Sapphire: Push!
Olvasd ingyen, szerdán és szombaton!
Ereje megtöri a női nemzedékek trauma-láncát.
Sors és tehetség egysége.
Sapphire, eredeti nevén Ramona Lofton 1950-ben született a kaliforniai Fort Ordban egy középosztálybeli katonacsaládban. Három éves korában apja megerőszakolta, s alig volt tizenhárom éves, mikor alkoholista anyja elhagyta a családot. A New York-i City University-n, majd a Brooklyn College-on szerzett diplomát.
Sapphire: Push - 4. rész
A baba a 150-dik utca és a St Nicholas út sarkára került lakni, Precious anyjának anyjához, bár az anyja megmondta a családsegítőnek, hogy a baba vele és Preciousszel él, és hogy majd ő gondját viseli, míg Precious iskolába jár.
Úgy három hónappal a baba születése után – Precious még mindig tizenkét éves volt – Precious anyja megpofozta. KEMÉNYEN. Aztán fölkapta az öntöttvas lábost, még szerencse, hogy nem volt benne forró zsír, és olyan erősen hátba vágta vele, hogy leesett a földre. Aztán megrugdalta Precioust a bordái közt. Aztán azt mondta: – Köszönöm, Miz Claireece Precious Jones, hogy dugod a férjemet, te mocskos kis szuka! – Precious úgy érezte, hogy menten meghal. Nem kapott levegőt, és ott, ahonnan a gyereke lett, fájt.
– Hájas picsa kurva! Nigger disznó szuka! Engem meg ejtett! Elhagyott miattad! Mit mesélté a picsafejűeknek a nyamvadt kórházba? Meg kéne ÖLJELEK! – bömbölte.
Precious a padlón feküdt, remegett, sírt a félelemtől, hogy az anyja tényleg megöli.
– Kelj fel, Belevaló kisasszony! – kiabálta. – Emeld azt a Júdás segged, és csinálj ebédet, míg okot nem adok a sírásra. – Precious felkelt a padlóról, és ebédet készített. Borsót sonkával, kukoricakenyeret, frissen sült almás pitét, és sajtos makarónit. Két óra hosszat volt a konyhában. Precious tudta, hogy két óra telt el, pedig nem tudott ránézni az órára, hogy megmondja. A pasas a rádióban azt mondja, négy óra, mond egy kis híreket, zene, mire az anyja tányérját szedi, a pasas azt mondja, hat óra. A nyaka, a válla, és a háta úgy sajgott, mintha kocsik mentek volna végig rajta. Bevitt az anyjának egy tányérral, amit elé tett egy tálcán.
– Hol a tied? – vonta kérdőre az anyja, és rábámult.
– Nem vagyok éhes.
Ördögi vörös szikrák villantak meg az anyja szemében, és a nagy ránc a homlokán bemélyedt.
– Én… nekem fáj a hátam…le akarok feküdni.
– Semmi baja a válladnak, épp hogy hozzád értem! Menj, fogj egy tányért, és hagyd abba ezt az idiótaságot, mer még ténleg megsajdítom a vállad.
Precious visszament a konyhába, és szedett magának egy tányérral. – Margarin! – üvöltött az anyja. – Hozz nekem margarint, és a csípős mártást is. – Precious behozta a margarint és a csípős mártást, aztán visszament a konyhába, hogy a saját tányérjára sötét, kesernyés zöldséget, sonkát, sajtos makarónit, pitét, és vajtól csöpögő kukoricakenyeret halmozzon. Csöndesen evett, eltökélten, anélkül, hogy bárminek is képes lenne érezni az ízét a vállából és a hátából sugárzó lila lüktetés miatt, és a fehér nyilallás miatt, ami a nyakán kúszott fölfelé.
Valami fehérek mosolyogtak és csókolóztak a tévében. – Ó, hát nem édes! – dünyögött az anyja egy fekete színész láttán, aki egy sörreklámban szerepelt. A tányérját Precious felé tolta. – Hozz még. Hozz magadnak…
– Nem kérek már.
– Hallottad, mit mondtam?
Precious felkelt, visszavitte a saját tányérját, meg az anyjáét a konyhába. Úgy tele volt, azt hitte, kipukkad. Ránézett az anyjára, a zsíros szájára, groteszk, tökszerűen felpuffadt arcára, szakadt, virágmintás otthonkájára, a szakadt kombiné alól kifolyó vastag combjaira. Precioust megrémítette az anyja. Ha Precious kövér volt, nem volt szó, ami az anyját leírja, aki a fél kanapét elfoglalta, és akinek a karjai hatalmas állatokhoz hasonlítottak. Az anyja elé tette a tányérját. – Már nincs süti?
– De van – válaszolta Precious.
– Hozz egy párat, amikor a tányérodért mégy, siess, hülye, mer seggbe rúglak!
Precious visszacsoszogott a nappaliba a saját tányérjával, amit jobban megpakolt, mint előszörre. Azért, mert tudta, hogy az anyja úgyis visszaparancsolná a konyhába, hogy szedjen még. Az anyja tányérjára tette a tál maradék sütit, aztán leült és evett. Evett, közben az anyja ajkán lecsorgó zsírt figyelte. Evett, és azt figyelte, hogy az anyja egy egész sonkát ragad a kezébe, aztán azt is megfigyelte, hogy ő maga is ezt teszi, érezte, hogy a zsíros hús sós, kéjes íze szétárad a szájában, a sajtos makarónié, a zöldségé. Akkurátusan, pontosan evett, a hústól a makarónihoz, a zöldséghez és a sütihez térve. A lila fájdalom nem ment ki a hátából, se a vállából, és a fehér fájdalom se, ami a nyakán nyilallt felfelé, de már nem számított annyira. Azon a ponton volt, amikor a fuldokló tüdejét már megtöltötte a víz, a levegőért folytatott küzdelemnek vége, és a halál csak egy másodpercre van. Mámorosan hanyatlott hátra a kanapén, de a válla annyira fájt, hogy nem aludt el, mint máskor, amikor az anyja evésre kényszerítette. A szeme becsukódott. A combjai között érezte az anyja kezét. Megrázkódott, érezte, hogy az anyja erős ujjai csípésre szorultak össze. Nem mozgott tovább, még mélyebbre süppedt a kanapén, mintha aludna. Nem kellett kinyitnia a szemét, hogy tudja, hogy az anyja keze az ő lábai között van. Az anyja már jó ideje nem tudta magát belepasszírozni a fürdőkádba. Az anyja keze végigment Precious combjain, vaginája nedves nyílásáig. Precious igazán belezuhant abba az álomba, amit eddig csak színlelt.
Tizenkét éves, nem? Csak volt tizenkettő? Most tizenhat. Az elmúlt néhány hétben, vagy így, mióta az a fehér kurva Lichenstein kirúgta a suliból, 1983 és 1987, tizenkét éves és tizenhat éves kora, az első baba, és a most készülődő, mind kezdett összezavarodni a fejében. Most ütötte meg az anyja a vas lábossal? A vállában a fájdalom régi volt, vagy új? A baba újszülött, fehér lepedőbe csavart, vagy halott szemű, kövér, aki a nagyanyjánál fekszik bölcsőben? Az idő olyan volt, mint a mosógépben a ruhák centrifugázáskor: föl-le, föl-le. Egyik percben tizenkét éves kislány volt, akit anyuci fejbe rugdos, a következőben az asztal fölött ront Mrs Lichensteinnek. Precious felemelkedett a kanapéról, és az alvó anyjára nézett. Péntek volt, 1987. október 16-a. Túl kellett élnie a szombatot és a vasárnapot, mielőtt elérkezett az alternatívba.
A regény előző részletét az alábbi linken olvashatják:
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 1.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 2.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 3.
Úgy három hónappal a baba születése után – Precious még mindig tizenkét éves volt – Precious anyja megpofozta. KEMÉNYEN. Aztán fölkapta az öntöttvas lábost, még szerencse, hogy nem volt benne forró zsír, és olyan erősen hátba vágta vele, hogy leesett a földre. Aztán megrugdalta Precioust a bordái közt. Aztán azt mondta: – Köszönöm, Miz Claireece Precious Jones, hogy dugod a férjemet, te mocskos kis szuka! – Precious úgy érezte, hogy menten meghal. Nem kapott levegőt, és ott, ahonnan a gyereke lett, fájt.
– Hájas picsa kurva! Nigger disznó szuka! Engem meg ejtett! Elhagyott miattad! Mit mesélté a picsafejűeknek a nyamvadt kórházba? Meg kéne ÖLJELEK! – bömbölte.
Precious a padlón feküdt, remegett, sírt a félelemtől, hogy az anyja tényleg megöli.
– Kelj fel, Belevaló kisasszony! – kiabálta. – Emeld azt a Júdás segged, és csinálj ebédet, míg okot nem adok a sírásra. – Precious felkelt a padlóról, és ebédet készített. Borsót sonkával, kukoricakenyeret, frissen sült almás pitét, és sajtos makarónit. Két óra hosszat volt a konyhában. Precious tudta, hogy két óra telt el, pedig nem tudott ránézni az órára, hogy megmondja. A pasas a rádióban azt mondja, négy óra, mond egy kis híreket, zene, mire az anyja tányérját szedi, a pasas azt mondja, hat óra. A nyaka, a válla, és a háta úgy sajgott, mintha kocsik mentek volna végig rajta. Bevitt az anyjának egy tányérral, amit elé tett egy tálcán.
– Hol a tied? – vonta kérdőre az anyja, és rábámult.
– Nem vagyok éhes.
Ördögi vörös szikrák villantak meg az anyja szemében, és a nagy ránc a homlokán bemélyedt.
– Én… nekem fáj a hátam…le akarok feküdni.
– Semmi baja a válladnak, épp hogy hozzád értem! Menj, fogj egy tányért, és hagyd abba ezt az idiótaságot, mer még ténleg megsajdítom a vállad.
Precious visszament a konyhába, és szedett magának egy tányérral. – Margarin! – üvöltött az anyja. – Hozz nekem margarint, és a csípős mártást is. – Precious behozta a margarint és a csípős mártást, aztán visszament a konyhába, hogy a saját tányérjára sötét, kesernyés zöldséget, sonkát, sajtos makarónit, pitét, és vajtól csöpögő kukoricakenyeret halmozzon. Csöndesen evett, eltökélten, anélkül, hogy bárminek is képes lenne érezni az ízét a vállából és a hátából sugárzó lila lüktetés miatt, és a fehér nyilallás miatt, ami a nyakán kúszott fölfelé.
Valami fehérek mosolyogtak és csókolóztak a tévében. – Ó, hát nem édes! – dünyögött az anyja egy fekete színész láttán, aki egy sörreklámban szerepelt. A tányérját Precious felé tolta. – Hozz még. Hozz magadnak…
– Nem kérek már.
– Hallottad, mit mondtam?
Precious felkelt, visszavitte a saját tányérját, meg az anyjáét a konyhába. Úgy tele volt, azt hitte, kipukkad. Ránézett az anyjára, a zsíros szájára, groteszk, tökszerűen felpuffadt arcára, szakadt, virágmintás otthonkájára, a szakadt kombiné alól kifolyó vastag combjaira. Precioust megrémítette az anyja. Ha Precious kövér volt, nem volt szó, ami az anyját leírja, aki a fél kanapét elfoglalta, és akinek a karjai hatalmas állatokhoz hasonlítottak. Az anyja elé tette a tányérját. – Már nincs süti?
– De van – válaszolta Precious.
– Hozz egy párat, amikor a tányérodért mégy, siess, hülye, mer seggbe rúglak!
Precious visszacsoszogott a nappaliba a saját tányérjával, amit jobban megpakolt, mint előszörre. Azért, mert tudta, hogy az anyja úgyis visszaparancsolná a konyhába, hogy szedjen még. Az anyja tányérjára tette a tál maradék sütit, aztán leült és evett. Evett, közben az anyja ajkán lecsorgó zsírt figyelte. Evett, és azt figyelte, hogy az anyja egy egész sonkát ragad a kezébe, aztán azt is megfigyelte, hogy ő maga is ezt teszi, érezte, hogy a zsíros hús sós, kéjes íze szétárad a szájában, a sajtos makarónié, a zöldségé. Akkurátusan, pontosan evett, a hústól a makarónihoz, a zöldséghez és a sütihez térve. A lila fájdalom nem ment ki a hátából, se a vállából, és a fehér fájdalom se, ami a nyakán nyilallt felfelé, de már nem számított annyira. Azon a ponton volt, amikor a fuldokló tüdejét már megtöltötte a víz, a levegőért folytatott küzdelemnek vége, és a halál csak egy másodpercre van. Mámorosan hanyatlott hátra a kanapén, de a válla annyira fájt, hogy nem aludt el, mint máskor, amikor az anyja evésre kényszerítette. A szeme becsukódott. A combjai között érezte az anyja kezét. Megrázkódott, érezte, hogy az anyja erős ujjai csípésre szorultak össze. Nem mozgott tovább, még mélyebbre süppedt a kanapén, mintha aludna. Nem kellett kinyitnia a szemét, hogy tudja, hogy az anyja keze az ő lábai között van. Az anyja már jó ideje nem tudta magát belepasszírozni a fürdőkádba. Az anyja keze végigment Precious combjain, vaginája nedves nyílásáig. Precious igazán belezuhant abba az álomba, amit eddig csak színlelt.
Tizenkét éves, nem? Csak volt tizenkettő? Most tizenhat. Az elmúlt néhány hétben, vagy így, mióta az a fehér kurva Lichenstein kirúgta a suliból, 1983 és 1987, tizenkét éves és tizenhat éves kora, az első baba, és a most készülődő, mind kezdett összezavarodni a fejében. Most ütötte meg az anyja a vas lábossal? A vállában a fájdalom régi volt, vagy új? A baba újszülött, fehér lepedőbe csavart, vagy halott szemű, kövér, aki a nagyanyjánál fekszik bölcsőben? Az idő olyan volt, mint a mosógépben a ruhák centrifugázáskor: föl-le, föl-le. Egyik percben tizenkét éves kislány volt, akit anyuci fejbe rugdos, a következőben az asztal fölött ront Mrs Lichensteinnek. Precious felemelkedett a kanapéról, és az alvó anyjára nézett. Péntek volt, 1987. október 16-a. Túl kellett élnie a szombatot és a vasárnapot, mielőtt elérkezett az alternatívba.
A regény előző részletét az alábbi linken olvashatják:
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 1.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 2.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 3.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése