2009. június 29., hétfő

Ágens: A kapcsolat

„A sofőr lefékezett, hátra rohant, ocsmányul szidalmazta a nőt, s a nyitott ablakon kihajította a telefont, majd gyorsan elhajtott. Majdnem elkapta, de kicsúszott a kezéből, s sűrű hallózás szólt a három darabra széthullott készülékből. Letérdelt mellé, itt vagyok, súgta a csonkba. Tegnap megtaláltalak, nem játszom tovább… Ő volt. A férfi jólnevelten terelgette az ajtó felé, simogatta a hátát, tuszkolta kifelé. A gyerekek? – próbálkozott a nő. Nincsenek gyerekek. Menj szépen. Már megtaláltalak.” – Ágens erős látomása az érzékelés határainak keresése. Hogy aztán életünk leglényegesebb kérdéseivel találjuk szembe magunk..


A keze tele volt szatyrokkal, megint túlvásárolta magát. Munka után botladozva cipekedett, megfogadta, hogy többé nem hozza magát ilyen helyzetbe, de nap, mint nap megtette. A telefonja türelmetlenül csöngött. Abbahagyta, majd újrakezdte. Nem akart megállni, a földre pakolni és felvenni a készüléket. A súly ide-oda billentette, nekiverődött a falnak, meglökött egy sétáló öregembert. Az öreg rosszalló pillantást vetett rá, érezte, azt hiszi, be van rúgva. Be lehetne, de nem volt. Az irodában ment a péntek délutáni whiskyzés. Volt, hogy alig tudott hazamenni, a férje többször rátelefonált, mire hajlandó volt elindulni. Jólesett lazítani, kacérkodni a mindig tökéletes modorú és öltözetű ügyvezetővel. Eljátszani, hogy bármi megtörténhetne, ha akarná. De nem akarta, félt egy elhúzódó kalandtól, a későbbi találkozásoktól. Szerette azokat az embereket, kikkel dolgozott, feloldódott bennük. Nem szívesen zavarta volna meg a nehezen beállt harmóniát. Belemerült a férfi tekintetébe, a hideg kék szemben egy piros folt virított, bevérzés, vagy baleset nyoma. Vonzotta a hidegsége, a távolságtartó udvarlása, a kegyetlenség, ami együtt járt vele. Ismerte a szeretőit, hétről-hétre tértek vissza, mentek el, végül békét kötöttek a szűkszavú igazgatóval. Nem tudtak tőle szabadulni. Alkalmanként belehallgatott a veszekedésekbe, a szakításokba, óhatatlanul belekerült a férfi történeteibe. Minden héten más hozta a piát, ma ő volt a soros. A csöngés nem maradt abba. A hívó fél nem adta fel, erőszakos, dühödt ciripelés szólt a retiküljéből. Ma vette. A régit kidobta, mindent átpakolt ebbe a gyönyörű krokodilbőr táskába. A kiválasztás szempontja az volt, hogy mostantól rendet tudjon tartani benne, áttekinthető, csodálatos rendet. Mindenben erre vágyott. Megszűntetni a beláthatatlan rendetlenséget, az otthagyott pólókat és bugyikat, a könyvespolc porát, az apró tárgyak uralkodó halmait. Minden évben egyszer rászánta magát, hogy átnyálazza a papírjait, kikutassa a fiókjait, átválogassa a ruháit, a sarki cigányok és a környék óvodái nagy örömére. Nem engedhetett meg magának ilyen puccos holmit, de most volt pénze, a kiadó végre kifizette a már régen elvégzett munkáit is. Ilyenkor kényeztette magát, vásárolt, ebédelt, különleges borokat és sajtokat válogatott össze. Mintha mindig így lenne, olyan természetességgel kért a legdrágább árukból. Lazán és elegánsan glasszált a tömött polcok között. Egy munkát hozott ide, rögtön fizettek, azért jött maga. Azonnal akarta a pénzt, meg a tartozásukat is. Kp-ban, mondta a telefonban, kp, más nem érdekel. Különben nem vállalom. Fordított. Ez volt az egyik munkája, középtehetségű írók nagy népszerűségnek örvendő műveivel bíbelődött, nem túl sok lelkesedéssel. Próbálta játékként felfogni a megfeszített tempójú munkát, néha naponta 16 órát is dolgozott. A férfival már délelőtt elkezdtek inni. Az erős ital összezavarta az érzékeit, melyik péntek is van ma? Minden második héten járt ide, tulajdonossá lett egy menő antikvitásban, a tehetségét a szervezésbe, a pénzügyek, befektetések intézésébe fullasztotta. A férjének komoly kapcsolatai alakultak ki ezzel a céggel, s a fordítás mellett, amit puszta szórakozásnak hitt, beleerőszakolta őt az üzleti világba. Minden második hét kínszenvedés volt a számára, kivéve a péntekek bódító óráit, az ivás felelőtlen felszabadultságát. A négy ember ficánkolt a mámorban, a tárgyalások konferenciavonalon zajlottak, szabados beszéddel és néha otromba viccelődéssel. Az ügyfelek megszokták már a hétvégét megelőző indokolatlan vidámságot, s ezen a napon csak azok kapcsolódtak hozzájuk, kik részesedni akartak a nem mindennapi ficánkolásból. A telefon csak nem hagyta abba. Gyűlölte, mikor ennyire erőszakos volt valaki. Eldöntötte, hogy azért sem veszi fel.
Billegett tovább a megrakott szatyrokkal, a csöngetés megszokottá vált, az elhaladó emberek lapos pillantásokkal kísérték, nem értve, miért nem veszi fel azt a rohadt telefont. A gondolataiba mélyedt, nem érezte a karjait majd kitépő súlyt, automatikusan tette egyik lábát a másik után, lépkedett, ábrándozott. Nem szerette az autóját, azért nem járt vele. Frissen jött a gyárból, egyszer-kétszer vezette, de nem tudta megszokni. Automata sebváltó, fedélzeti műszerek, a régi, szakadt Volvóját vágyta vissza. A férje túladott rajta, szemétre való, állította. Az új autó a garázsba került, alkalomadtán letörölgette róla a port és utálta, menthetetlenül. Befordult a sarkon, meg kellett állnia, szétcsúsztak a zacskók a kezében. A földön rendezgette a kenyeret, a narancsot, a tejet, a pezsgőt, névnapja volt, a mézes sonkát, amit annyira szeretett, a hosszú szárú hagymákat tolta vissza a szatyrokba. Megütötte a fejét a whisky, érezte, hatni kezd. Szédült és éhes lett, legszívesebben nekiállt volna lakmározni. Körbenézett, lecsípett egy kicsit a sonkából, a szájába tömte, hagymát tört hozzá. Majd még egyet. A kenyér csücskébe harapott, ezért otthon folyton meg kellett küzdenie. Ha alkalma nyílt rá, meghámozta a kenyeret, a ropogós héját ette csak, a kenyér bele a kutya vacsorájában kötött ki. Általában két kenyeret vett, az egyiket a kamrában rejtegette, hogy szabadon hódolhasson szenvedélyének, a másikat a családjának kínálta. Ma csak egyet vásárolt, szorongott a szétmarcangolt kenyér miatt, majd kimagyarázza valahogy, reménykedett. Már nem hallotta a csörgést, érzékelte, hogy szól, de nem bántotta a fülét az éles pitymákolás. Pitymákol a zsendice, apja nótája volt. Körbenézett. Már mélyen bent járt a parkban, nem emlékezett, hogy került oda, kimaradt az odavezető út, amin meglepődött, mert tőlük legalább 15 percnyi járásra volt. Letette a dugig megtöltött szatyrokat egy padra. Alkonyodott, úgy hét óra felé járhatott. A csöngés csak nem maradt abba. Felvette. A férje volt. Ordított, hogy órák óta hívja és nem éri el, hol van, már délben elment otthonról, mennyi ideig tart a bevásárlás? Nem szólt egy szót sem. Délben? Nem az a péntek van? A whiskys? Bár az nem lehetett, a karjára simuló retikül nem arról vallott. Nem értette. A szatyrokban a bevásárolt árúk, az irodából jőve ugrott be a közértbe, éhes volt, marta a gyomrát a szesz, evett, igen, ez az a péntek. Kósza emlékként beugrott a mai ebéd a kiadótól kapott pénzből, a tekergés, a válogatás, az új ruhák és a ridikül. Beletúrt a krokodilbőr táskába, simogatta, melltartók, nyári ruhák, toppok voltak benne. Rajtuk az árcédula, ma vette, vagy így hozta el otthonról? A férje nógatta, hogy szóljon már, ezt hagyja abba, azonnal menjen haza. Hol vagy? - kérdezte. A parkban - felelte. Érted megyek, ne tedd le. A férfi folyamatosan beszélt hozzá, minden lépéséről tájékoztatta, beszállok a liftbe, hallotta az akadozó búgást, csattanást, az ajtó megint nehezen nyílik, a telefonon keresztül átszüremlő utcazajt, ahogy szidta az autósokat, nem engedik át, a későre maradt gyerekzsivajt a közeli játszótéren, a biciklizők csengetéseit, valószínű a férje előttük tekergett, elnézést kért, majd újra a hozzá szóló beszédet. Miért csinálod ezt? Hányadszor fordul elő? Részeg vagy? Igen, azt hiszem. Nem tudom. Látlak, hallotta, s a férfi letette a telefont. Halló, kiabálta a nő, hol vagy? Én nem látlak. Halló! Telt az idő. Ide kellett volna érnie. Úgy figyelte a tájat, ahogy az állatok, odaadó vizsgálattal gyűjtötte a szagokat, minden apró változást megszemlélt, kora esti meleg szél érkezett. Imádta az ilyen estéket, az ölelő meleget, a vacogás nélküli éjszakákat. Nem mert elmozdulni a padtól nehogy elkerüljék egymást. Nyolc óra volt. Már régen meg kellett volna találnia. Telefonált, a hívott szám nem elérhető mondta a hang. Újra és újra hívta, a műsor változott, a vonal túlterheltsége miatt a hívott szám nem kapcsolható. Nézte a parkot, beleolvadt a nézelődésbe, a szélre megmozduló leveleket figyelte, az elcsendesülő madarak csivitelését próbálta megfejteni. Kopasz csigákkal népesült be az út az eső után. Eső után, de nem volt eső. Fázott, összébb húzta magán a ruhát, csuromvizes volt, a hajából is csöpögött a víz. Esett. Megrémült. Mi történik vele? Az érzékelése nem egyezett azzal, amit átélt. Sírógörcsöt kapott, hüppögve szedegette össze a cuccait. Hazamegyek, a szatyrait illesztgette egymásba, könnyebb legyen cipelni. Fázott és félt. Sötétedett, a lemenő nap fénye átvilágította a parkot. Hosszú út sejlett fel, idegenül véget nem érő. Ez nem az a park. Nem az a park. Kapkodva hívta a férfit, nem ott vagyok. Itt vagyok, ordította, itt. A telefon kicsengett, de nem vették fel. Arra indult, amerről jött, nem érdekelte a felkínálkozó út. Kilépett a parkból. Meglátott egy buszmegállót, néhány ember ácsorgott ott és érdeklődéssel nézték az agyonázott nőt. Odaállt ő is. Olvasta a táblát, merre megy. Uramisten, hogy kerültem ide? A város egy a számára ismeretlen kerületében volt. Egy ablak melletti helyet foglalt el, bámulta a feltárulkozó városrész fényeit. Gyönyörű volt, valahogy kinyíltak a házak, erejük teljében pompáztak. Azt, hogy pontosan mit jelent, hogy kinyíltak, nem tudta, de érzékelte, hogy az épületek kitárulkoztak neki, felfedték való lényüket és szépségüket. Éltek. Egy lélek nem volt az utcákon, az éjszakai eső nyomai már felszáradtak. Hajnalodott, a buszvégállomáson talált egy térképet és próbálta beigazítani magát a városba. Megtervezte a hazafelé vivő utat. Felült a buszra, s várta, hogy elinduljon. Erős illat csapta meg az orrát. Hullámokban érkezett. Visszahúzódott, majd megint elérte őt. Egy meggyötört fiatal lány szállt fel a buszra, behúzódott az ablak mellé. Látszott rajta, hogy nem aludt éjszaka. Az alkohol és kaland nyomait őrizte az arca. Hatalmasakat ásított, a szeme véreres és kifejezés nélküli volt, fásultan dugta a fülébe a fülhallgatót, a lába verte a ritmust.


A nőt idegesítette ez a kora hajnali dübörgés. A lány arcán egy tenyérnyi horzsolást fedezett fel, igyekezett rejteni, de elő-előtűnt a zenére ringó arc vonalában. Éjszaka szerezhette. Mit bámulsz – büfögött rá a lány. Bocs, nem akartam. A nő intett, hogy nem baj. Te vagy az első ember ma reggel, akit látok. Hol szerezted? – kérdezte az arcán éktelenkedő zúzódásra mutatva. Semmi közöd hozzá – ugrott fel a lány, belerúgott az ülésbe, leszállt. A nő megnézte a menetrendet. A busznak már el kellett volna indulnia. Csodálkozott azon, hogy a férje nem hívja, otthagyta a parkban. Megnézte a mobilját, senki nem kereste. Öt óra ötven volt. Végre elindultak. Beleszagolt a levegőbe, már nem érezte az illatot. Egy hegyről tekergett lefelé a busz, szűk egyirányú utcákon mentek keresztül, ő volt az egyedüli utas. Senki nem állt a megállókban, így veszélyes sebességgel kanyarogtak lefelé. Egy kis utca végén előbukott a város panorámája. Tejszerű pára ült meg a dombok között. Nagyon magasan lehettek. Telefonált, hívta a férfit, kicsöngött, de ilyenkor még le volt halkítva, ismerte a férje szokásait. Hogy lehet, hogy erre nem járt még sosem? A házak elrendezése, a kertek, a kerítések idegenek voltak. Nem ismerte fel a formájukat. Utazott. Azon gondolkodott, miért nem szereti ezeket az egymáshoz tapadó, gondozott, kicsi kerteket, a míves házakat. Lenyűgözte a kanyargás, a látvány, a rendben tartott környezet, de sterilnek érezte, logikátlanul hibátlannak, mesterkéltnek. És zsúfoltnak. Elképzelt egy reggeli kávét a teraszon, a szoros életközösséget vállaló kortyolgatást, a belebámulást mások életébe és egy komoly együttműködést igénylő kertészkedést, mely megbeszéléssel kezdődik és sértődéssel ér véget. A zsebkendőnyi telek melyik része lenne az övé, nem kért belőle. A férje mindig is ilyen helyre akart költözni, de ő félt, hogy nem tudja elzárni magát a többiektől, és kéretlen élettársakat kell majd elviselnie. Így csak magára csukta az ajtót, s a vastag falú belvárosi lakás lezárta az utat az oda nem valók elől. Nem engedett senkit magához. Utálta a látogatókat, nem szeretett készülni és várni a vendégeket, kínálni őket, majd mosogatni utánuk. Akik ismerték hívatlanul állítottak fel, amit eleinte nagyon morcosan vett tudomásul, többször szóvá is tett, veszekedett, az elvégzendő munkáira hivatkozott, nem ér rá, csak egy kávéra mondták a barátai, majd később hálásan kért bocsánatot, ha valaki túlverekedte magát ezen az utálatos fogadtatáson. Az előre megbeszélt találkozókat sorra-rendre lemondta. A gyerekeire, az elfoglaltságaira, a rosszulléteire fogta a vendégek iránti viszolygását. Szerencsére voltak, kik nem adták fel és akarattal áthágták a szabályait. Ismerték az időben minél messzebbre megbeszélt találkozók sorsát. Újra hívta. A férfi felvette, mit akarsz, kérdezte az álmos és durva hang. Hogy mit akarok? Egész éjszaka kóvályogtam, nem találok haza, bőgte bele a telefonba. Na, jó, ehhez nincs kedvem, hangzott a válasz, a férje kinyomta a készüléket. Ilyen még nem fordult elő. Ha eltűnt, eddig, mindig megkereste. Ez volt az ő hallgatólagos, titkos játékuk. A nő eltűnt, a férfi megkereste és hazavitte. Soha nem beszéltek arról, hogy a nőnek miért kell elmennie és összekevernie az időt, bizalommal szerették egymást, s ez belefért a kapcsolatukba. A férfi mindig megbocsátott. Összeszedte a reszkető, alkalmanként ittas, tudatvesztett nőt, lefürdette, betakargatta, és reggel időben ébresztette. Sokáig ment minden a maga útján. Majd újra bekövetkezett. Elveszett, a férfi megkereste, hazavitte, ápolta, enni adott neki, szeretgette. Hónapokig nem történt semmi, a nő jól viselkedett. Hívta a férfit, hosszan csöngött, fürödtem, mondjad. Miért nem keresel? – sivított a nő. Most? – döbbent meg a férfi. Egy órája indultál el itthonról. Ezt ne csináld! Nem megyek sehová. Dolgom van. Megállt a busz. Az első megálló volt, ahol állt valaki. Le kell szállnom, eszmélt a nő, s kilökte az összecsapódó ajtót. A buszvezető az öklét lengette felé. Idióta, üvöltötte. A telefon. Kutatott a táskájában, nem találta. A buszon hagyta. Ütötte a távolodó jármű ajtaját. Fent hagytam a telefonom, kérem, álljon meg. A sofőr lefékezett, hátra rohant, ocsmányul szidalmazta a nőt, s a nyitott ablakon kihajította a telefont, majd gyorsan elhajtott. Majdnem elkapta, de kicsúszott a kezéből, s sűrű hallózás szólt a három darabra széthullott készülékből. Letérdelt mellé, itt vagyok, súgta a csonkba. Tegnap megtaláltalak, nem játszom tovább. Eltévedtem, nem voltam otthon éjszaka, mondta a nő. A férfi dühösen ismételgette, nem játszom, érted, nem játszom. Nem bírom, nem akarom. De eltévedtem – sírdogált a nő. A vonal megszakadt. A darabokból összerakta a telefont, működött. Egy forgalmas úthoz ért, megismerte a parkot, az ő parkját, azt, ahol eltűnt. Visszasétált a padhoz, a szatyrok ott feküdtek alatta, a kenyeret, a tejet és a pezsgőt elvitték, érdekes a hagyma, a sonka, a fűszerek nem kellettek senkinek. Ezek szerint itt hagyta őket. Megnyugodott. Most hazamegyek. Nekiindult a hosszú, fák övezte útnak. A lombkoronák összeölelkeztek a feje fölött, alig engedték át a nap sugarait. A játszótéren óvodások gyúrták egymást, egy kislány alaposan megnézte őt. Szia. Szia – felelte. Mit csinálsz? Játszom, nem látod? – méltatlankodott a kislány. Én is játszom, nem látod!? – ordított rá a nő. A kislány legörbülő szájjal továbbállt. Megy, hogy bepanaszoljon az anyjának, a rohadék! – gondolta a nő, és futni kezdett. A krokodilbőr táska csapkodta az oldalát, az egyik karjával magához szorította, a szabadon maradt kezével kalamolt, karmolt, kapott a levegőbe, hogy minél gyorsabban rohanhasson. Fuldokolva nyelte, harapta a levegőt, átugrott a homokozón, dobbantott és átvetette magát a mérleghintán. Az egész könnyűnek és súly nélkülinek tűnt, dobbantott, ugrott, vetődött, pördült, szökkent, néha megbicsaklott a lába, de pillanatok alatt visszanyerte az egyensúlyát, szilaj táncszerű mozdulatokkal futott és lebegett. Szomjas volt. Levetette magát a földre, hanyatt fekve kapkodta a levegőt. A fuldokló köhögés összekeveredett egy váratlanul nekiinduló nevetéssel. Megrázta magát, a fejét ide-oda rángatta, egyszer látott egy epilepsziást, annak a rohamát idézte fel, játszott, köhögött, a torkát csiklandozta a már-már kirobbanó kacagás, a könyökét és a sarkát ritmusra verte a földhöz. Ez az a park és most hazamegyek – énekelte megbicsakló hangon. Irgalmatlanul szomjas volt. Leporolta a ruháját, fölhúzta a cipőjét, a pántja leszakadt, s sántikálva elindult arra, amerre emlékezete szerint az ő parkjában a kútnak kell lennie. Lemosta az arcát, kiöblítette a száját, nyelte a friss vizet. A hidegtől libabőrös lett, reszketett. Hazamegyek átöltözni – mondta, a szájából kibuggyant a víz, végigcsurgott a nyakán, eltűnt a ruha dekoltázsában, a hasán kanyargott, majd a combján megakadt, s csöppökben hullott a lábfejére. Ma jönnek haza a gyerekek, eszmélt, sietnem kell. Megtörölgette a testét, irritálta a víz. Összekapta a holmiját, észrevette, hogy a krokodilbőr táska füle leszakadt és a varrás a cipzár mellett elengedett, a színe is megfakult. Ijedten simogatta a ridikült, próbálta a fület visszaerőltetni a helyére, a cérnát megcsomózni, hogy ne szakadjon tovább. Kutatott valamilyen zsinór után, hogy összeköthesse a szakadást. A táska üres volt, nem találta a pénztárcáját, a vásárolt dolgokat, egy kulcscsomó árválkodott benne. Nem az ő kulcsa volt. Végigtapogatta a retikült, hátha a mélyére csúsztak a dolgai, valamelyik rekesz mélyén lapulnak. Egy apró tárgy akadt a kezébe, nem ismerte fel. A bélés és a bőr között lehetett. A finom selyem könnyen szakadt, a körmével aprókat tépve haladt egyre beljebb, benyúlt. Egy parfümminta volt. A nyakára, a haja alá, s a csuklójára fújt. Az ütőerénél lágyan összedörzsölte vékony karjait, a finom illat elöntötte a pici teret. Végigsimított a haján, az arcán, a ruháján, s kilépett a parkból. Megütötte a fény. A szeméhez emelte a kezét, s hunyorogva leste az utat. A lámpa zöldre váltott, átsétált, a szemközti ház volt az övé. Belökte a kaput, megcsapta a kukák bűze, a dinnye rothadó szaga, az ételmaradékok émelyítő elegye. Már megint nem vitték el időben, dohogott magában, s meggyorsította a lépteit. Az első emeletre érve elérte őt egy épp most fövő húsleves illata. A lakására gondolt, a cselédszobából kialakított szobájára. Imádta ezt a szűk, de magas lyukat, a lichthofra néző ablak csipkemintás tapétáját, a kislány- és kamaszkorából megmaradt rekvizitumok illatát, a dobozait, a szerelmei leveleit, melyeket néha megritkított, attól függően épp melyik emlék jutott eszébe az évente egyszeri szortírozáskor. A lépcsőfordulóban egy fiatal, ismeretlen nőbe ütközött. Zavartan kértek elnézést. Alaposan megnézte a lányt. Szép volt és egészséges. Rózsás arc, elégedett tekintet, leomló fürtjei lobogtak, ahogy átugrotta a lépcsőfokokat. Sietett. Mikor egymásnak ütődtek, megsimította a nő kezét, úgy kért bocsánatot. Jól esett az érintése, tapintatos, finom, megadó érintés volt. A nő elsírta magát. A játék lényege volt ez a simogatás. A megtalálás pillanatában járt neki. Az óvatos, lágy dédelgetés. A férfi, mint először, úgy nyúlt hozzá. A találkozás utáni órák is így teltek el. Lefürdette, megfésülte a haját, befektette az ágyba, betakargatta és ő elmesélte, hogy mi történt vele. Reggel kávéval ébresztette, majd engedte útjára, hogy innentől sokáig ne kelljen ezt tennie. A nőnek legalább két-három hónapig jól kellett viselkednie. Ez volt az egyezség lényege. A fiatal lány cipőjének dobbanásai elhaltak, a nő sokáig állt a boltíves lépcsőfordulóban, nekitámaszkodott a falnak, poros lesz a hátam, gondolta. Először fordult elő, hogy egyedül jött haza. Hazacirógatás – morzsolgatta a szót. Tetszett neki. Fölbotorkált az emeletre, becsöngetett. Még egyszer. Nyílt az ajtó. A szűkszavú igazgató volt. Mit akar – kérdezte. Kezdettől fogva magázódtak, a nő erőltette volna a tegezést, de a férfi nem akarta, így szeretett dolgozni és szeretkezni is, a volt feleségével is magázódtak, az ágyban is – vallotta egyszer. Itt lakom – mondta. Többet nem játszom magával – villant a férfi szeme, menjen innen. A nő a férfi mellkasára tette a kezét. Itt lakom, mit csináltál a férjemmel? Elég! Nem vagyok a férje és nincs többé játék! Megértette? A nő megsimogatta a férfi mellkasán a szőrt, ő hagyta. Beletúrt és undorodott. A finom, csupasz mellkasú férfiakat szerette, a kisfiús tekintetet, a tiszta, egyértelmű testet. A sikamlós hullámokat a csípőn, a kemény, egyenes vonalú combokat. A férje ilyen alkatú volt. Megkapaszkodott és magához rántotta a férfit. Miért változtatsz a játékszabályokon? - súgta a férje. Nem változtattam, nem találtál meg. De megtaláltalak. Itthon vagy. A nő összeomlott. Itthon vagyok? – kiáltotta. Hol vagyok? Félrelökte a férjét az ajtóból, berohant a cselédszobába, a csöppnyi ágyon összekuporodva feküdt egy nő. Lerántotta róla a takarót. Az felemelte a fejét. Szebb napokat élt, fáradt arc nézte őt. Szépen ívelt szemöldök, hullámos világosbarna haj, erős, sötétkék szemek, hosszú, fekete szempillák. Ő volt. A férfi jólnevelten terelgette az ajtó felé, simogatta a hátát, tuszkolta kifelé. A gyerekek? – próbálkozott a nő. Nincsenek gyerekek. Menj szépen. Már megtaláltalak.

Az indexkép Gergye Krisztián, a portré fotó Lajti Virág munkája

2 megjegyzés:

Láng Judit írta...

Váltakoznak az idősíkok. Tényleg fantasztikus írás.
Hú, le vagyok nyű-göz-ve!!!!!!

GNL írta...

Félelmetes és igaz, mint mindaz, amit csinálsz!