2009. június 24., szerda

Amerika legfelzaklatóbb női regénye - 2.

Sapphire: Push!
Olvasd ingyen, szerdán és szombaton!
Életmentő Írás.
Ereje megtöri a női nemzedékek trauma-láncát.
Sors és tehetség egysége.
Resszkessetekkk, író férfiak, és csöndben olvassatok.

A Push! az amerikai irodalom számára valódi knock out-tal ért fel. Addig nem ismert kendőzetlenséggel, nyers egyszerűséggel és szókimondással szólt egy fiatal lány küzdelmeiről, a női kiszolgáltatottságról, a szexuális erőszakról, a testiségről és mindenekelőtt az írás hatalmáról.
Sapphire, eredeti nevén Ramona Lofton 1950-ben született a kaliforniai Fort Ordban egy középosztálybeli katonacsaládban. Három éves korában apja megerőszakolta, s alig volt tizenhárom éves, mikor alkoholista anyja elhagyta a családot.
A New York-i City University-n, majd a Brooklyn College-on szerzett diplomát.


Sapphire: Push - 2. rész


– Precious! – ez az anyám. Hív.
Semmit se szólok. Egy ideje a hasamat bámulja. Tudom, mi következik. Csak mosogatok tovább. Ebédre sült csirke volt tört krumplival, vadasmártás és párolt zöldbab, meg püspökkenyér. Nem tudom, hányadik hónapban vagyok. Nem akarok itt állni, és azt hallgatni, hogy az anyám lekurváz. Üvöltözik és ordibál velem egész nap, mint a múltkor is. Kurva! Mocskos rozzant segg! Mit csináltál? Ki?! Ki?! KIIiiii, mint egy vércse. KIIiiii? Tudni akarod ki…
– Claireece Precious Jones, hozzád beszélek!
Még mindig nem válaszolok. Itt álltam a mosogatónál legutóbb, mikor terhes voltam, amikor a fájdalom auuúúú uu úúúúú! Sose voltam még ilyen szarul. Az izzadság kiütközött a homlokomon, a fájdalom, mint a tűz, fölemésztett. Csak állok ott, és a fájdalom belém mar, aztán elül, aztán megint megindul és még erősebben belém mar! És ő csak áll tovább, és visít rám, hogy „Kurva! Ostoba kurva! Kibaszott tehén! El se tudom hinni, hogy itt az orrom előtt. Itt csináltad a házamban.” A fájdalom újra belém mar, aztán ő következik. A földön nyögök „Anya kérlek, Anya kérlek, kérlek Anyuci! Anyuci! Anyuci! ANYUCI!” Aztán BELÉM RÚG, az arcomba! „Kurva! Kurva!” – kiabálja. Aztán Miss West, aki a folyosó végén lakik, bedörömböl az ajtón, üvölt: „Mary! Mary! Micsinálsz! Megölöd azt a gyereket! Segíteni kell neki, nem verni! Megbolondultál?”
Anya aszondja: – Meg kellett volna mondania, hogy terhes!
– Jézus, Mary, te nem tudtad!? Én tudtam, az egész ház tudta! Meg vagy te őrülve…
– Mentők! Mentők! Mentők! – sikítja most Miss West. Anyát lehülyézi.
A fájdalom nyugodtan sétafikál rajtam. Rajtam tapos. Se hallok, se látok, csak sikítok „Anyuci! Anyuci!”
Néhány férfi, mentősök vagy mi, nem is látom őket, bejönnek. De felnézek a fájdalomból, és ő ott van. A spanyol fickó a mentősegyenruhában. Ráfektet egy párnára. Karikára váltam a fájdalomtól. Aszondja: „LAZÍTS!” A fájdalom kést döf belém, ez meg aszondja, hogy lazíts.
Megérinti a homlokom, a másik kezét meg a pocakom oldalára teszi. – Hogy hívnak? – kérdez. – Ha? – mondom. – Neved? – Precious – mondom. Aszondja: – Precious, már majdnem itt van. Azt akarom, hogy told, hallasz, kisanyám, amikor megint elönt az a szar, hagyd csak, és nyomd, kisbogaram. Nyomd.
Azt csináltam.



És azután mindig az ő arcát és a szemét kerestem a spanyolokban. Tejeskávészínű, jó hajú. Emlékszem rá. Isten. Azt hiszem, isten volt. Még egyetlen férfi se volt hozzám ilyen kedves. Kérdezősködöm utána a kórházban. – Hol van a pasi, aki segített rajtam? Azt mondják:
– Nyugi, kislány, nemrég szültél.
De nem maradhatok nyugton, mer folyton csak kérdezgetnek. A nevem? Precious Jones. Pontosabban: Claireece Precious Jones. Születési idő? 1970. november 4. Hol? – Itt – mondom – itten a harlemi kórházban. – Ezerkilencszázhetven? – mondja a nővérke, halkan a zavartól. Aztán azt: – Hány éves vagy? Mondom: – Tizenkettő. Már tizenkét évesen is nagydarab voltam, senkinek se esett le, hogy tizenkettő vagyok, ha nem mondtam. Magas vagyok. Csak onnét tudom, hogy több vagyok kilencvennél, mert a fürdőszobai mérleg ott áll meg, nem tud tovább menni. A múltkor, amikor meg akartak mérni a suliban, megtagadtam. Minek, tudom, hogy kövér vagyok. Na és. Legalább lesz min szórakozni.
De ez most nem az iskolai nővérke, ez a harlemi kórház, ahol megszülettem, ahova engem és a babám vittek, miután megszületett a konyhakövön a Lenox út 444-ben. Ez a nővérke karcsú, vajszínű nő. Fehérebb, mint néhány spanyol nő, de tudom, hogy fekete. Megérzem. Az, hogy fekete vagy-e, nem a bőröd színén múlik. Ez a nővérke olyan, mint én. Egy csomó fekete fityulában vagy nagy kocsival vagy világos bőrrel olyan, mint én, csak nem tudják. Olyan fáradt vagyok, legszívesebben eltűnnék a világból. Bárcsak Vaj kisasszony egyedül hagyna, de csak bámul rám, egyre nagyobb szemekkel. Azt mondja, több infó kell neki a születési anyakönyvhöz.
Még mindig ki vagyok tikkadva a szüléstől. Mármint azt tudtam, hogy terhes voltam, tudtam, hogyan lettem terhes. Már rég tudom, hogy egy pasi beteszi neked, beléd lövell valami fehéret, akkor terhes lehetsz. Most tizenkettő vagyok, és ezt öt- vagy hatéves korom óta tudom, az is lehet, hogy mindig is tudtam a pináról meg a faszról. Nem emlékszem olyanra, mikor még nem tudtam. Nem, nem emlékszem arra az időre, amikor még nem tudtam. De ez minden, amit tudtam. Nem tudtam, meddig tart, mi történik bent, semmit se.
A nővérke beszél valamit, amit nem értek. A kölköket hallom a suliban. Egy fiú azt mondja, röhejesen ronda vagyok. Aszondja: – Claireece olyan ronda, röhejesen ronda. A barátja aszondja: – Nem, az a hájas kurva sírnivalóan ronda. Egyre csak vihog. Mért gondolok most ezekre az ostoba fiúkra, nem tudom.
– Az anyád – mondja. – Mi az anyád neve? Megmondom: – Mary L Johnston. (Az L az Lee, de az anyámnak nem tetszik, szerinte túl falusias). – Hol született az anyád? – kérdezi. Mondom: – Mississippiben, Greenwoodban. A nővérke azt mondja:
– Voltál már ott? Mondom: – Á, sose voltam én sehol. Ő meg: – Csak azért, mert én magam is Greenwoodból jöttem. Erre én: – Ó! – Mer tudom, hogy erre mondanom kéne valamit.
– Az apád – mondja. – Mi az apád neve?
– Carl Kenwood Jones, bronxi.
Azt mondja: – A gyerek apjának neve?
Azt mondom: – Carl Kenwood Jones, ugyanonnan, Bronxból.
Néma, mint a hal. Aszondja: – Szégyen gyalázat. Tizenkettő, tizenkettő. – Ezt hajtogatja, mint aki dinka (vagy megőrült, vagy valami). Rám néz, vajszínű bőr, világos szem – tudom, hogy imádják a fiúk. Megszólal: – Voltál valaha, mármint, hagyták neked valaha, hogy gyerek legyél? – Hülye kérdés, hagyták-e valaha, hogy gyerek legyek? Én az vagyok.
Meg vagyok zakkanva, fáradt vagyok. Mondom neki, hogy aludni akarok. Leereszti az ágyat, tényleg elalszom.
Valaki más van ott, mikor fölébredek. Mint a rendőrök, vagy mi. Ki akarnak kérdezni. Azt kérdezem: – Hol a babám? Tudom, hogy volt. Tudom. – Valaki új, nővérsapkás édesen rám mosolyog, azt azt mondja: – Igen, Miss Jones, teljesen igaza van. – Hátrébb tereli az egyenruhásokat az ágyamtól. Aszondja, a babám különösen gondos felügyelet alatt van, és nemsoká láthatom, és nem lennék-e szíves válaszolni a kedves bácsik kérdéseire. De nekem ők nem kedves bácsik. Disznók. Nem vagyok én hülye! Semmit se mondok el nekik.

A regény előző részletét az alábbi linken olvashatják:

Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 1.

Nincsenek megjegyzések: