az apácák ugyanis kötelezik a lányokat, hogy ruhájuk alatt hosszúszárú alsóneműt használjanak. A furcsa szokás megtetszik Stefaniának, varrat magának is egy gatyát a lányával, és elterjeszti a viseletet, ami a nők tetszését és a férfiak elutasítását váltja ki. Lassanként elterjed a budi használata is, miután mindenki megcsodálta, hogy a szükség elvégzésére külön házikót lehet építeni. Addig közös latrinát használtak, a banános mélyén, egy hosszú, mély árok fölé guggolva. De a civilizáció terjed.
Stefania ki akarja házasítani legidősebb fiát, Antoine-t, és hosszú keresés után talál is egy szorgalmas, szép, széles csípőjű lányt, akiben minden báj megvan, amit a ruandaiak a tehénnek tulajdonítanak. És dolgos is, mert a legfontosabb, ami egy jó feleségtől elvárható, az a munkához való ereje.
„Égi ajándék volt ez a lány, kész csoda! Stefania megköszönte Szűz Máriának, és ugyanakkor Ryangombénak, a Szellemek urának is. Anyám jó keresztény volt, de azt mondta, nem szabad senkit elhanyagolni, és főleg nem az ősök Isteneit. Gyomlálni kell minden cirok körül, mondogatta, sosem lehet tudni, melyik terem először. Nem tudta, melyikük teljesíti a kívánságait, Mária vagy Ryangombe, okosabbnak találta összebékíteni a kettőt.”
Ez is tipikus Afrikában: akár a keresztény, akár az iszlám hitre térítették meg őket, mindig megőriznek valamit az ősi hitükből, és könnyedén beépítik az újba.
A szülők elindították tehát a leánykérés igen hosszadalmas, szigorú szertartásokhoz kötött menetét, amelynek során minden fordulóban meghatározott mennyiségű ciroksört kell vinni a jövendőbeli családjának házához, a legvégén pedig menyasszonyváltságnak egy tehenet. Persze időbe telik, míg az újabb adag sörök elkészülnek, és pláne, amíg egy tehén ára összejön, ebben a sanyarú kitelepítésben, ahol a tusziknak már nem lehetnek saját jószágaik. Éppen beszerezték végre a tehenet, amikor szörnyű dolog történt: egy másik asszonynak is, egy gazdag ember feleségének, feltűntek a dolgos és szép eladó leány számos erényei, és elraboltatta a fiával Antoine menyasszonyát!
Stefania nem vesztette kedvét: volt egy házasulandó fia meg egy odaadható tehene, keresett hát és talált hozzá másik feleségnekvalót.
„A tehenet odaadták Jeanne családjának, Jeanne pedig Antoine felesége lett. Kilenc gyerekük született, abból hét fiú, anyám legnagyobb örömére. Azt gondolta, néhányan majd közülük életben maradnak, és így a család fennmarad. Tévedett.”
A szemérem, ahogy Mukasonga egy-egy szóval, félmondattal jelzi, miért nincsenek életben a családtagok, engem a soát túlélt nők időskori írásaira emlékeztet. Boldogult anyósom egy füzetbe gyöngybetűkkel leírta életét. Színesen, részletesen jellemzett nagynéniket, nagybácsikat, unokatestvérek sorát, aztán a bekezdés végén mindig csak annyi állt: meghalt Auschwitzban.
Afrikában sokan alig hallottak, ha egyáltalán, a holocaustról. Európában kevesen figyeltek oda, ha egyáltalán, a ruandai népirtásra. A hasonlóság pedig félelmetes, ahogy a bűnbaknak kiválasztott népet, a többség előzetes agymosása után, az államszervezet aktív részvételével és a „végső megoldás” reményében, módszeresen kiirtották. Emitt iparilag, gázzal, amott kézműves módra, macsétával.
A ruandai népirtás előzményeihez tartozik, hogy a belga gyarmatosítás idején a fehérek vezették be a megkülönböztetést az azonos anyanyelvvel (kinyarvanda), azonos szokásokkal és hagyományokkal rendelkező állattenyésztő tuszik és földművelő hutuk között. Az ugyancsak általuk bevezetett igazolványokba kötelezően beírták, ki hutu, ki tuszi, ami a népirtás idején nagy szolgálatot tett a gyilkosoknak. Ugyanis külsőre sem lehet megkülönböztetni egymástól a hutukat és a tutszikat, ámbár egyesek az utóbbiakat sudárabbnak, elegánsabbnak tartják. A belgák annakidején valamiért úgy döntöttek, hogy a tuszik, akik a hagyományos királyt adták az országnak, „felsőbbrendűek”. Mukasonga erre így emlékezik:
„A fehérek azt állították, jobban tudják nálunk, kik vagyunk, honnan jöttünk... Még az ősünket is ismerték, benne volt a Bibliában, Chamnak hívták. Így aztán majdnem fehérek voltunk, hitvány kereszteződések ellenére, kicsit zsidók, kicsit árják. A tudósaik, és nekünk hálásaknak kellett lennünk ezért, találtak nekünk egy testhezálló fajt: hamiták voltunk!”
Az utolsó tuszi király 1959-ben bekövetkezett (természetes) halála, majd a nem sokkal később kikiáltott függetlenség után a hutuk kerültek uralomra, és több évtizeden át tartott a Mukasonga által „mini-népirtásnak” nevezett gyilkosságok sora, egészen az 1994-es, majdnem totálisra sikerült genocídiumig.
Scholastique Mukasonga édesanyja szemfedőjének szánt könyve a nőkről szóló fejezettel zárul. Udvariasság, megbecsülés, szolidaritás, barátság a szomszédasszonyok között: a hátsó udvarokban összegyűlt asszonytársaság „valósággal a nők parlamentje volt”. Az igazságszolgáltatás, a külügyek, a nehéz tárgyalások polgármesterrel, agronómussal, misszionáriussal, a férfiakra tartoztak.
„A nők területe volt az oktatás, az egészség, a gazdaság, a házasságok megszervezése. Mindenki szóhoz jutott, addig beszélt, ameddig akart, senki sem szakította félbe. Nem volt többség, kisebbség. A döntéseket akkor hozták meg, amikor minden nő egyetértett.”
A szexről soha nem beszéltek.
„Ruandában nem végeztek excíziót a kislányokon, ahogy más afrikai társadalmakban. Ellenkezőleg, védelmezni kellett azt a becses zugot, ahonnan a gyerekek jönnek... A lányok tíz éves kora körül azt mondta nekik az anyjuk: Eridj a szomszédasszonyhoz, mondani akar neked valamit, menj, kérdezd a nagyobb lányokat, ők tudják, mit kell tenni, érdeklődj Speciosánál, az ő korában ő már biztosan tudja... Többet nem mondtak. Nem az anya dolga, hogy beavassa a lányát. A lányok ezt elintézték egymás között. Széthúzták a hüvelynél a nagyajkakat, aztán visszahajtották, mint egy kétteknős kagylót. Olyan szavakat írok most, amilyeneket egy ruandai nő nem ejthet ki, nem írhat le. De végül is ezek francia szavak, talán rájuk nem vonatkozik a tilalom.”
Szó esik még szerelmi bánatról, esetleges bűbájolásról, egy különlegesen szép lányról, akinek megcsodálták „masszív combjait, szőrös lábát, méltóságteljes járását, amely előnyösen hasonlított az elefánt lépteihez”, a meddő nők képzelt terhességeiről, egy hutuk által megerőszakolt lányról, akit, miután a nők közösen fohászkodtak a Szűz Máriához és Ryangombéhoz, csecsemőjével együtt befogadtak. „Ruanda a Kurázsi mamák országa.”
Az epilógus egy visszatérő rémálom képe: a pap kiküldi a gyerekeket a rétre, hogy gyűjtsenek fehér virágokat az oltár díszítésére. És a gyerekek gyűjtik és elhelyezik Jézus oltára, Mária szobra elé a fehér... csontokat, férfiak, nők, gyerekek csontjait.
„– Felismered őket? – kérdezi hajdani pajtásom, Candida. – Nézd meg jól, itt vannak mindnyájan, én is köztük, és a tieid mind, és Stefania, felismered őket?
Candida egyre halványuló árny, hangja már távoli visszhang:
– Van-e eléggé nagy szemfedőd ahhoz, hogy letakard őket mind... letakard mind... mind...?”


*****


Scholastique Mukasonga még a család kitelepítése előtt, 1957-ben született a ruandai Butaréban. Édesanyja az 1973-as „mini-népirtás” után bátyjával együtt Burundiba menekítette. „Azért küldött el minket, hogy fenntartsuk a család emlékét... Tizenhat éves korom óta őrzöm a család emlékezetét, és ennek az írás a legjobb módszere. Amikor meghallottam a népirtás hírét, egy kék iskolás füzetbe kezdtem írni, hogy a szorongás és félelem ellenére se felejtsem el az eseményeket” – vallotta egy interjúban. Mukasonga 1992 óta Franciaországban él, szociális gondozó Normandiában. Első könyve, a gyerekkoráról írt „Inyenzi avagy a csótányok” (inyenzi a svábbogár kinyarvanda neve) 2006-ban jelent meg. A kéziratot ismeretlenül küldte el több párizsi kiadónak, a Gallimard azonnal megjelentette. Második könyvét, „A mezítlábas asszony” -t is a Gallimard adta ki.

Nincsenek megjegyzések: