Sapphire: Push!
Olvasd ingyen, szerdán és szombaton!
Életmentő Írás.
Ereje megtöri a női nemzedékek trauma-láncát.
Sors és tehetség egysége.
Resszkessetekkk, író férfiak, és csöndben olvassatok.
Sapphire, eredeti nevén Ramona Lofton 1950-ben született a kaliforniai Fort Ordban egy középosztálybeli katonacsaládban. Három éves korában apja megerőszakolta, s alig volt tizenhárom éves, mikor alkoholista anyja elhagyta a családot.
A New York-i City University-n, majd a Brooklyn College-on szerzett diplomát.
Sapphire: Push - 7. rész
Ez aztán nem újság. Mindég volt valami difi a tesztekkel. A tesztek olyan képet festenek rólam, mintha nem lenne egy csöpp eszem se. A tesztek mindig azt mutatják, hogy én meg az anyám – az egész család, mi mind több mint hülyék vagyunk, láthatatlanok. Eccer láttam magunkat a tévébe. Szellemeket, kastélyokat, meg ilyen szarokat mutogattak, tudod, hogy szar lesz minden kísértet. És az emberek, hát egy pár közülük ember volt, egy páran meg vámpíremberek. De az igazi emberek nem tudták ezt, míg el nem kezdődött a buli. Tudod, flúgosok, akik sült pulykát zabálnak, pezsgőt vedelnek, meg hasonlók. Úgyhogy öten ülnek egy rekamén; az egyik felkel és fényképez egyet. Érted? Mikor a képet előhívják (rögtön előhívódik), csak egy ember van a rekamén. A többi népek nincsenek is. Vámpírok. Esznek, isznak, öltözködnek, dumálnak, basznak, meg ilyesmi, de ha igazán megnézed, nem léteznek.
Én nagy vagyok, dumálok, eszek, főzök, nevetek, tévét nézek, megcsinálom, amit az anyám mond. Senki se akar engem. Senkinek se kellek. Tudom, ki vagyok. Tudom, mit mondanak, ki vagyok – vámpír, aki a rendszer vérét szívja. Ronda fekete zsírpacni, akit le kell törölni, megbüntetni, legyilkolni, megváltoztatni, munkát találni neki.
Azt akarom mondani, hogy vagyok valaki. Ki akarom mondani a metróba, a tévébe, a moziba, HANGOSAN. Látom, hogy a rózsaszínű arcok elnéznek a fejem fölött. Nézem, ahogy eltűnök a szemükben, a tesztjeikben. Hangosan beszélek, de mégse létezem.
Újra és újra csak ezt látom, az igazi embereket, az embereket, akik megjelennek, mikor a kép elkészül; ők csinos emberek, lányok, akiknek kicsi cicijük van, és hosszú, fehér, pipaszár lábuk. Minden fehér ember olyan, mint a képek? Nem, mert a fehér emberek az iskolában mind dagadtak és gonoszak, mint a boszorkányok a dajkamesékben, csak igaziak. Ez azért van, mert fehérek? Ha Mrs Lichenstein, akinek elefánt-nagy gyomra van, és rossz szag jön a puncijából, létezik, akkor én mér nem? Mér nem látom magam, nem érzem, hol kezdődök és hol végződök. Néha az öltönyös, rózsaszínű emberek szemébe nézek, üzletemberekébe, és ők elnéznek fölöttem, szándékosan meg se látnak. Az apám se lát igazán. Ha látna, tudná, hogy belül olyan vagyok, mint egy fehér lány, egy igazi ember. Nem mászna rám az idők kezdete óta, nem verné belém a farkát, és hozna tűzbe legbelül, és ontaná vérem, és csépelne. Nem látja, hogy én egy olyan lány vagyok, akinek virág kell és pipaszár lábak, és egy hely a képen? Olyan rég nem vagyok a képen, hogy már megszoktam. De ez nem azt jelenti, hogy már nem fáj. Néha elmegyek egy-egy üzlet kirakata előtt, és valaki sötétbőrű, öregnek látszó néz vissza rám, valaki, aki olyan, mint az anyám. De tudom, hogy nem lehet az anyám, mer az anyám otthon van. Mióta a Kis Mongo megszületett, el se ment otthonról. Kit látok? Néha a kádban állva megnézem a testem, repedések, fodrok. Megpróbálom elrejteni, aztán megmutatni magam. Kérek az anyámtól pénzt, hogy megcsináltassam a hajam, meg ruhákra. Tudom, hogy ami pénze van, azt értem kapja – a gyerekemért. Régen adott pénzt; most amikor csak kérek, azt mondja, hogy elvettem a férjét, a hapsiját. A hapsiját? Na ne! Az az én kibaszott apám! Hallom, hogy valakinek aszondja a telefonba, hogy kurva vagyok, elvettem a férjét, megelőztem. Mi kellene, hogy az anyám meglásson engem? Néha azt kívánom, bárcsak ne is élnék. De nem tudom, hogyan haljak meg. Nincs dugó, amit kihúzhatnék. Oszt mindegy, milyen putrisan vagyok, a szívem csak ver tovább, a szemem meg kinyílik minden reggel. Alig láttam a lányom, kisbaba kora óta. Sose dugtam a mellem a szájába. Az anyám szerint minek? Már nem divat. Aszondja, téged se szoptattalak. Minek kellene annak a gyereknek cici? Retardált. Mongoloid. Donkóros.
Mit mond a teszt? Baszok rá. Belenézek a kurva tanárnő arcába, azt nézem, engem lát, vagy a tesztet-e. De most az se érdekel, ki mit lát. Én látok valamit, valakit. Van egy gyerekem. Na és. Büszke vagyok, csak arra nem, hogy az apámtól van. Ez megint kidob a képből.
– Megint?
Mond valamit? A tanárnő aszondja „Meg akarod írni a tesztet megint?”
Megrázom a fejem. Minek, ugyanaz lesz, semmi változás. Még mindig én vagyok az, Precious. Azt mondja, az elsőben vagyok, aminek hétfőn, szerdán és pénteken van órája, 9-12-ig. Azt mondom: „Régen mindennap egész nap iskolában voltam.” Azt kérdezi, hogy hozzá tudnék-e szokni valami máshoz. Semmit se mondok, aztán egy hangos IGEN-t.
A regény előző részletét az alábbi linken olvashatják:
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 1.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 2.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 3.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 4.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 5.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 6.
Én nagy vagyok, dumálok, eszek, főzök, nevetek, tévét nézek, megcsinálom, amit az anyám mond. Senki se akar engem. Senkinek se kellek. Tudom, ki vagyok. Tudom, mit mondanak, ki vagyok – vámpír, aki a rendszer vérét szívja. Ronda fekete zsírpacni, akit le kell törölni, megbüntetni, legyilkolni, megváltoztatni, munkát találni neki.
Azt akarom mondani, hogy vagyok valaki. Ki akarom mondani a metróba, a tévébe, a moziba, HANGOSAN. Látom, hogy a rózsaszínű arcok elnéznek a fejem fölött. Nézem, ahogy eltűnök a szemükben, a tesztjeikben. Hangosan beszélek, de mégse létezem.
Újra és újra csak ezt látom, az igazi embereket, az embereket, akik megjelennek, mikor a kép elkészül; ők csinos emberek, lányok, akiknek kicsi cicijük van, és hosszú, fehér, pipaszár lábuk. Minden fehér ember olyan, mint a képek? Nem, mert a fehér emberek az iskolában mind dagadtak és gonoszak, mint a boszorkányok a dajkamesékben, csak igaziak. Ez azért van, mert fehérek? Ha Mrs Lichenstein, akinek elefánt-nagy gyomra van, és rossz szag jön a puncijából, létezik, akkor én mér nem? Mér nem látom magam, nem érzem, hol kezdődök és hol végződök. Néha az öltönyös, rózsaszínű emberek szemébe nézek, üzletemberekébe, és ők elnéznek fölöttem, szándékosan meg se látnak. Az apám se lát igazán. Ha látna, tudná, hogy belül olyan vagyok, mint egy fehér lány, egy igazi ember. Nem mászna rám az idők kezdete óta, nem verné belém a farkát, és hozna tűzbe legbelül, és ontaná vérem, és csépelne. Nem látja, hogy én egy olyan lány vagyok, akinek virág kell és pipaszár lábak, és egy hely a képen? Olyan rég nem vagyok a képen, hogy már megszoktam. De ez nem azt jelenti, hogy már nem fáj. Néha elmegyek egy-egy üzlet kirakata előtt, és valaki sötétbőrű, öregnek látszó néz vissza rám, valaki, aki olyan, mint az anyám. De tudom, hogy nem lehet az anyám, mer az anyám otthon van. Mióta a Kis Mongo megszületett, el se ment otthonról. Kit látok? Néha a kádban állva megnézem a testem, repedések, fodrok. Megpróbálom elrejteni, aztán megmutatni magam. Kérek az anyámtól pénzt, hogy megcsináltassam a hajam, meg ruhákra. Tudom, hogy ami pénze van, azt értem kapja – a gyerekemért. Régen adott pénzt; most amikor csak kérek, azt mondja, hogy elvettem a férjét, a hapsiját. A hapsiját? Na ne! Az az én kibaszott apám! Hallom, hogy valakinek aszondja a telefonba, hogy kurva vagyok, elvettem a férjét, megelőztem. Mi kellene, hogy az anyám meglásson engem? Néha azt kívánom, bárcsak ne is élnék. De nem tudom, hogyan haljak meg. Nincs dugó, amit kihúzhatnék. Oszt mindegy, milyen putrisan vagyok, a szívem csak ver tovább, a szemem meg kinyílik minden reggel. Alig láttam a lányom, kisbaba kora óta. Sose dugtam a mellem a szájába. Az anyám szerint minek? Már nem divat. Aszondja, téged se szoptattalak. Minek kellene annak a gyereknek cici? Retardált. Mongoloid. Donkóros.
Mit mond a teszt? Baszok rá. Belenézek a kurva tanárnő arcába, azt nézem, engem lát, vagy a tesztet-e. De most az se érdekel, ki mit lát. Én látok valamit, valakit. Van egy gyerekem. Na és. Büszke vagyok, csak arra nem, hogy az apámtól van. Ez megint kidob a képből.
– Megint?
Mond valamit? A tanárnő aszondja „Meg akarod írni a tesztet megint?”
Megrázom a fejem. Minek, ugyanaz lesz, semmi változás. Még mindig én vagyok az, Precious. Azt mondja, az elsőben vagyok, aminek hétfőn, szerdán és pénteken van órája, 9-12-ig. Azt mondom: „Régen mindennap egész nap iskolában voltam.” Azt kérdezi, hogy hozzá tudnék-e szokni valami máshoz. Semmit se mondok, aztán egy hangos IGEN-t.
A regény előző részletét az alábbi linken olvashatják:
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 1.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 2.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 3.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 4.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 5.
Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 6.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése